– Ha a beton, korunk eme kiváló találmánya nem más, mint absztrakt homok, mint mondja kedves Kirilovics Pjotr, akkor mi vagyok én, Csermely, elcsapott városi fogalmazó absztraktul, azazhogy még világosabb legyek, ha a beton absztrakt homok, akkor milyen, ismétlem, tehát akkor milyen az absztrakt ember? Minő fenomenális gondolat ez kedves Pjotruska, minő! Írja meg, könyorgöm ígérje meg, hogy megírja, mihelyt lejár ez a ramazuri, márpedig előbb-utóbb minden lejár, a csak megjön ezeknek nibelungnyavalyásoknak is az esze, seggbedurrantják a kerge führerkéjüket, és akkor lesz ideje megírni ezt is. És ne mondja nekem, hogy nem áll a párhuzam a homokkal meg az emberrel, mert nézzen körül, úgy vonatozunk, mint egy rakás homok, egy rakás büdös homok, amit fellapátoltok a géppuskáshomokok, akik ugyanolyan homokok, mint mi, nem nájnolhatják le homokságukat, bármennyire is szeretnék, szóval miben különbözünk a homokszemektől?
– A homok nem rosszindulatú – mondta Karácsony Benő az Auschwitzba tartó vonaton, és rágyújtott. Volna, ha lett volna mire.
De nem volt, így tehát inkább, mint bagót rágta, lassan, szálakra beosztva azt a fűcsomót amit még Kolozsváron vágott zsebre, felszállás előtt.
Ennyi maradt az otthonból, a lapos, szürkés-zöldre száradt fűszálak.
És persze az angyali Csermely, az örök-bolhaszín felöltőjével, a maga nemlétezésével mit sem törődve, a nagy transzilván jóságból egyedül ő érkezett Karácsony Benő megmentésére.
– Tisztelt csendőr úr, itt és most a tévedés esete forog fenn! Ez az ember nem zsidó, vagy ha igen, akkor nem zsidóbb, mint én, aki pedig egyáltalán nem vagyok az. Kérem, szóljon felettesének, hogy félreéértés esett, hiszen a kedves Pjotruska...
– Az ki?
– Hát ez a nagyszerű ember, aki úgy ír, ahogy maga, nem is álmodik és....
– Úgy, szóval nem elég, hogy zsidó, még orosz is! Ünteleküel... -köpött félre egy hegyeset. - S te még jártatod a pofádat, hogy tévedés, tévedés. Nincs itt semmiféle tévedés! Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem viszik. Aztán megtörik... Hebe.
– Kérem, vegye tudomásul, hogy én tiltakozom!. tiltakozott Csermely.
– Mer’ ki vagy te, he?
– Csermely, elcsapott városi fogalmazó és tragikomikus regényhős.
– Biztos valami zsidó...
– Kikérem magamnak, biztos úr, biztosíthatom, hogy éppen csak annyi közöm van a zsidókhoz, hogy nem vagyok az.
– Akkor tűnjön innen a fészkes fenébe!
Hanem erre aztán már a galamblelkű Csermely is begorombult.
– Maga vadbarom, azazhogy inkább vadbaromszar! Válogassa meg a szavait, különben én válogatom meg, de úgy, hogy nem köszöni meg!
Színes szitok-virágokcsokros, egyre hangosodóbb szóváltás következett ezután, amire egy tisztecske is felfigyelt.
– Mi folyik itt? – lépett oda a tisztelgő csendőrhöz.
Csermely, mint aki csak erre várt, rögtön jött a tévedéssel, meg a többivel.
– Nincs itt semmiféle tévedés – vizsgálta meg a K. B. papírjait. – Ez az ember zsidó.
– Kitűnő író!
– Legalább lesz amiről írnia, az ilyen témák mindig bejönnek.
– De könyörgöm. nem lehetne valamit tenni?
– Ha zsidó, akkor zsidó. Utazik
– Akkor én is zsidó akarok lenni!.
– Kérem.
Így került fel Csermely is a szürke vonatra.
A lehető legjobb hely jutott nekik, pont ott az ablakszerűség mellett.
– Álló-páholy, tökéletes rálátással az élet xínpadára! Fenomenális...– fonta a társalgás fonalát az önkéntes zsidó ex-segédírnok. – A tehénpalacsinta ehhez képest rozmaring! – fintorgott később a felgyülemlő bűzáradatban.
A természetesen szőke-kékszemű, rezzenéstelen fapofájú SS katonákat sem érdekelte a későbbiekben, hogy Csermely tulajdonképpen eszmei alak, semmi köze a hús-vér valósághoz, csupán hős egy regényben, s abban is egy kicsit mellékesen...
Leltári szám lett belőle, vagonnyi alacsonyabbrendű közül az egyik.
– Schnell, schweine, schneil!- alliteráltak nyihahás anyanyelvükön.
És keménykedtek géppuskásan, kutyákkal.
– Pjotruska, ezek nem viccelnek! Ha képesek voltak bántani a ruhaművészet eme koronázatlan szín- és forma-királyát...- mutatta fel jellegzetes bolhaszín-felöltőjét két részben, azaz hátul-lentről egyenesen felfele szakadva- ... akkor mit tartogathatnak nekünk?!
A válasz nem késett soká. Szembejövő vonatra várva vesztegeltek, ki tudja, milyen állomáson amikor egy inkább suhanc, mint fiatalember, szökni próbált a szomszéd kocsiból.
– Úgy lelőtték, mint a pintyet... – suttogta Csermely megrendülten, kettejük páholya előtt.
– Legyen hát, ahogy mondja, az absztrakt ember, vagy ha úgy jobban tetszik, az ember absztrakciója ISTEN, ám ez esetben már nem áll egy bizonyos poéta ama költői kijelentése, miszerint „Isten nem ember, hogy legyen, vagy ne legyen.”, mert ha úgy van, ahogy mondja, kedves Kirilovics Pjotruska, akkor ISTEN, ha absztraktul is, de ember, akkor pedig vagy van, vagy nincs... Mint a tehénpalacsinta! – fejezte be Csermely diadalmasan eszmefuttattását
– Várjunk csak, ki mondta ezt? – fogott gyanút Karácsony Benő, aki meglehetős otthonossággal mozgott a poeáták istenes kijelentéseinek területén, tudniillik szerette kifigurázni őket.
– Én, fenomenális, nem gondolja? ISTEN és tehénpalacsinta!
– Nem ezt, hanem azt a kijelentést.
– Mittudomén, valamelyik, annyian vannak, mint csillag az égen, ahogy az a savanyúképű ki nem csapott írnok-kollégám mondta valamelyik regényében a ha már annyian vannak, valamelyik biztos mondta, vagy mondani fogja. Ami nem történt meg eddig, megtörténhet ezután, mindegy tehát, hogy volt-e vagy lesz-e ki az illető, úgyis kimondja majd!
Csermely már órák óta úgy aludt, mint a ringatott csecsemő, még a nyála is kicsordult.
– Úgy érzem magam, mint anyám ölében, ahogy ringat ez a büdös vonat... – motyogta félálomban – Hóháhú! – s azzal elaludt.
Pjotruska azonban még ágyban, selyempaplan alatt is rossz alvó volt, jelen körülményei között meg se próbált elaludni, inkább a nézelődést választotta.
Mindig is szeretett ülve bambámulni, főleg vonatablakból. A suhanó dombokat fákat, a kéken-szürkén kanyargó folyókat, szembejövő vonatokat. Ha ilyenkor megkérdezték tőle, mire gondol, azt szokta válaszolni, hogy semmire. De elég gyakran nem szólt semmit, csak nézett Legeltette lelkiszemeit. Ezúttal is akadt bőven látnivalója a látni akarónak.
Alig-megvilagítású állomások odakint, félelem és kétségbeesett istenszólongatások odabenn. Szürke vonat kétségbeesés-szürke utasai...
És persze az elhaladó vonatok. Egyformân puffogtak, kattogtak, a mégsem voltak egyformák.
Sebesülteket, félhullákat szállító hosszú szerelvénysorok, haláltorkú, ponyva alól is ijesztően domborodó ágyúk, tankok, kitudjamik. Szintén szürke, üresen szembejövő teher-testvérek. És fényes külön-vonatok a különböknek, pazar-nőző übermencskedőknek.
– Übertacskók! csorgott elő Csermelyből az ébredés.
Pitymallatkor már nem bírta tovább.
– Idefigyeljen, Pjotruska! – kezdte olyan határozottan, mint még soha. – Ugye nem gondolja komolyan, hogy hagyjuk magunkat megérkeztetni valami mészáros-táborba?! Nem azért rágtuk át magunkat a kásafalon, hogy csak úgy minden további nélkül kampóra akasztassuk magunkat, mint. valami borjúcsülköt, bár jelzem, hogy imádom a szóbanforgó nemes állat említett részét, főleg zafttal, meg jó sok hagymával, pörkölve... Szóval, szerintem tenni kéne valamit!
– Mégis mit? – bújt elő a pjotruskai mosoly a bevagoníroztatás óta először.
– Kezdhetnénk például a meneküléssel.
– Innen? Hova?
– El.
– Hogyan?
– Hóháhú, Kirilovics Pjotr, maga teljesen bezápult... Még jó, hogy itt vagyok én. – rázta ki bolhaszín felöltőjét Csermely János elcsapott városi fogalmazó.
– Mert miért?
– Hogy megmentsem, azért.
– Hogyan?
– Vigyázzon, kedves Baltazárgyörgyfelmérikázmérsebestyéfliakabhektor, mert már kezdi ismételni önmagát, legalábbis kérdésfeltevésileg. De most nem erről van szó, hanem a menekülésünkről. Mint látható... – vágta előadói pózba magát az állhatatos kerékcsattogás áhítatában.-... a menekülés oldalsó útja akadályverseny formájában sem lehetséges, sőt, lefele is inkább lehetetlen, semmint kockázatos. Tehát...- fokozta a feszültséget. – Hóháhú – s meglengette szárny gyanánt bolhaszín felöltőjét.
– Hóhá... mi?
– Bizisten bezápult! Hát hogy lehet ezt nem érteni... – lengelődött tovább. – Emlékszik-e még arra, amikor repülés helyett leestem a disznópajta tetejéről, s meghaltam?
– János...
– Semmi János! Ha egy kicsit is szeretett valaha, elhiszi nekem, hogy akkor igenis repültem, úgy vagy két másodpercig. Becsületszavamra.
– Ez lehetetlen.
– Ezt mondtam én is, s azzal leestem. Érti? Nem hittem el magamnak, hogy repülők, ezért estem le. De most már tudom. És én innen nem repülök el egyedül, mert velem jön, kedves Pjotruska. Hóháhú!
– S velük mi lesz? – intett a meggyőzött író a reszketve imádkozók felé.
– Tudja, az a baj az emberekkel, hogy inkább rábízzák sorsukat egy kétes eredetű, fehérszakállas öregúrra, mintsem önmaguk rendelkezzenek önmagukkal, azaz, kényelmesebb Istenben hinni, mint a repülésben... De a kedvéért megpróbálom meggyőzni őket – lendült neki a világboldogításnak.
– Kedves zsidó atyámfiai, hoplá, ez így nem jó, ööö, izraelita testvérek..., ize... A fenébe! Emberek, emberek, figyeljetek ide, legalább most, bár eddig sem ártott volna, szóval, a barátommal, ezzel a nagyszerű emberrel, kiderítettünk egy, illetve két nagy titkot. Az egyik az, hogy Isten, mint olyan, nem több mint a tehénpalacsinta... .Hé.. .Hé! Segítség! Ki ne merjetek dobni, hiszen el sem mondtam a legfontosabbat.... ÁÁÁÁ! Az ember tud repülniiiiiiiii
Aztán a hitükben mélyen megsértett emberek utánadobták Karácsony Benőt is.
– Hóháhú! Csermelykém! Ez fenomenális...
– Úgy bizony, csak vigyázzon, be ne verje a fejét a felhőkbe. Hóháhú, s most merre?
– Hold?
– Lehet.
KARÁCSONY BENŐ, eredeti nevén Klärman Bernát. Gyulafehérváron kezdi 1888-ban, s állítólag Auschwitzban fejezi be az életnek nevezett valamit, közben pedig összeír mindenféle vicces írást.
