"lehetett hinni: jön a hepiend"
Kereső  »
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 17. (727.) SZÁM – SZEPTEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Dávid Gyula
Gyermekkorunkban kezdődött…
Horváth Előd Benjámin
„Minden kudarc a mi tanulópénzünk” – interjú Sárközy Bencével, a Libri Kiadói Csoport kiadási igazgatójával
Kántor Lajos
Birtok és hatalom
Balázs Imre József
Vázlat egy életmű értékeléséhez. Kántor Lajos 1937–2017
Czakó Gábor
Kanalak, vándorok
VARGA LÁSZLÓ EDGÁR
Versek
Sebestyén Mihály
Maradok a tényeknél
Haklik Norbert
Kórház egy másik város szélén
Juhász Márió
Versek
Sánta Miriám
Beton
Váradi Nagy Pál
Nem zéró p
Décsy Eszter
A vakond
Vincze Ferenc
Az ideológiát kijátszó poétika Fodor Sándor Fehérfenyő című kötetében
Beretvás Gábor
Az utolsó film jogán
Karácsonyi Zsolt
Távolságtartó végjátékok
Bodó Márta
Az eltalált mérték
Péter Árpád
Egy életmű metszete
Szövegekben lubickoló
Jakabffy Tamás
A Segesvári Akadémiáról
Túros Eszter
Puzus 2017
 
Décsy Eszter
A vakond
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 17. (727.) SZÁM – SZEPTEMBER 10.

A szúnyogháló nyikorogva csukódott be mögötte, a nyelv kattant a foglalatban. Szürkület volt, az égen vastag felhők úsztak. Nem gyújtott lámpát. Leült a kerti székre. A támla növénymintái a hátába nyomódtak, a vas már lehűlt. Felnézett a néptelen égre. Csak a saját szuszogását hallotta. A sövény már egészen fekete volt, a legközelebbi ágakat alig tudta kivenni. A kertvégi fészer beleolvadt a sötétségbe. A madarakat várta. Talán még látja őket, mielőtt ő megérkezik. Mocorgott a széken. Ahogy teltek a percek, a szíve egyre gyorsabban vert. Talán mégis vissza kellene mennie a házba. Az első fekete madár átsuhant az égen. Magasan repült, lassú szárnycsapásokkal. Még egy, majd még három követte. A meggyfa felett köröztek, széles ívben. Izmai megfeszültek, ahogy nézte őket. Bedőltek, alábuktak. Az egyik, a suta szárnyú lecsípett egy meggyet, de kiesett a csőréből. A fekete szem tompán csapódott a földbe. A madár néhány szárnycsapással visszatért a többiekhez.

 

– Hova mentek? – suttogta.

 

Felállt, öntudatlanul lépett a fa felé. A madarak továbbszálltak.

 

Háta mögött becsapódott a szúnyogháló. Összerezzent és megperdült. Végigfutott rajta a hideg. Némán néztek egymásra. Behúzta a nyakát és ösztönösen hátrálni kezdett. Talpa hirtelen a földhöz ragadt, arca égett. Remegő ujjakkal gyűrögette a szoknyáját. A keskeny szájat nézte, várta, hogy kinyíljon. Valahol egy tücsök ciripelt. Anyja kitárta az ajtót és várt.

 

– Pakold ki a szatyrokat.

 

Szó nélkül a konyhába sietett. A pulton ott sorakoztak a jól megtömött szatyrok. Mosószer az alsó szekrénybe, rizs a felső polcra a liszt mellé. Előkerült néhány tejesüveg, ezeket a hűtőajtóba tette. A nappaliban recsegve szólalt meg a bakelitlejátszó. Tényleg nem lett volna szabad megvárnia a madarakat. Az utolsó szatyorban talált egy üveg eperlekvárt. Összefutott a nyál a szájában. Csak nem sütit akar sütni? Vagy császármorzsát? Szinte érezte az illatát, elképzelte a forró darabokon szétfolyó lekvár ízét. Már majdnem nyitotta az üveget, hogy belekóstoljon, amikor eszébe jutott a méz. Akkor is csak száraz kekszet kapott napokig. Lemondóan rakta be a kamrába.

 

Hosszú órákkal később még mindig a sötét plafont bámulta, körülötte forogtak a falak. A gyomrát maró éhség nem hagyta aludni. Újra és újra megjelent előtte az üres porcelántányér képe. A szék karfáját markolászta. A bakelitlejátszó még a szokásosnál is hangosabban szólt. Az asztal túloldalán villa koccant a porcelánhoz. Odanézett. Az ezüstön megcsillant a lámpafény, ahogy anyja a szájához emelte. A hús eltűnt a szájában, és jóízűen rágni kezdte. Közben egymás szemébe néztek. Anyja letette a villát, ivott egy kortyot a sötét borból, majd hátradőlt.

 

– Ez a kacsa hidegen is isteni! – sóhajtotta. – Most te is ehetnél belőle, ha nem mentél volna ki már megint, amíg nem voltam itthon.

 

– Sajnálom.

 

– Nem hallom. Rám nézz, ha beszélek hozzád!

 

Újabb falat húst szúrt a villájára, lassan emelte fel, majd élvezettel forgatta a szájában. Nem pislogott.

 

– Sajnálom, anya – ismételte el egy kicsit hangosabban.

 

Ajtónyitásra ébredt.

 

– Kelj fel. Lejöhetsz reggelizni.

 

Érezte a friss rántotta illatát. A gyomra égett, a keze remegett. Leült az asztalhoz. Az anyja két tányérral lépett ki éppen a konyhából. Az egyiket lerakta magának.

 

– Kaphatsz egy pohár tejet is, ha kérsz. – mondta, miközben elétette a másik tányért.

 

Egy szelet vajas kenyér volt rajta és néhány karika paprika.

 

– Ma rendbe kell rakni a veteményest.

 

A paprika roppant a fogai között. Sokáig rágott minden falatot, nyelvével a vaj íze után kutatott. Beszívta az illatokat, elképzelte a tojás enyhén sós ízét. Miután befejezték, felment a szobájába és felöltözött. Nem mosott fogat, nehogy a szájából eltűnjön a zsíros tej lenyomata.

 

Az anyja már a kertben várta. Az ég ragyogóan tiszta volt, a fű még csillogott a harmattól. Vékony vászoncipője lassan átnedvesedett, amíg elment kislapátért és kapáért. Az egyik bokor tövében meglátott egy fényes fekete tollat. A vér a fejébe tódult az izgalomtól. Hátranézett, anyja éppen a hamuszínű paprikákat szedte egy kosárba. Gyorsan felkapta a tollat és beszaladt vele a fészerbe. Felemelte a padlódeszkát, még egyszer végigsimított a selymes madártollon, majd a dobozba rejtette a többi közé.

 

A paradicsomtövek közül húzgálta ki a gyomokat. Porzott, ahogy kitépte őket. Már alig maradt néhány, amikor észrevett egy buckát az ágyás végében. Kíváncsian odament, nem tudta, anyja mit ültethetett oda. A föld egészen sötét volt a nedvességtől. Leguggolt. A göröngyök között hangyák rohangásztak. Egyszer csak a bucka teteje megmozdult, pici rögök gurultak végig az oldalán. Egyre több földdarab gördült lefelé, aztán valami kibukkant belőle. Olyan volt, mint egy kis élő ezüstgolyó, meg-megrándult. A bucka tovább remegett, lassan egy lény mászott elő. Felsikoltott, hanyatt esett ijedtében. Kitágult szemekkel feszülten nézte, ahogy a fekete valami előkotorja magát a föld alól.

 

– A kis rohadék! – kiáltott anyja a háta mögött, és lesújtott a kapával.

 

Az anyját nézte, akinek az orrcimpái is remegtek az indulattól.

 

– Rohadt vakond! Széttúrja az egész kertet. Menj, ásd el a fészer mögött! Ne büdösödjön itt nekem – mondta, és bosszúsan a rózsák felé indult.

 

Félve fordította vissza fejét a bucka felé. A vakond egyik fele a földbe nyomódott. A másik feléből valami sötét folyadék szivárgott.

 

– Vakond… – suttogta maga elé.

 

Közelebb hajolt hozzá. Szőre összetapadt az alvadó vértől. Megérintette az ujjával. Puha volt és meleg. Ahogy megnyomta, előbuggyant belőle a vér, lábai megrándultak. Körmei hegyesek voltak és piszkosak. Megsimogatta a vakond fejét és damilszerű bajszát. Az egyik szeme hiányzott. Hozta a lapátot, és óvatosan rágördítette a darabokat. Hátravitte a fészer mögé, lerakta a fűbe, és a fal tövében ásott egy gödröt. A bokorról letört egy ágat, hogy megjelölje. Gyengéden megfogta. A test már megkeményedett, és egészen kihűlt. Ettől megborzongott.

 

Délután nem ment ki megnézni a madarakat. Úgysem szállnak le hozzá soha, még a fa tetejére sem. De ez a kis valami, ez a vakond, ez bejött a kertbe. Alulról. Nem olyan volt, mint a bogarak meg a giliszták. Hogy kerülhetett a föld alá? Mitől volt olyan meleg és puha? Vajon a madarak is ilyenek? Vagy olyan merevek, mint a tollaik?

 

A ház csendes volt. Nem tudott aludni. Fülében ott visszhangzott a vakond reccsenése. Ha becsukta a szemét, újra maga előtt látta a kapától roncsolódott fél testet. Teljes erőből összeszorította a szemét, hogy eltűnjön a kép. Egy könnycsepp gördült végig az arcán, majd felszívódott a párna szövetében.

 

A nyár fakó színei egyre élénkebbek lettek. A fák levelei először halványodtak, majd sötétedni kezdtek. A vakond teteméből már csak csontok maradtak, körülötte férgek hemzsegtek. Nem ásta ki többet. Egyik délután anyja megengedte, hogy a kertben rajzolgasson. A grafit magától siklott a papíron. Hosszú orr, négy láb, apró szemek, de a részletekre már alig emlékezett. Csiripelésre kapta fel a fejét, két madár repkedett a kert felett. Tágra nyílt szemmel figyelte a mozgásukat, kezéből kiesett a ceruza. Körbe-körbe szálltak, kergették egymást. Miután elrepültek, egy darabig az üres eget bámulta, majd a tekintete lejjebb siklott a meggyfára. Végignézte, ahogy egy falevél a levegőben pörögve, lassan a fűbe zuhan. Eszébe jutott a tél. Elszomorodott. A hidegben anyja alig engedi ki. A gonosz fa, mintha a gondolataiban olvasott volna, újabb száraz levéltől vált meg. Ez messzebb esett le, a virágágyás mellett. Ott megakadt a szeme valamin. Földkupac meredt az ég felé a rózsatövekhez közel.

 

Kapkodni kezdte a levegőt, orrlyukai kitágultak. Fülelt. Nem hallotta anyja lépteit. Remegő térdekkel állt fel az asztaltól. Nem mozdult. Körbenézett. Lábujjhegyen osont a túráshoz. Melléguggolt, fejét ide-oda kapkodta a teraszajtó és a mozdulatlan kupac között. Arca izzott, tenyerét kiverte a veríték, fülében lüktetett a vér.

 

– Kicsi vakond gyere ki…

 

Mintha órák teltek volna el, mire egy göröngy megremegett. Egy pillanatra megszédült, elhomályosult körülötte a világ. Hirtelen pisilnie kellett. A túrás tetején mocorgott a föld, rögök gurultak végig az oldalán. Aztán egyszer csak előbukkant a kis ezüst-orr, a lábak vadul kotortak. Végre kibukkant! A vakond teljes egészében ott pihegett előtte. Rettegve fordult a teraszajtó felé. Nyaka megfeszült a hallgatózásban. Anyjának semmi nyoma nem volt. Felkapta a vakondot, és berohant vele a fészerbe. Halkan csukta be maga mögött az ajtót. Állt a sötétség közepén, szíve kalapált. Kezében remegett az állat, halk sípolás jött belőle. Ujjai között érezte, hogy az apró szív majd’ kiugrik a helyéről. Közelebb ment a sufni bedeszkázott ablakán beszűrődő fényhez. Arca elé emelte és szétnyitotta a kezét.

 

– Sssss… – suttogta – Ne félj! Nem bántalak.

 

A vakond orra idegesen rángott, tapogatózott a tenyerében. Ahogy lazult a szorítás, az állat lassan megnyugodott. Simogatni kezdte a hátát. Szőre poros volt, de selymes, teste ruganyos és barátságosan meleg. A vakond mászni próbált, hosszú karmai a tenyerét kaparták. Apró szemei alig látszottak.

 

Zajt hallott kintről. Összerezzent.

 

– Anya…

 

Gyorsan elővett egy dobozt, beletette az állatot, és becsúsztatta az egyik polc alá.

 

A vakond egyre fogyott. Szőre már nem csillogott, bőre alatt tapinthatóak lettek a csontjai. Nem evett. Otthagyta a lekváros buktát, és múltkor nem nyúlt a sonkához sem. Nem akart játszani, és a mese sem érdekelte. Hiába simogatta a vakondot, hiába próbálta győzködni, hogy egyen maradékokból.

 

Ebéd után anyja elaludt a fotelben. Lábujjhegyen kiment a szobából. Óvatosan kinyitotta a teraszajtót, és szaladt a fészer felé, zsebében egy darab mogyorós csokival, amit még reggel rakott el. Elővette a dobozt és közelebb húzta a fényhez. A vakond a sarokban kuporgott, csontjai dudorodtak a ritkás szőr alatt. Elé rakta a csokidarabot, és noszogatni kezdte az állatot. A vakond szimatolt, de nem harapott bele.

 

– Miért nem eszel? – suttogta, és végigsimította a hátát.

 

A vakond megpróbált kimászni a dobozból, de nem volt ereje.

 

– Haza akarsz menni?

 

Simogatta. Egy könnycsepp szaladt végig az arcán. Megigazította a vakondot, majd elővette a másik dobozt a padlódeszka alól. Keresett ragasztót, hurkapálcát, cérnát. Miközben barkácsolt, a vakond nyugodtan pihent. A földön ült, körülötte szanaszét hevertek a kellékek, szálltak a tollak. Egy darab drót a körme alá szaladt. Felszisszent. Éles, nyilalló fájdalom szaladt a feje búbjáig. Kibuggyant egy kis vér. Gyorsan lenyalta, és folytatta a munkát. Édes, rozsdás íz terült szét a nyelve hegyén.

 

Végre elkészült. Ott hevert előtte a padlón a két fényes fekete szárny. A tollak tökéletesen fedték egymást, pont olyan volt, mint a legszebb madaraké. Óvatosan kiemelte a vakondot, fogta a szárnyakat, és kiosont velük a fészer háta mögé.

 

– Már mindjárt készen vagyunk – suttogta.

 

Letette a vakondot a puha fűbe.

 

– Majd’ elfelejtettem! Egy pillanat, el ne menj!

 

Pár másodperc múlva már újra a vakond mellett volt. Lerakta a szerszámosládát. A vakond sovány mellső lábait egy kis hurokba bújtatta, a szárnyakat eligazította a hátán. A ládában kotorászott, halkan előhúzott egy kalapácsot és két jancsiszöget. A szárny végén ott volt a lyuk előkészítve, beleillesztette az egyik szöget. Nagyon figyelt, hogy biztosan jó irányba haladjon, és kalapálni kezdte. Rövid, éles visítás tört fel a vakondból, aztán csend. Csak a sövény zizegését hallotta. A másik szárnyon is átvezette a szöget. Ezt is beütötte, végig a csont mellett, hogy jól illeszkedjen.

 

– Így ni! Kész is vagyunk!

 

Mosolygott. Guggolva egyet hátrébb lépett, hogy alaposan megnézhesse. Tökéletes volt! Arca belepirult a boldogságba, izgatottan várt.

 

– Mehetsz! – mondta csillogó szemekkel.

 

A vakond nem mozdult.

 

– Na!

 

Az állat hátsó lábai megrándultak.

 

– Miért nem repülsz el?

 

Olyan érzés futott végig rajta, mintha anyja hidegvizet öntött volna a nyakába. Ujjával egy kicsit megbökte a vakond fenekét, de az továbbra sem moccant meg. Gyengéden noszogatta a kis testet. Haragudni kezdett, a homlokát ráncolta. Karba tett kézzel guggolt a vakond felett. Egyre gyorsabban vette a levegőt, orrcimpái remegtek. Erősen megtolta az állat fenekét, de semmi. Felkapta a földről, felállt, és már dobta volna a levegőbe, amikor valami végigfolyt a karján. Sűrű, vörös folyadék. A vakond mellső lábaiból szivárgott a szögek mellől.

 

– De hát szabad vagy… – suttogta halkan.

 

Torkát mintha egy sál szorongatta volna. Estére belázasodott.

 

 
 

Décsy Eszter 1987-ben született Budapesten. Azóta pultozott Londonban, körbestoppolta Indonéziát, alapító-főszekesztője a NOW magazinnak, FISZ-műhelyezik és prózát publikál. Tavaly jelent meg Ördöggerinc című zenés-novellás kötete.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében