(a bejárónőm: isten ciklusból)
apokrif
1.
a legnagyobb groteszk író isten (lásd: világtörténelem I-II-III satöbbi)
utána következik örkény istván (lásd: tóték satöbbi)
2.
beszélik hogy istennek a huszadik század megírásának végére
annyira elfogyott az ihlete hogy kénytelen volt magához szólítani
örkényt
3.
örkény meg is érkezett hamarost
zakójának hajtókájában friss szegfűvel (?)
megmutatta istennek a legszebbik mosolyát (?)
és munkához látott
4.
a kelet-európai rendszerváltásokat már örkény írta
(a peresztrojkára büszke is volt nagyon)
jól kezdődött – egy darabig azt lehetett hinni: jön a hepiend
de aztán örkénynek is elfogyott az ihlete
5.
most ülnek egymással szemben az íróasztal két oldalán
az öregisten meg örkény istván
töltik s isszák a vodkát cefetül
és bámulják a jó öreg remingtont
6.
a picsába írói válság – háborog az isten
és vicsorogva rázza öklét az ég felé (?!)
nekem mondod baszdmeg? – mond csak ennyit örkény
apám
apám lázadó volt
anyám nem is bírta soká vele
aztán apám korán meghalt – hisz a lázadók halni szoktak
ennyit erről – nem érdemel több szót
csak hát a költő is hozott anyagból dolgozik
kell valami amiről elrugaszkodhat
és elrugaszkodni sajna kemény dolgokról szokás
(talán ezért nem népszerű a költészet – na mindegy)
amíg ezt írom gréta (isten) a másik szobában sertepertél
tudja mire gondolok és bűntudata van
ilyenkor pedánsan tisztára sikál mindent
kitörli a port az elérhetetlennek tűnő sarkokból is
könyvjelzőket tesz a nyitva hagyott könyvekbe
és visszateszi őket a helyükre a polcra
selyemkendővel törli meg a pendülő kristálypoharakat
(úgy sorakoznak majd csillogón mikor gréta elmegy
mint díszszemlén a puccba vágott közlegények)
meglocsolja a dáliákat
(nincsenek is dáliáim
de egy zavarát ügyetlenül leplezni igyekvő isten
végtére is azt locsol meg amit akar)
összeszedi a kanapé karfájára
a fotelekre
a székekre
a zsámolyra
a földre
és a csillárra szétdobált ruhadarabokat
visszateszi a kint felejtett tejet a hűtőbe
összeszedi a használt kávés és teásbögréket
utóbbiakból kidobja a belepenészedett teafiltert
elmossa a ki tudja mikori házibuliból ottmaradt
boros- pálinkás- és egyéb poharakat
kiporszívóz felmos
bútorápolóval átdörzsöl mindent
végül összeszedi a szétszórt gondolataimat
csatasorba rendezi őket
majd szinte lábujjhegyen köszönés nélkül megy el
vigyázva nehogy hangosan csapódjon az ajtó
olyan nagy neki a bűntudata
ha egy kis rendet akarok a lakásban
csak arra gondolok: „apám”
és gréta már jön is szemlesütve
és tesz-vesz és mos főz takarít
olykor munkára fogja még az arkangyalokat is
azok meg csak sikálják csak sikálják a padlót
morognak persze hogyne morognának
még az is megfordul a fejükben ilyenkor hogy lucifernek tán jobb
és én tényleg a pokolba kívánom őket másnap
amikor észreveszem hogy az övükből kilógó kardjuk hegyével
összekarcolásztak köröskörül mindent
a baljós ismeretlen
a szitárok lágy hangja kéne most
az elefántok dübörgése
vagy isten ha szólna latinovits hangján
borcímke a bodzaszörp palackján
bár jobban örülnék egy bodzacímkés üveg bornak
a felső szomszéd ajtót csapkod
lent kopott szőnyeget porolnak
félek az amerikaiaktól és
lennon elolvasta ma a híreket
apám ma sem támadhat fel persze
de a pap várja még a buzgó híveket
jézus közben drogfüggő lett – mondják
(csak gréta szegény meg ne tudja)
a sora közben kiürült mert
mindent megvesz a drága nép – ha futja
az oroszoktól jobban félek mégis
vagy mi lesz ha mondjuk kim dzsongun – de hagyjuk
csillag születik itt minden percben
csak közben a szülészágyon haldoklik az anyjuk
a filmben most egy rossz gazember így szól:
megtöltelek ólommal te állat
csendben sír a néma kapucsengő
és ágról ágra szálldos kinn a bánat
önkéntes rendőrök menekültet fogtak
mindent meggyógyít a propoliszos hagyma
(szerintem már kurva tiszta az a szőnyeg…)
és haladnék – a félelem ha hagyna
lassan minden rendes rocksztár meghal
most ér véget a huszadik század
bekopog egy baljós ismeretlen
fáradj beljebb – örülök hogy látlak
