Egyetlen ilyen esztendőpárra emlékszem vissza a közelmúltból, a lélek terepasztaláról. Az 1976-ról 1977-re nyíló szilíciumvölgyre, temetővölgyre, Verdun városerődre. Az előző esztendőben, ha Apáthy Gézát számítjuk az első halottnak, még Szilágyi Domokos előtt, akkor a következő hónapokban nemcsak a bukaresti földrengés nyitott halálgyárat az írók között, de ott mentek el sorra kórházi éjszakákon Bartalis János, Szemlér Ferenc, aztán Horváth István, majd tavasszal Nagy István, és nyárközépre Kós Károly. Dobok erdeje pergett szünet nélkül, mint osztrák vagy oszmán nyakazáskor. Ilyen esztendőpáros lesz az emlékezetben a 2006–2007-es rés, amit a falakon a halál új szakállas ágyúi törtek legújabbkori Szigetvárunk, Esztergomunk, Drégelyünk palánkján. De hát vitézek, mi lehet – milyen másféle lehet a sorsunk az jó hírért, névért kiszórva, bevetve a végeken, és sosem tudhatjuk, hogy ez a szomorú parádé egyik vég, vagy csak egyik újabb kezdet. A veszteséglisták – a sajtóbeli siratások, nekrológok iszonyú főkönyvelése szerint az elmúlt évben (melynek se vége, se hossza) mint a dobok erdejében való sortüzeknek, a homályba vesző sor, ha Bella Pistával, Szász Jánossal kezdődik, már Bekéig tart. És még csak január van, boldog, de nem megkönnyebbítő újév. Olyan időben dőlnek a sorok, a rendek, a romokban, amikor a nemzet, a kultúra, az emberiség Neandervölgyei egymásnak adják a visszhangot. Amikor mesebeli dióhéjba akadémiai, egyetemi könyvtárait képes vezényelni, gyömöszölni a szellem s a zseniális kisfiúk Pentagonokat törnek fel szünetben, vagy kézimunkaórán. A doberdők peregnek, a könnyek is peregnek, s a magát felnyitó konzerv: az ész azon töpreng, mindaz, amire jutottunk a továbblépés eszköztára-e. Ám ha lassítnánk is az iramot, a testünkbe épített természet ezt a Beethoven-i ütemet diktálja, dobolja. A puskavégre kapott, fedetlen mezőkre kitrappoló Balassi Bálint ezredeknek. Ha lassabban emlékeznénk, ha Lázár Ervin és Nagy Gáspár közt mintegy igazán meghitt civil írógépen még le is csengene a sor, az ütem csak ez volna. Ha fűnyíró géppel kattogtatva járnánk ki a Dózsák, a Don-kanyarok vérmezejére, vagy Segesvárjaira, a veszteségünk ugyanannyi lenne. Megszámlálhatatlan, mint valami könnyekből fagyott jégeső. A doberdők peregnek.
