Manapság is sok szó esik a forrásokról, ki milyen forrásokra tesz szert, hány forrással képes mozgásban tartani a gazdasági, avagy a kulturális élet malmait, miközben Silenusról, erről a Dionüszosz csapatához szegődött furcsa lényről egyre kevesebb szó esik, pedig Bretter György Párbeszéd a jelennel című kötetében is leírja, hogy valamikor Silenus őrizte a forrásokat.
S ha valakinek Silenus alakja nem mond eleget, akkor szólhatunk a szarvassá változott fiúkról vagy olyan szerzőkről, akik meghallották e szarvasfiak kiáltozását a titkok kapujából, balladás, erdélyi asszonyokról, akik végül rózsatövisekkel tépték fel a létezés bőrét, míg mások, örökhétfőkre tekintve is tudták, hogy égtájak célkeresztjébe kerülve: el kell indulni a források felé, rühellvén a prófétaságot, kőszavakért küldve milliárd palackot a régi mesterekhez, még ha a repülőtér álmain is túlra kell eljutni. Számot kell adni a tálentomról, zöld angyalokkal és piros delfinekkel hadakozva, ha úgy hozza a versbéli szerencse, vagy kiáltó szavakra lelni pusztai bogáncsok között, kirakatok tükörvilágában.
De nem elég eljutni az ősi tölgyek alól előbukkanó forrásig, nem elég látni, hogy Bretter György, Hervay Gizella, Petri György, Baka István, Babits Mihály, Lászlóffy Aladár, Szőcs Kálmán, Szilágyi Domokos, Karinthy Frigyes, Nagy László, Kormos István és Kós Károly, vagy Panait Istrati és Nazim Hikmet miként sétál az árnyas ligetben, oly sokakkal együtt, a források és hagyományok számtalan változatát mutatva fel. Nem elég eljutni idáig.
Nem elég, ha rátalálunk a mások által már megtalált forrásokra, azokat akkor tudjuk értelmezni igazán, ha rábukkanunk a saját forrásainkhoz vezető útra, ami ott feszül, ott világít az önmagunkról alkotott történetek és azon dimenziók között, amelyeket Bretter „az istenek mámorba kábító mítoszai”-nak nevez.
