"kártyalapok egy testvéri világban"
Kereső  »
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 14. (724.) SZÁM – JÚLIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Kutya a labirintusban
Varga Melinda
A töréspontok körbejárása - beszélgetés Hevesi Judit költővel
Molnár Vilmos
Rövidprózák
Király László
Versek
Végh Attila
Emberhalászok
Gaal György
Helikoni honfoglalók
Nora Iuga
Versek
Sánta Miriám
Zöld napok
Eszenyi Fanni
Versek
Kiss Lóránt
A tenger vázlata
Jakabffy Tamás
Ki nekünk Dohnányi?
SERESTÉLY ZALÁN
„ahogy énvelem is történt már nemegyszer” – Az organikus, a funkcionális és az animisztikus kritikája az autopoietikus gép felől
TŐTŐS DOROTTYA
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a regény
Szántai János
Versek
Beretvás Gábor
Nem nőknek való vidék
Király Farkas
A gyász vége
MIKÓ IMOLA
Onkológiai derű
Bréda Ferenc
THEATRUM TEMPORIS. Levelek az utókornak. XIV. levél. Summa sum: sumus. Vagyon vagyok vagy vagyunk
László Noémi
Kínai kapcsolat
Demeter Zsuzsa
Tájkép a kortárs magyar prózáról
Jakabffy Tamás
Fülep Márk (többek között) Bukarestben
Borda Réka
Y, avagy a posztszocialista irónia
 
TŐTŐS DOROTTYA
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a regény
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 14. (724.) SZÁM – JÚLIUS 25.


Grecsó Krisztián Jelmezbál című kötete azt az érzést kelti, hogy a szöveg elő-írja, olvassa magát. Ennek megalapozója a már a regény elején kijelentett tézis: „Minden mindig volt már egyszer” (8.), mely számos variációban és más-más szereplő hangján tér vissza a mű során, az újramondás által megerősítve önmaga legitimitását. Ez a hangsúlyos jelenlét szinte kizárólagos meghatározója az olvasói elvárásoknak és beállítódásoknak: az olvasó akkor sem tekinthet el tőle, amikor a teremtett világot önmagában és önmagáért olvassa, ahogy akkor sem, amikor mindennek irodalmi kontextust, helyet kell létrehoznia a tézis metafikciós imperatívuszának értelmében.

 

Jelmezbált elsősorban talán az köti a voltmár-jaihoz, ahogyan tovább árnyalja a határt, amely valahol elválasztja – de egyre inkább összeköti – a novellafüzért és a regényt. Grecsó műve így elbeszéléstechnikai és történetalakítási szempontból többek között Bodor Ádám Sinistra körzet című regényét vagy éppen Tóth Krisztina Pixel című alkotását idézi. A Jelmezbál rokonsága a Sinistra körzettel már a két mű alcíme alapján is sejthető: Bodor Egy regény fejezeteit ígéri, Grecsó egy családregény mozaikjait. Mindkét mű tehát az egész elvárását támasztja, miközben a töredezettség, a műfajjal való kísérletezés is benne foglaltatik az alcímekben. Az említett szövegek nagyon hasonló eszközökkel alakítják át a regényt mint elbeszélő formát, a befejezetlenség érzete mégis Grecsó kötetében a leghangsúlyosabb: az utolsó fejezet egy áramszünet következtében elsötétülő jelmezbállal zárul, mely megtagadja a lehetőséget a válaszadásra, a felfedésre, regényként tehát a lekerekítésre. Az olvasóban kialakuló hiányérzetet csak tovább erősíti a történetalakító funkciótól megfosztott és felborított kronológia és ok-okozatiság. Az így építkező szöveg nehezen olvasható hagyományos családregényként, a fejezetek, amelyek önálló novellákként is működnek, nem egy család történetét követik nyomon, hanem az egyén sorsát a tágabb értelemben vett család: ismerősök, szomszédok identitásformáló vagy éppen -romboló közegében. Ennek felismerésével a szereplők sem késlekednek, mindnyájukat a család keresése (és ezáltal egy elvesző, homályos identitás megerősítése), vagy épp ellenkezőleg, az attól való menekülés (egy veszélyeztetettnek ítélt identitás megőrzése) határozza meg.

 

Grecsó ezt már a kötetindító fejezetben tematizálja: Szoloványi János nyugalmazott rendőr fél évszázad távlatából tekint vissza a megoldatlan bűnténysorozatra, többek között fiatalkori szerelme eltűnésére, melynek következményeként a kényszeres felejtés vált élete irányítójává. („Nem tud ő már emlékezni, elfelejtette, hogyan kell.” 22.) Az újratanult emlékezés és ismét gyakorolt nyomolvasás révén Szoloványi visszatér identitásának korábbi, akár autentikusabb változataihoz, alapélményeihez. Az emlékezés idősíkjait összemosó fejezet azonban a keresés beteljesülésének utolsó előtti pillanatában ér véget. Fél kötettel később ugyan megtalálja az olvasó Szoloványi történetének végkifejletét, de más szereplők más történeteiben. A tény, hogy a feloldás egy jelentéktelen háttérinformációként tűnik fel, ismételten a keresésre és nem az egész átlátásának a fontosságára utal. Ekkor viszont már az is sejthető, hogy a Jelmezbál bármely két szereplője között mindössze néhány lépésből teremthető kapcsolat, még akkor is, ha ez maguknak a szereplőknek nem sikerül. Vera, aki biológiai szüleit, tehát családját, örökségét keresi, nem ismeri fel azt első unokatestvére személyében. Vera – a címmel egybehangzóan – újkori Oedipusként tér vissza szülei falujába, így alakja, akárcsak a nyugalmazott rendőré, szimptomatikus lesz Grecsó művében: hozzájuk hasonlóan minden karaktert a keresés motivál. A mozaikkockákat összekötő hátteret ekként a feledés és emlékezés, a felfedés és hazugság, a kimondás és elhallgatás kerengő, egymásba torkolló folyamatai képezik. Ennek ismeretében a fülszövegben megígért drámai egész sokkal inkább a nyomozás aktusában valósul meg – legyen szó a szereplők (ön)kereséséről vagy az olvasó értelmező gyakorlatáról –, mint egy rejtély megfejtésében vagy egy koherens történet létrejövésében.

 

Az olvasó kapcsolat- és értelemteremtő munkája mintegy leképezi a szereplők törekvéseit, ezáltal pedig a Jelmezbál metafikciós olvasata továbbépíti azt a hermeneutikai elképzelést, mely szerint az olvasás és a nyomozás folyamatai megfeleltethetőek egymásnak: mindkettő nyomok felfedésére és azok értelmezésére épül. Grecsó azonban felborítja a bűnügyi történetekből ismert algoritmusokat és ellehetetleníti az ezekkel szemben támasztható elvárásokat. A kötetben megjelenített nyomozások mindegyike – akár hivatalos rendőrségi, akár teljesen személyes ügy – töredékeiben van felmutatva: kimaradnak lényeges logikai lépések a bonyodalom és a megoldás között, a végkifejlet megelőzi a nyomolvasást, vagy szinte bármely más variációja a megszokottnak, mely a távolság révén feszültséget idéz elő. Példának okáért a családja után sikertelenül kutató Veráról egy későbbi fejezetben kiderül, hogy felveszi biológiai apjának a családnevét, viszont a kötet nem szolgál magyarázattal a mikéntre. Az olvasó a nyomozási folyamat különböző pontjain kapcsolódik be a történetekbe: részese lehet bizonyítékgyűjtésnek, kihallgatásnak, megértésnek vagy éppen utólagos kiértékelésnek, azonban a követhető kronológia vagy ok-okozatiság hiányában benne ragad a nyomolvasás, az értelmezés stádiumában, és a hiányérzet az újraolvasást követeli, a jelek újbóli megtalálását és átminősítését.

 

Jelmezbál világában minden jellé válik, amint az olvasó elfogad, artikulál egy tényt mint információt. Ezt ismeri fel az egyik szereplő is jelenbéli állapotának előzményeit kutatva, hogy aztán megfogalmazza a mozaikregény narrációs alaphelyzetét: „Semminek sincs egyetlen oka. Mindennek sok gyökere van, az eseményeknek sok eredője van, sok helyről szívják magukba az erőt és a mérget.” (169.) Az okok eme rétegződése a történetek megtöbbszöröződését is eredményezi: a nyomolvasó személyétől függ a kialakuló értelmezés. Ez a történetalakítás módjából adódóan fejezetről fejezetre változik, amennyiben minden novella újabb főhős köré épül, aki viszont jó eséllyel lepleződött már le mellékszereplőként egy előbbi fejezetben; így a gazdaságos karakterformálásnak köszönhetően az olvasó szinte mindig többlettudással érkezik az új történetbe. Az említett sokszorozódási folyamat tovább bonyolódik azzal, hogy – az egyetlen főhős hiányával összhangban – a narrátori pozíció sem egységes a regényben. A Jelmezbál második felében az én-elbeszélők egyre gyakrabban váltják az egyes szám, harmadik személyű elbeszélő(ke)t. A mű egészét tekintve ez a tudás elaprózódásának, a teljes megismerés megkérdőjeleződésének a lenyomata; minden egyes új nézőpont megkérdőjelezi az előbbiek legitimitását, miközben az aktuális történet és szemszög elhelyezése is problémás: „Vagy ezt csak álmodtam? Az Andaxin teszi. Mindig minden megváltozik, semmire sem úgy emlékszem, ahogy azelőtt.” (253.)

 

mindig minden volt már egyszer ilyetén átalakulása a szöveg végére átírja a regény mozaikvoltának mibenlétét is: a műfajok, történetek, idősíkok és így tovább keveredő változatai nem egy statikus, lezárható képet hoznak létre. A Jelmezbál mozaikja a meglévő részek állandó újrarendeződése révén ragadható meg, ezáltal pedig minden újraolvasása, ahogy a történeteinek újramesélése is, újabb olvasásra és kontextusba helyezésre hív fel.

 

 

 

Grecsó Krisztián: Jelmezbál. Magvető, Budapest, 2016.





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében