Maradjunk a tényeknél! – szólított fel mindenkit erélyesen Rézenbrink Ákos, okleveles néptanító az Ákháber utcai általános iskola dísz- máskor tornatermében, miközben kiosztotta az érdem- és érdemtelenség-okleleket. Év vége volt, az iskolai év vége. Záróakkordok, amikor illett valamit mondani is az elfuserált oktatási esztendőről. De azért maradjunk a tényeknél. Ez természetesen nekünk is szólt, akik a leghátsó kötelezettségen kívüli sorok egyikében foglaltunk helyet.
Ez így egész egyszerűen nem igaz. Nem foglalt nekünk senki sem helyet, mi sem kerestük meg az iskola vezetőségét, hogy on-line vagy régi ismeretlenségünknél fogva szerezzünk magunknak némi protekciót, tehát csak úgy befutottunk, késve, mondanom sem kell, és helyet szorítottak nekünk. Mellettünk éppen Rézenbrink tanító bácsi Aranka nevű leánya ült, akinél bájosabb teremtést még nem láttunk az egész iskolában, vagy legalább is a dísz- és tornateremben. Bennünket megpillantva – nem voltunk sokan – Aranka kihúzott ápolt polgári szájából egy kevéske rágógumit és jószívűen nekünk ajánlotta. Így már nyálat váltva akár azt is mondhatnám, ha nem maradnék szigorúan a tények között, mellett, hogy tulajdonképpen csókolóztunk. Amin érdemes elgondolkozni.
De ez az általunk kezdeményezett és szándékolt komoly tudósításhoz egyáltalán nem illik. Távozz tőlünk, frivol hangnem! Tehát – igyekeszem ügyesen egyensúlyozva szintetizálni – Rézenbrink tanító bácsi, mindenki Ákos bácsija, kiszólította Pálfalvi Bambulát, aki annyira első tanuló volt, hogy a megyei tanügyi osztály okkal és indokoltan vette fontolóra, ha nem kellene a tanulót átrakni egyenesen a hetedik osztályba. A negyedikből, teccik érteni? (Nem sömmi, mondaná Wilhelm bácsi, ha hagynám szóhoz jutni atyám első unokatestvérét, aki a First Avenuen is megőrizte rövidlátását és tájbamászó képét.) És ez nagyrészben Rézenbrink Ákos bácsink érdeme. Aki nem hagyta a kislányt, a hátrányos helyzetben született növendékét elsüllyedni a hütőmágnesek és vidéki rokonok között, ugyanis a szülei hatéves koráig egy hátsó, napfényt nélkülöző udvaron nevelték télben-nyárban, fánkban-borban egyaránt.
No de maradjunk a tények környezetében, remélve, hogy elbeszélésünkre előnyös fény fog vetülni. Remélhetjük, hogy a kölcsönzéstől sem fognak visszariadni alkalomadtán a viszonyok. Természetesen sok múlik rajtunk is.
Ákos bácsi soha sem készült fényezőnőnek, sem sebesültápolónak, nem is volt katona, felmentette a nagyapja, id. Rézenbrink Ákos, aki egykor fényes karriert futott be, de aztán egy megbocsáthatatlan hibát követett el, Ferenc József császárt egy hadgyakorlaton nem ismerte meg, tele volt a szeme a győzelem ragyogásával és ágyúfüsttel, nyersen utasította a koronás főt, hogy térjen ki a lova elől. A Burg és a népek ura, Erzsébet királynénk szerető hitvese, persze hitszive is, nem szabad a császárt eleve szívtelennek elképzelnünk, maradjunk csak a tények fénykörében továbbra is, először nem szól semmit. Nyelt egyet felséges torkából, ebben teljesen hasonlított hozzánk, közemberekhez, hogy tényszerűek maradjunk. Harcias, ellentmondást nem tűrő (autoriter) anyjánál, Zsófia hercegnőnél megszokhatta a parancsolgatást és azt, hogy nem vették mindig tekintetbe akaratát, így aztán odébbporoszkált fehér lován (az uralkodóknak rendszerint kijár a fehér ló, úgy hallottam Rézenbrink Ákostól), de hazaérve megnézette a hadügyminiszterrel, melyik ezredben szolgál Rézenbrink Ákos szemtelen hungarus ezredes, és pároslábbal szabadultak meg tőle, kirugdalták egy téli éjszakán mínusz 23 fokon a közöshadseregből. A 82-es honvédeknél lett nagy protekció árán, gróf Andrássy és Tisza Kálmán interveniált az érdekében a legfelső köröknél, régi hadi érdemeire, népes eltartani rendeltetett családjára való tekintettel, nem különben jeles rokonságát is figyelembe véve, istálló, majd az idők teltével-múltával garázsmester Pünkösdfürdőn. Jó hogy nem a Húsvét-szigeteken, jegyezte meg fékezhetetlen indulatú Wilhelm bácsikám, amikor elmeséltem neki a történetet. Soha sem szerette a Habsburgokat és a katonákat. Fejében ez a kettő mindig összefutott, mint a gyengélkedő tej.
Tényfeltáró munkánk során Rézenbrink Ákos unokabátyánkról el kell mondanunk, hogy szenvedélyesen és szakértelmmel szerette a tanítói hivatást. Keze alól nem került ki lelkisérült évjárat, osztály, vagy réteghelyzetű csoportosulás, válogatott szavakkal mesélt mindig tanítványairól, különösen Palicskó Rudolfról és köréről, akik az iskolát követően kört alakítottak és úgy járták be a világot: körjegyet váltottak, körbeutazták a földet, körükben jól érezték magukat a málhahordó tháj rabszolgák és a kéjláncfonó elnyomott maláj asszonyok, a szelvényvágó tőzsdei nyomoroncok és a megnemértett filozófusok, körtáncukat megcsodálta Hirohito japán császár és Péntek bácsi két tarka tehenével az Árpád utcából, körszakállat növesztettek és körmondatokban beszéltek, körbeülték a karácsonyi nagyasztalt és körül-belül minden ajándéknak örültek, de különösen a körtének és a körszeletnek sok tejszínhabbal.
Nos, ezek után tényleg rátérhetünk arra az évzáróra, amelyről mesélni kezdtünk, de közben elragadtak a tények és az előzmények, kapunk előtt ugyanis és közbevetőleg kinyílott a csipkerózsa és Rézenbrink Ákos bácsi az évzáró előtt bekopogtatott nagyanyámhoz, megkérdezte, ha letörhet egy ágat a rózsafáról. Persze nagyanyám senkinek soha nem mondott ellen, pláné nem Rézenbrink Ákos bácsinak, aki mindkét lányát és az apámat is tanította az Ákháber utcai általánosban. Ákos bácsi letörte az ágat, jól felhasította egy tüske a hüvelykujját, ömlött a vér a fehér ingére, haloványzöld nayakkendőjére vasalt galambszürke pantallójára. Dísztanítói ruhájára. Így nem mehetett az iskolába, nem állíthatott be, amikor éppen Pálfalvi Bambulát tünteti ki és bejelenti majd, hogy Bambula érdemeire való tekintettel, de szigorúan a tényeknél maradva, a vallás- és közoktatási miniszter úr végtelen szívjóságából kifolyólag átmehet egyenesen a szemben álló Pilátus zseniképzőbe és ott elkezdhet készülni Princetonra vagy a Columbiára, amihez éppen kedve tartja.
Na most tessék elképzelni, hogy ha ezt nem tudná elmondani. Mi lenne velünk és mi lenne a világegyetem tágulatával? Nagyanyám azonban egy percig sem habozott. Szegény urát is hányszor befáslizta, szakszerűen, pontosan, lelkiismeretesen, légmentesen, mint egy Florance Nightingale; pedig azelőtt az öregapám, tudod, az ezredes, ugyanis ő nem ismerte meg ferencjóskát, rengetegszer ugrott haza Solferinóból és Sedanból, senki másra nem bízta volna a sebei ápolását csak gyöngéd, szakavatott, célszerű nagyanyámra. Gyorsan csillapította a tanítói hüvelyk vérzetét, betekerte habos könnyű gézzel, leszórta vinil-acetonnal, hogy feszesebben álljon (ez a családi titok, el nem árulhatom az összetevőit) és beszaladt a szobába, ahonnan előhozta nagyapám tábornoki díszegyenruháját. Nem, nem tévedés, a tényeknél vagyok kénytelen maradni, nagyapám ugyanis készült arra, hogy egy napon tábornokká léptetik elő, azt mindenki elérheti a közös hadseregben, ha elég elővigyázatos, szolgálatkész, ismeri a szolgálati szabályzatot és tényszerűen elismeri ostobaságát, akkor is ha az a képzelt tényekkel és az önbecsüléssel ellenkeznék. Mint tudjuk azonban, bekövetkezett a sajnálatos ballépés, és nagyapám tábornoki díszegyenruhája a szekrény fogságában maradt örökké.
Nagyanyám azt mondta: No, tanító úr, Ákoska, vegye csak fel. Még jól is állhat magának. Az öreg úr szégyellősen tiltakozott, de látszott rajta, hogy már elképzelte, hogyan festhet majd az Ákháber utcai általános iskola tény-, torna és vagy dísztermében. Ez még mondatainak is nagyobb hitelt és tisztelet kölcsönöz. Erről meg volt győződve. Mint a tények hatalmáról.
