Molnár Dénes, Molnár D. Dénes és Molnár Krisztina munkáiból Hatás-visszahatás címmel családi emlékkiállítás nyílt július 20-án a Csíki Székely Múzeum Kossuth utcai galériájában.
Molnár Dénes marosvásárhelyi grafikus, festő, karikaturistaként és barátai körében Démol, az apa, idén lett volna 70 éves. A kerek évforduló alkalmából gyermekei, a szintén képzőművész Molnár D. Dénes és Molnár Krisztina, kiállítással emlékeznek. A válogatás intim hangulatában mintha a kulisszák mögé kapnánk betekintést, a műterembe, ahol az alkotók sokoladalúsága mellett sok apró kapcsolódási pontra lehetünk figyelmesek. A műterem-képek a kiállítás kötőszöveteként szervezik eggyé a kiállított alkotásokat, annak a térnek a képei, ahol Molnár Dénes gyerekei felcseperedtek, ahol a család életének nagyrésze zajlott.
Molnár Krisztina Temesváron tanult festészetet, testvére Kolozsváron grafikát. Előbbi, úgy tűnik, elsősorban erőteljes, nagyon élénk színvilágú képeinek festőiségével, míg utóbbi figuráinak játékos rajzosságával köthető az apa művészetéhez. Hatottak egymásra, ez nyilvánvaló, hogy ki hogyan, miben, ahhoz a kiállítás keretein túlmutató, alaposabb ráhangolódás szükséges. De itt nem ez cél, inkább egy gesztus az egész, mely felvillantja a legendás alkotó és pedagógus, Démol nagyon munkás és sokoldalú művészetének különböző korszakait, közismert sorozatait, egy több ezer alkotást számláló, máig feldolgozatlan életmű néhány emlékezetes darabját. A sorozatok, mert szinte mindig sorozatokban gondolkodott, nem teljesednek ki a kiállítás terében, csupán jelzésszerűen, egy-egy darabjuk által vannak jelen, mintha arra hívnák fel a figyelmet, hogy tovább kellene menni, foglalkozni vele, mert ennél sokkal több az, ami nem látható.
Olajképek, akvarellek, pasztellek, fametszetek, rézkarcok. Műemlékek, aktok, táj- és önarcképek, karikatúrák. Láthatunk egy darabot abból a nagyszabású vállalkozásból, mely Erdély műemlékeit kívánta lajstromba venni. Ez a fametszet sorozat talán a legismertebb művészetéből. De nem csak ebben a formában rajzolta meg épített örökségünk, hanem a realisztikus ábrázolás helyett időnként karikatúrába hajló, groteszk hangvételével, egy nagyon sajátos képet is formált környezetéről.
Aktjai tájba simulnak, a görbületek, ívek egy-egy jellegzetes táj karakterét rajzolják ki, vagy napfivérként és holdnővérként alkotnak szivárványos, festői harmóniát. Időnként mintha elragadná a festőiség, gesztusainak hevességével felszámolja a konkrét formákat, helyüket a festői lendület, sodrás veszi át. Mindez színhasználatát is jellemzi, visszafogottságát, mérsékelt, lágy színkezelését erős kontrasztok, élénkség váltja fel. Festményein ugyanakkor mindvégig jelen van a karikaturista játékossága. A legszokatlanabb helyekre és helyzetekbe rajzolja bele humorát. És már el is érkezünk a karikatúrákhoz, amit egyetlen rézkarc jelez a kiállításon.
Önfejei pedig, melyekből kettő szerepel a válogatásban, mintha összegzései lennének ennek sokoldalúságnak – különböző életszakaszokban, megpróbáltatások, meghurcoltatások során fogant összegzései, melyeket úgy koronáz meg a bohóc sapkája, akárcsak az önarcképek ezt a monumentális életművet.
