"szent terek, új szavú rajkók"
Kereső  »
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 18. (728.) SZÁM – SZEPTEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
A mindig élő irodalom múzeuma
Fekete Vince
Mindannyian szótárai vagyunk a világnak - beszélgetés Temesi Ferenccel
ŞTEFAN AUGUSTIN DOINAŞ
Versek
Vallasek Júlia
Van még balzsam Gileádban?
SELYEM ZSUZSA
Nagyanyánk megérti a fraktálokat
Murányi Sándor Olivér
Zseton
Fried István
Kovács András Ferenc körbe néz
Ármos Lóránd
Újrakezdés
Bordás Máté
Versek
Pencs Attila
Versek
OZSVÁTH ZSUZSA
Kilométer/óra
Vajsenbek Péter
Versek
SERESTÉLY ZALÁN
„ahogy énvelem is történt már nemegyszer” Az organikus, a funkcionális és az animisztikus kritikája az autopoietikus gép felől
KÉSZ ORSOLYA
Demo-verzió
Lakatos Artur
Népiblog
Leoninus, augusztusban
Beretvás Gábor
A ránk hagyott Paradicsom. Makk Károly művészete
FISCHER BOTOND
Kelet-európai polgárok kivonulás közben
Zsidó Ferenc
Borcsa János irodalmi látlelete*
ANDRÉ FERENC
Szocializáció a szocializmusban
Asztalos Veronka-Örsike
Fegyverek közt hallgatnak a múzsák?
Jakabffy Tamás
A Mester és Margarita – opera-musicalben
Portik Blénessy Ágota
Egy vándor „emlékiratai”
 
OZSVÁTH ZSUZSA
Kilométer/óra
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 18. (728.) SZÁM – SZEPTEMBER 25.


Meleg volt, kifejezetten meleg egy olyan országban, ahol ünnepszámba megy, ha fürdőruhára lehet vetkőzni az óceánparton. Egy ilyen párás, meleg napon a városban ragadt lakosságot persze emészti a sárga irigység a parti szellőt szívó honfitársaik kiváltságos helyzete miatt, de hát mit is tehetnének egyebet, azért csak nem lehet bugyira vetkőzni a nyílt utcán. Azt mondják, van egy ózonlyuk az ország fölött, azért pirít a nap olyan erősen, meg magas az UV-sugárzás, ajánlatos naptej használata, főleg a világos bőrűeknek, mert könnyen leégnek, azon felül pedig mindenféle bőrtípusnak a bőrrák miatt, a sok anyajeggyel rendelkezőeknek pedig kiemelten fontos.

 

A férfi magas volt, a nő körülbelül egy fejjel alacsonyabb, arányosan mutattak egymás mellett, de ez, hogy ők egymás mellett egyáltalán mutattak valahogy, nem volt magától értetődő.

 

A férfi pár éve költözött az országba, mert csalódott a hazai dolgokban és úgy vélte, kétezer kilométerrel távolabb majd megtalálja számítását. El is ment hát egy, amolyan tanyára, azóta is becsülettel gondozza a virágokat és nyírja a bokrokat; szép kétkezi munka szép környezetben, de még szebb lenne, ha a művészete is úgy virágozna, ahogyan a kert, az meg valahogy mégsem akar szárba szökkenni. Talán menni kéne tovább, innen is.

 

A nő mosolygott, mikor kitöltötte a szabadságpapírját, alig várta már, hogy elrepülhessen kétezer kilométerrel odébb. Többször is járt már a célzott országban és titkon büszke rá, hogy ilyen messze az otthonától vannak számára már ismerős tájak, ismerős utcák. Nem szeretne itt élni, de inspirálja, szereti a városok, falvak sajátos esztétikumát, és lépten-nyomon kastélyok vannak, még az óceánpartokon is. Azért jött, hogy két hétre kiszabaduljon a már fullasztóvá zsugorodott otthoni környezetből, hogy itt végre kinyújtóztassa elméjét. Nyújtózott is, próbált belesimulni a helyi kultúrába, de csakhamar rájött, hogy két hét erre igen kevés idő.

 

Az, hogy ez a férfi és ez a nő egymás mellé kerültek fél napra egy kisvárosban, egy olyan országban, ahol nincsenek közös metszéspontjaik, nem volt magától értetődő. Ismerték egymást otthonról, beszélgettek már párszor ott, ahonnan a férfi elment és ahová a nő nemsokára visszatér. Ez a néhány (kocsmai) beszélgetés volt találkozásuk apropója. Végzettségük szerint mindketten képzőművész diplomával büszkélkedhetnek. Bizonyított esztétikai érzékkel találnak egymásban szépet kívül és belül. Szóval sok közös téma van, régi tanárok, közös ismerősök, még egyszer a művészet. A terv jó: kávézás, sörözés, egy jó vacsora, ilyesmi. Finom iróniával, némi cinizmussal, de okosan tapogatják le egymás körvonalait, amennyire a helyzet, illetve ők maguk engedik. És mindig van egy új réteg, ami hagyja felfedni magát, és aztán előkerül a férfi-nő kapcsolatrendszer, mint téma, de ez is nagyjából okos keretek között. Az idő (és az elfogyasztott alkoholmennyiség) előrehaladtával a férfi és a nő megérkezik a rizikófaktor – az őszinteség, a kitárulkozás, a beismert bizonytalanság és hasonló, lelki dolgok – szintjére. Hiába a több ezer kilométer, az ember – akárhol is legyen tehát – a kétségben mozog a legotthonosabban.

 

A találkozó amúgy jól sikerül, annak ellenére, hogy az egész országban csapnivaló a kávé, ihatatlan, ezt a nő többször is felemlegeti, és az étel is szar, meg ízetlen, milyen nép is az, melynek a szalmakrumpli meg a bundás hal a nemzeti étele. A férfi ezen csak mosolyog, ő megszokta már a dolgokat, és nem is olyan nyers, mint a nő, akin rögtön észrevehető, hogy közép-kelet-európai, és hogy még nem sikerült belesimulnia a helyi kultúrába, sőt, talán nem is fog, mert amúgy szeret nyers lenni. És persze, hogy mosolyog, hiszen rájött már, hogy ő sem való ide, vagyis az élete nem illik már ebbe az országba, a virágokat más is gondozhatja, de a saját művészetéért csakis ő felel, és már nem hiszi, hogy itt fogja megtalálni, egy olyan országban, ahol ennek a nőnek olyan rosszul esik kávét innia.

 

És közben telt az idő, és a férfi valószínűleg lekési a vonatot, ha pár másodperccel tovább hagyja ajkát a nőén. És a vonat pontos volt, és a férfi is pontos volt, a nő pedig arra gondolt, hogy milyen furcsa, hogyan zsugorodik kétezer kilométer néhány óra hosszára.

 

 

Ozsváth Zsuzsa 1992-ben született Nagyváradon. Verset és prózát ír. Szövegeit a Várad, a Helikon, a Korunk, illetve a Látó folyóiratok publikálták. Fényképez, fest, egyetemi diplomája szerint grafikus. Dolgozott színházban: színpadon innen és nézőtérrel szemben egyaránt.





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében