Irónia, heves társadalomkritika, a tömeg- és internetkultúra eszköztárának felhasználása, színbeli, motívumbeli kontrasztok: többek között ezekkel lehetne röviden leírni, mi jellemzi a most huszonéves képzőművészek munkásságát. A MODEM XY című tárlatának kurátorai, Éliás István és Kónya Ábel a fiatal festészet minél átfogóbb spektrumát szerették volna kidomborítani magyar és lengyel alkotókat is bevonva szelekciójukba.
Éliásék koncepciója szerint a vasfüggöny leomlása előtt jóval szorosabb viszony fűzte a két nemzetet egymáshoz, és ennek mostanra mindössze halvány emléke maradt. Ezen elgondolás, véleményem szerint, mondvacsinált, hiszen a mai napig számos „gondolati és érzelmi csere” folyik Magyarország és Lengyelország között (pl. Visegrad Fund). Az XY, úgy vélem, a jelenlegi hazai külpolitikai attitűd nyilvánvaló lecsapódása, miszerint „manapság mindenki Nyugatra tart”, ezért ideje lenne Kelet felé is nyitni. Ám befolyásolja-e a tárlat befogadását e (számomra zavaró) felismerés?
William Strauss és Neil Howe generációelmélete szerint az Y generáció tagjai ’80 és ’95 között születtek, s életük csupán kis hányadát töltötték a rendszerváltozás előtt, vagy éppen utána születtek – esetünkben Kelet-Európában, ahol a kommunista rezsimek leváltását követően a megszokott ideológiai és politikai elnyomás megszűnt létezni, felpezsdült az információáramlás, a térség országai a társadalmi elfogadás és demokratizálódás felé lökődtek.
Talán optimista hangvételű munkákat látnánk a kiállító művészektől, amennyiben a ’90-es évek legelején már alkotóképesek lettek volna. Ám a köztársaságok radikális átalakulásának, szélsőségesedésének, a globális-nemzeti tengelyek kiélesedésének korában értek felnőttekké, amikor a virtuális dimenziók sötét oldalai is egyre nyilvánvalóbbá váltak/válnak, így alkotásaikon az a fajta (ön)ironikus hangvétel mutatkozik meg, mely a posztmodern öröksége, de tagadhatatlanul a metamodern sötét humorának, éles kritikusi attitűdjének terméke.
Ezer Ákos enyhén homoerotikus képe, Karolina Jabłońska kínosan a fogkrémreklámok vigyorgó arcait idéző önarcképei, vagy Verebics Ágnes Rebellis creatura c. portréja, melyen egy napszemüveges alak nyújtja ki pökhendin magyar zászlóba csavart középső ujját; mind az Y generációs festők azon élményeit-érzéseit örökítik meg, melyek a térség huszonéveseinek sajátjai. Így a posztszocialista tárgykultúra és környezet, a kisebbségek helyzetének tisztázatlansága, a nemzeti öntudat elmélyülése, a társadalmi elvárásoknak való megfelelni akarás. A társadalomkritika globálisabb szinteken képviselteti magát például Wiktor Dyndo Az internet hazudik I-XX. című sorozatával vagy Juliusz Kosin megnyugtató, meditatív, mégis fenyegetően kies jégtabla- és fjordszerű képződményeket megjelenítő tájképeivel.
Ezeken túlmenően a szürreális, a groteszk, az egyéni magány is felsejlenek a tárlaton, így Orr Máté, Radoslaw Szlezak vagy Agneska Wielewska képein. A kiállítás, főleg a digitális kultúra csapásirányán haladva, olyan témákat is körbejár, miszerint a virtualitás korában mitől lehet továbbra is választás egy hagyományos médium, a vászon. A digitális univerzum pillanatnyiságával szemben a festészet permanenciát szül, ugyanakkor az „elavult” vászon mellett való döntés szintén ironikus gesztusként könyvelhető el, mely utóbbi nyilvánvaló Naomi Devil a netkultúra és a klasszikus festészet vizuális motívumait összemosó darabjain.
Végezetül a fenti kérdésre a válasz: a kormányelvektől áthatott kiindulópont számomra, a tárlat körüljárása során elhalványult, köszönhetően a kiváló alkotásoknak. Külön örömet jelentett, hogy nagyjából azonos mértékben képviselték nők a legfiatalabbakat, mint férfiak. Emlékezetes és színvonalas szelekciót kap tehát, aki meglátogatja az XY – Újgenerációs lengyel-magyar művészet című kiállítást.
