Bányai Éva: Fordulat-próza. Átmenetnarratívák a kortárs magyar irodalomban. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2016.
Nem tudom, Bányai Éva foglalkozott-e behatóbban Kolozsvári Papp László műveivel – amelyeket nemrég egy másik fülszövegben lelkesen ajánlottam az olvasóknak. A legújabb, Fordulat-próza. Átmenetnarratívák a kortárs magyar irodalomban című könyve olvastán egyre inkább az volt az érzésem, a hetvenes-nyolcvanas évek erdélyi magyar prózája nem hiányozhat abból a tér- és időbeli utazásból, ahova Bányai értő tanulmányai elkalauzolnak. Van-e s ha igen, milyen az az irányvonal, amelyre a kortárs magyar próza felfűzhető, milyen kapcsolódási pontok mutathatók fel a második Forrás-nemzedék prózája és a kortárs regények között (vagy csak kortárs regény és kortárs regény között), tehetnénk fel a kérdést, de Bányai Éva könyvének elolvasta után már nem ezt kérdezzük.
Tanulmánykötete (melyben tizenhárom szerző egy-egy munkáját vizsgálja Bodor Ádámtól Szabó Róbert Csabáig, Bogdán Lászlótól Vida Gáboron át Tompa Andreáig) egyértelműen jelzi: a kérdés nem az, hogy kimutatható-e valamilyen általánosabb tendencia napjaink prózatermésében, hanem inkább az, ezeket a tendenciákat miként befolyásolják a különböző geokulturális meghatározottságok, az egyre nagyobb szerepet kapó emlékezetet hogyan töredezik szét a „másságok határfeszültségei”? A kötet tizenkét tanulmánya az átmenet időszakát, az 1989-es fordulatot elmesélni törekvő szépirodalmi alkotásokat veszi górcső alá, a szövegekből kibontakozó geokulturális narráció pedig meghatározza, hogyan olvassuk ezeket a szövegeket: ha a narráció helyhez kötött, akkor szükségszerűen az lesz az értelmezés is, állítja Bányai. S talán ez az egyik legfontosabb állítása Bányai Éva kötetének: „másként értelmezik azok, akik belül, és másként, akik kívül vannak a kulturális nyelvhatárokon”. A geokulturális narratívából pedig egy olyan hibrid, határidentitás bontakozik ki, amelyekbe kulturális jelentések és értékek vannak belekódolva. A kiválasztott szövegekben kiemelt helyen, határkőként és határidőként szerepel 1989, s ez meghatározza az egyéni emlékezés tereit és idejét, állítja Bányai Éva. S bár a kötet koherens és a tanulmányok elméleti háttere világosan felvázolható, elgondolkodtam, vajon hogyan is nézne ki Bányai Éva szövegtérképe, ha túllépünk a történelmi határokon és fordulatokon? Vagy a hibrididentitás csak a kortárs próza védjegye lenne?
