"gyűjtögetnek esztelenül, ahogy a költők"
Kereső  »
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 16. (726.) SZÁM – AUGUSZTUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Változatok forrásokra
Demeter Zsuzsa
„Az egyszerűség, a forma, a ritmus, az erő, a szerelem” - beszélgetés Lőrincz P. Gabriella kárpátaljai költővel
Lőrincz P. Gabriella
Versek
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: Kérdések a munkagödörből
Tar Károly
Versek
Zsidó Ferenc
Huszonnégy
SERESTÉLY ZALÁN
a föld
Egyed Emese
El. – Emléksorok a modern Herkulesről, Jancsó Miklósról
Borcsa Imola
Macska
Stermeczky Zsolt Gábor
Versek
Juhász Róbert
Versek
Sol Niger
A Kétarcú Isten
Eszteró István
Versek
Marcsák Gergely
A halál oka: fejlövés
Csornij Dávid
Rossz cigit szívtam el
Kopriva Nikolett
Versek
Tóth Dominika
sanatio
Shrek Tímea
A szövetség
Kertész Dávid
Novellák
Jakab-Benke Nándor
Kék és piros
CSUSZNER FERENCZ
Vissza a kérdésekhez
Antal Balázs
Természetesen csinált történetek
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
A szűkszavú gazda birtokai
ANDRÉ FERENC
Bárki kimutatható
Állandó készenlétben
Jakabffy Tamás
Zenészek, ha beszélnek
Túros Eszter
In memoriam Démol
 
Kertész Dávid
Novellák
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 16. (726.) SZÁM – AUGUSZTUS 25.

Sírrabló

Hat penny volt a ládányi jég ma délután. Megérte. A vasláda most is hideg odabentről. Szükség is van rá. A nőt reggel temették, majd egy napot feküdt a sírban, a doktor pedig külön kérte, hogy frissen szállítsam a szerveket, ezért meg kellett oldanom a hűtésüket. Ennél frissebbet csak akkor szerezhetett volna, ha egy élő emberből tépi ki.

 

Lezárom a ládát, elegyengetem a síron a földet, egy darabig gondolkodtam, hogy tegyem-e el az ékszereket, de úgy döntöttem, nem éri meg. Egy nyaklánc, jegygyűrű, az is gyenge minőségű aranyból, pár fontot kapnék összesen, de olyan becsüst kellene hozzá találnom, aki nem kérdezősködik. Amióta az öreg Sheimannt elvitte a tüdőbaj, még nem volt időm új ékszerészt találni.

 

Sétálhatnék az egyetemig, de nehéz a láda és fáradt vagyok. Kocsit fogadok, egyenesen a kollégiumnál tesz ki. A hátsó ajtóhoz megyek, a pincelejárat mellé. Az orvos már vár.

 

– Kovac, örvendek, mindent elhozott, amit kértem?

 

– Mindent, doktor – válaszolom, kezet rázunk, közben kipakolok a dobozból –, egy szív, bal tüdő, a sérült legutóbbi helyett, higgye el, ez nem dohányzott, és két borda, remélem, a méret megfelelő lesz a csontvázhoz.

 

– Majd a laborban összehasonlítom, de ránézésre jónak kell lennie. Mivel tartozik önnek a tudomány?

 

– A belső szervekért a szokásos húsz font darabja, a csontok ára egyedi, tudja, milyen nehéz lefeszíteni…

 

– Azért a bordákat olcsóbban is megszámíthatná, tudja, hogy az egyetem keretei is szűkösek.

 

– Igen, de fel kellett hozzá vágnom az egész testet, gerincnél letörni, aztán a maradékot valahogy összehajtogatni. De régi üzletfelek vagyunk, legyen a kettő negyvenöt font.

 

– Csodálatos! Tehát, összesen nyolcvanöt font és tizenhét penny, a sürgősségi díjjal, ha jól emlékszem.

 

– Jól emlékszik, doktor.

 

Kifizet, megemelem a kalapom és elköszönnék.

 

– Kovac, volna még egy megrendelés, nehezebb munka, de jó volna egy héten belül megoldani.

 

– Mire volna szükség?

 

– Egy embrióra, minél fiatalabb, de azért már fejlődő, maximum két hónapos és legyen jó állapotban.

 

– Problémás, de persze megoldható, mennyit szánna rá?

 

– Nem tudom, milyen árral számolhatunk? Száz font talán?

 

– Annyiért sajnos nem vállalhatom, keresnem kell egy terhes nőt, ki kell fizetnem azt, aki elhajtja a magzatot, még ha találok is viselős szajhát a szohóban, ez legalább kétszáz font költség a részemről, és akkor még nem is vettük szóba a jutalékom. Egy friss, jó állapotú magzat legalább négyszáz font, de mondhatnék akár ötöt is. És előre kell kérnem az összeget, az említett kiadások miatt.

 

– Megértem, de kérem, vegye figyelembe, hogy négyszáz font nagyon nagy pénz, a felét a költségekre oda tudom adni előlegben, de a többit csak akkor, ha már lesz mit felmutatnom az akadémiának.

 

– Rendben, mit szól ehhez doktor, kétszáz most, háromszáz, ha elhoztam az árut.

 

– Maguk lengyelek aztán tudnak alkudni, az imént csak négyszáz volt összesen. De legyen. Megegyeztünk.

 

Kiszámolja a pénzt, én pedig haza indulok, mára elég a munkából, holnap majd keresek valami viselős ribancot egy kocsmában és megoldjuk, a doktornak nem kell tudnia, hogy értek a magzathajtáshoz, nekem is családom van, van helye annak a plusz százasnak. Az idősebb fiamat például éppen orvosira szánom, elképesztő pénzben van manapság.

 

Fáradtan érek haza, a kabátom és kalapom a fogasra akasztom. A gyerekek már alszanak, a feleségem még ébren van, kimosolyog a konyhából, jó asszony, talán mégis el kellett volna hoznom azt a nyakláncot ajándékba. Asztalhoz ülök. Ő megterít.

 

– Kérsz egy kis bort? – kérdezi.

 

– Inkább egy gint innék, hosszú nap volt.

 

– Kifizetett az orvos – kérdezi, miközben tölt – vagy megint alkudozni akart?

 

– Rendben fizetett, bár megpróbált alkudni, és kaptam egy új munkát.

 

– Megint a laborban?

 

– Igen, de gyerekjáték lesz.

 

– El is kel a pénz.

 

– Jól élünk.

 

– Amiből négy száj jól él, abból öt szűkösen.

 

– Hogy érted ezt?

 

– Várandós vagyok, Heinrich.

 

Elakad a szavam a boldogságtól, végül megszólalok:

 

– Azt hiszem, spóroltál nekünk kétszáz fontot, szívem.

 

 

Találkozások

Azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy soha nem könnyű bemutatni valakit a szüleinknek. Ráadásul mindig van valami, ami tovább nehezíti a helyzetet. Esetemben például az, hogy anyám egy termékenység-istennő, enyhén szólva magas elvárásokkal a gyermekei kapcsolatait illetően. Mindegy, ezen túl kell essek. Becsengetek.

 

– Szia, mama.

 

– Szió, kávét?

 

Lefő a kávé, én hallgatok.

 

– Gyanús a csend, na, mondd, miért jöttél?

 

– Anya, megismerkedtem valakivel...

 

– Oh.

 

– És úgy érzem, ez most komoly, szeretném megkérni a kezét és örülnék, ha holnap találkoznátok.

 

– Drága fiam, minden eddiginél ugyanezt mondtad.

 

– Ez most egészen más.

 

– Mint az a tündér?

 

– Komoly lett volna, ha nem fújod le diclophos-szal.

 

– Nem tehetek róla, beleragadt a szúnyoghálóba és nem láttam rendesen.

 

– Akkor sem kellett volna lesprayzni.

 

– De mi van azzal a nimfával? Az is komoly volt?

 

– Későn jöttem rá, hogy a kecskeszarvra bukik.

 

– Mint a nagybátyád. Fiam, lássuk be, nincs szerencséd az ilyenekkel. Ott volt a sellő is, aki miatt két hétig nem tudtam használni a fürdőkádat.

 

– Legalább megtanultam úszni.

 

– A kentaur?

 

– Nagyon sok közös volt bennünk.

 

– A rakshassza meg megette a macskámat.

 

– Egyedi a kultúrájuk, ez vele jár.

 

– Na és a kék szín hiperintelligens árnyalata, aki miatt át kellett festeni a nappalit?

 

– Ibolya tényleg komoly volt.

 

– Csak azért voltál vele ötven évig, mert lusta voltál meszelni.

 

– De ez most egészen más, tudom, hogy rá van szükségem.

 

– Megint egy valkír. Ugye nem megint egy valkír. A legutóbbi vert téged.

 

– Annak is megvolt a maga varázsa, de nem, nem valkír.

 

– Akkor törpe, tudtam – szinte elsírja magát –, hát erre neveltelek?

 

– Mama, nem...

 

– Ez lett a vége, a fiam és egy törpe. Drágám én így is elfogadlak... de...

 

– Anya, nem törpe!

 

– Akkor mi?

 

– Ember.

 

– Halandó?

 

– Halandó ember, és nőnemű.

 

– Biztos, hogy ne mutassalak be egy törpének?





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében