A lé benne minél tovább állt
Gyűjtöttük az eresznél a vizet. 200 literes olajos pléhben. Akkoriban mindenkinél volt ilyen.
Aztán széthordtuk kis adagokban. Az összes haszonnövény kapott pár cseppet, hogy nekünk teremhessen.
Mint egy rosszul odacsavarozott lépcsődeszka a lábat, úgy vártam az záport.
A lé benne minél tovább állt, annál rozsdásabb volt és annál több élet lakta.
Konzervdoboznak hatott és benne tartósítottuk a lélek aszályát. Ha a kezemet könyékig belemártottam, és elég óvatosan húztam elő, akkor a cilinderből nem egy nyúl, hanem a gyermeki kar pihéire rakódott vas-oxid miatt egy szőrös, satnya férfikéz illúziója bújt elő.
Akartam ezt a felnőttséget, s a száradó bőrömet csiklandozták a rajta haldokló szúnyoglárvák.
Tegnap, amikor a hordóban nyúlkáltam, szúnyoglárvák, szőr és néhány évtized korrodált szövete ázott le rólam.
Ami ott maradt, egy vézna kisfiú. A többit széthordta a szárazság, mint egy halott családfő holmiját a ritkán látott rokonok.
Fekete bárány
A halak nem sírnak. Ha mégis, ki látná? Például az a csuka is a nagy fogaival csak vicsorgott, még ha nem is volt kedve hozzá.
Véletlenül fogtam, de szándékosan tettem trófeává. Kipeckeltem a száját, hetekig sóztam a fejét. A kiszáradt tekintete tetszett legjobban.
A konyhasó elvonja a vizet a szövetektől. Még egy kis lakkréteg, ami kétesen, de visszaadja a színt, akár egy 80 éves öregasszonynak a rúzs.
Mikor kész lettem vele, kiraktam a garázsban. Rád emlékeztetett.
Meg a pöffeszkedő férjedre ott a terepjáróban, aki felrótta neked, hogy egy meddő picsa vagy.
Hamar elfeledte annak a bolond lánynak az arcát, akit ötödmagával erőszakolt meg huszonévesen a búcsúi bál után.
Ezelőtt sosem gondolkoztam azon, miért sós a könny.
Juhász Róbert 1980-ban született Zalaszentgróton. Zalaegerszegen él. Német nyelv- és irodalomtanár. Első hivatalos közlése a Hévízben volt olvasható. Évek óta ír verseket, de a publikálással várt a megfelelő percre. Ez most érkezett el.
