1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Dohogott fájdalom

Mottó:

Anyám sóhaja:

„Fiam, nem értem én már ezt a világot…”

Szülővárosomban már nem ismer senki,

barátaim – ha voltak – már holtak,

vagy kimentek rendre – a temetőbe.

Miért keresném őket? Együtt leszünk

újra, ha majd engem is visznek.

Szülővárosomban magamat már

alig találom, kortársaimról nem neveznek

új utcát, nem avatnak emléktáblát,

nevem idegenül cseng a hivatalban,

hiába koptatom a Főtér kövét.

Nyomom sincs a tavalyi hóban,

bennem görnyed a keresztkérdés,

kinek kellettem, ha jó voltam,

s ha voltam valaki a sorban?

Nyugtalanul ég az ég, s reng a föld,

vándorol velem minden ember,

halk lépteim port sem vernek,

szavam s nevem nem ér e korban.

Magány

Bocsánatot kell kérnem Valakitől,

hogy még élek.

Forgolódom ágyamban, még nem koporsó,

még nem félek.

Egyed vagyok, gazdám sincsen, életem

minden kincsem.

Érdemeim kicsinyek, avagy nagyok,

magam vagyok

a jó Bagaméri, ki fagylalt helyet

útját méri.