Egy (részben) itthoni, társadalmilag is releváns előadás. Talán ez a legfontosabb gondolat a Schilling Árpád által rendezett Exit című produkció kapcsán. Kortárs és fontos kérdéseket vet fel, melyek érdeklik a közönséget, és mindezt úgy, hogy nem a mostanában annyira divatos dokuszínházról van szó. (Bár a friss dokumentumszínházi reneszánszban kialakult egyfajta szikár esztétikájú, konvergáló stílus, és ez benne van az Exitben is.)
Koprodukciót láthatunk, Schilling a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, az aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház és a Zombori Nemzeti Színház színészeivel dolgozott, a bemutató Temesváron volt, az idei TESZT fesztiválon. (Az előadást Szatmárnémetiben láttam a szeptemberi Tranzit Feszten.)
Az előadás négynyelvű, magyarul, románul, szerbül és a tranzitnyelven, angolul folynak a dialógusok. Az alapszituáció szerint éppen megérkező kelet-európai utasok rekednek egy reptér egy helyiségében, valahol Angliában, és arra várnak, hogy kiengedjék, illetve beengedjék őket az országba. Saját magunkat látjuk a saját migránshelyzetünkben. Lehetett volna ez egy EU-pályázat ízű megúszás is, ehelyett létrejött a három kultúra interakciója a színpadon, ez önmagában is nagy dolog.
A látványvilág nagyon szikár, egyszerű. Üres, feketefalú színpad, két kijárattal, néhány jelzésértékű tábla, és a valódi, szóval nem-díszlet, világító EXIT táblácskák. A jelmezek is hétköznapiak, bár már van bennük egy adag tipizálási szándék, hozzájárulnak a karakteralkotáshoz. A kellékek pedig az utasok csomagjai, illetve az abból kikerülő tárgyak (mintha egy hajdani vándorkomédiás-trupp varázsbőröndjéből).
A posztbrooki színházban hajlamosak vagyunk közhelyszámba venni az üres térben való játszás hatékonyságát, pedig ebben az esetben éppen ennek lehetünk tanúi. Annak, hogy a csupasz színpad, az improvizációs gyakorlatok eszköztelensége milyen koncentrálttá tudja tenni a játék terét és idejét, milyen kevés helyet hagy az unalomnak. Egy színházi előadásban nem az unalomfaktor a döntő tényező, de azért nagy előny, ha a nézői székben ülve nem a saját fizikai tüneteink keltik fel a figyelmünket. Az Exit nem unalmas.
Háttérinformáció nélkül is egyértelmű, hogy az előadás improvizációs gyakorlatokon alapszik. A produkció struktúrájának alapját az említett alapállásból kialakuló szituációk kombinációja adja. Szerbek, románok, romániai és magyarországi magyarok nyugatra tartva, csapdába ejtve, összezárva. Kelet-európai karakterek, temperamentumok, sztereotípiák igazolói és cáfolói. A nyelvek kombinációi. Az angol, amelyik senkinek sem anyanyelve, de ez az elsőszámú érintkezési nyelv. A romániai magyarok a románokkal románul is tudnak beszélni. A magyarországi magyarokkal pedig magyarul, mégis mintha ez is valamiféle fordítás lenne két eltérő kultúra között. És persze mindhárom kelet-európai népcsoport tagjai egymás között saját nyelvükön. Az előadás első harmadának legjobb jelenete, amikor a csak románul tudó középkorú nő a csak szerbül tudó középkorú nővel „beszélget”, gond nélkül kommunikálnak saját nyelvüket túlartikulálva és mutogatva. Ez a jelenet felirat nélkül megy. A csoportdinamikát tehát már a nyelvhasználat, és az ebből következő interkulturális érintkezés is meghatározza, a már említett igazolt és igazolatlan előítéletekkel együtt. És erre épül rá a különböző karakterek hálója: az alfahím, az értelmiségi, a többszörösen kisebbségi árva, a tradicionális család háziasszonya, a domináns vezetőtípus, a visszahúzódó egyéni játékos stb. De a színészek által megformált karakterek egyediségükben szerencsére meg is haladják a típusokat. Ez az alapkoktél, amit már rázni sem nagyon kell, az összetevők biztosítják az inter- és reakciók folytonosságát, a színpadi történést. Nem véletlenül jut eszünkbe Sartre Zárt tárgyalása és az ebből származó szállóige: „a pokol – az a Többiek”. Bár itt teljesen más identitásrészek aktiválódnak, teljesen más a tét, és a keret is realistább.
Könnyű azt mondani, hogy itt egy nagyszerűen kitalált alaphelyzet, ami jó lehetőséget ad a szituációk kihasználására, jól kitalált karakterekkel. De hogy ez a lehetőség mozgásba is lendüljön a színpadon, ahhoz meg is kellett írni a darabot. És ez nem dokuszínház. Schilling és Láng Annamária jól végezték a munkát, látszik, hogy ráhagyatkoztak a színészekre is, de tekintetbe vették a dramaturgiát is. Az Exitben a dramaturgia hozza mozgásba a rendszert, és a dramaturgia érdeme is, hogy nem fenyeget az unalom.
A nyitánykor betóduló homogén embertömeg hamar részcsoportokra szakad, előbb a nyelvi törések mentén. Hamar feltűnnek a domináns egyedek, férfiak, akik magukra vállalják az irányítás áldozatát egy kis hatalomért cserébe. Hamar megmutatkoznak az outsiderek is. A csoportok aztán átrendeződnek, párok alakulnak ki és bomlanak fel. Aztán jön egy konfliktus is. A posztapokaliptikus külvilágról már megtudtunk annyit, hogy egy pusztító járvány miatt vannak a szereplők karanténban. Az egyikük pedig hirtelen meghal. A csoport két részre szakad: feltételezett fertőzöttekre és a feltételezést kitaláló „egészségesekre”. Passzív szelídekre és aktív agresszívekre. Míg ez a felosztás is fel nem oldódik egy nem túl fontos vagy releváns befejezésben.
Egy több társulatból, többféle nyelvi és kulturális közegből, projektre verbuválódott csapat esetén mindig fennáll a veszélye, hogy a különböző technikai és tapasztalati háttérrel rendelkező színészek játéka széttartó lesz, akár zavaró módon. Jelen esetben is érzékelni ezeket a különbségeket, ám a játékbeli eltérések olyan szervesen kapcsolódnak a karakterekhez, illetve a karaktercsoportokhoz, hogy nem érzünk eklektikát, csak technikát látunk, ha nagyon nézni akarjuk. Fontos kiemelni, hogy a különböző nyelvek használata is következetes, természetesen hat, hogy mikor ki milyen nyelven szólal meg, ez funkcionális is, a többnyelvűség akadály helyett eszközzé válik, az egyetlen hiteles megoldássá.
Az Exit című alkotás eljut bizonyos mélységekig. A kivándorlás apropóján (ami itt nem csak ürügy), a társadalmi és etnikai feszültségek és vonzódások, előítéletek és kulturális automatizmusok révén, személyiségeken keresztül megmutatja a kérdést: vajon elmenekülhetünk-e a társadalmi-kulturális kérdések megválaszolása elől egyfajta személyes, akár családi menedékbe, vagy a megoldatlan kérdések úgyis begyűrűznek a csigaházként hordott életterünkbe? Ennél mélyebbre azonban nem megy. Nem tudom, vállalnia kell-e egy színházi előadásnak az ennél sötétebb mélységeket, vagy sem. Talán nem mindig.
Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár / Ioan Slavici Klasszikus Színház, Arad / Zombori Nemzeti Színház, Zombor. Schilling Árpád – Láng Annamária: Exit. Szereplők: Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Csata Zsolt, Ninoslav Đorđević, Éder Enikő, Andrei Elek, Branislav Jerković, Mátrai Lukács Sándor, Dragana Šuša, Tokai Andrea, Vass Richárd, Carmen Vlaga-Bogdan. Rendezte: Schilling Árpád. Dramaturg: Bíró Bence. Tolmács: Kedves Emőke, Molnár Zoltán. Produkciós koordinátor: Dobre Júlia, Fekete Réka, Gálovits Zoltán, Bojana Kovačević, Ságodi Ildikó. Ügyelő: Kertész Éva.
