1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Leültem a betonra. Szemben te mint hallgatag,

aki nagyságát nem a testén viseli. Látod,

ezekről nem szeretek beszélni, mondtam.

Az önsanyargatás magánya, üres fecsegés.

Hogyan lehet így költői helyzetet teremteni.

Hát sehogy. Ülve akartalak látni, ahogy hasad

puha állattá válik, s mozgásaiból száll fel

vizesbunda-illatod. Azt akartam kérdezni, hogy

vajon elfutnál-e velem, ha tehetnéd. De hova.

Mondtad volna. Az mindegy, csak meg ne lássanak.

Ezt a láthatatlanságot és szagba rejtőzést akarom.

Most mindketten ülünk. Arcomat hasadra szorítom

s illatában láthatatlanná válok: kéz, láb, bőr, köröm,

haj együtt olvad el ebben a szublimált menekülésben.

Feloldom magam benned, hogy ne vállaljak

felelősséget egyetlen veszélyes gondolatomért sem.

Hogy ne fagyjon rá a hideg kőre a fenekem, mert

a nedvességet alólam semmi se szívja fel. Hogy jobb

volna ilyenkor a vakság, meg latexruhában lenni senki.

Tragikusan megbújni a fényűző műanyag alatt.

Álmodban pókként megmászni minden szőrszáladat.

Előrehajolsz, egyszerre fordul hajadban a sáv, bennem a kés.

Sánta Miriám 1993-ban született Kolozsváron, a BBTE Hungarológiai Doktori Iskola hallgatója. Nem csak szubkultúrákkal foglalkozik.