Évzáró ünnepély után a szivarszagú ezerszázas rönóval átkeltünk a Meszesen, letértünk a károlyi útra és megálltunk Tasnádon, a Tövis utcában. Tata háti permetezővel a szőlőben ügyködött, mama levestésztát gyúrt a nyárikonyhában. Veszekedtünk egyet, hogy a poda melyik fiókja kié, elosztottuk a javakat és kezdődött a nyár.
Ráérősen hömpölygő ősfolyam volt ez, bólogató hagymavirággal és Asztalán bácsi szódavíztöltő műhelyének kék-zöld üvegcsodáival. Dézsmáltuk a kajszibarackot, hintát bogoztunk a diófa ágaiból, és sokadszori előszedés után is fölmásztunk a tüskés, csenevész szilvafákra. Tata mérgesen tolta föl homlokán a kockás micisapkát. Megraklak! – fenyegetőzött, de inkább csak komótosan elfogyasztotta a vágódeszkán fölszeletelt és napraforgóolajjal meglocsolt paprikát, paradicsomot, bicskával szelte mellé a kenyeret. Estig piszmogott a Mobrával az udvaron, ha szerencsénk volt, másnap bement a városba, és megkérdezte, mit hozzon nekünk. Gyarapodtak a kincsek a podában.
Hazafelé, a Meszesen át, roskadoztunk a sok röhögéstől, civakodástól, temetőbe cipelt kardvirágtól, dáliától, bujkálástól, nyomozástól, ásatástól, versengéstől vagy éppen Aizler doktor bácsi szigorú szeme pillantásától. Tasnádról távozó énünk köszönő viszonyban sem volt a Tasnádra érkezettel. Nyurgán, napbarnítottan toporogtunk az évnyitón, az iskolaépülettől jobbra frissen felhúzott tömbházzal a háttérben.
A rönót most is látom, valahányszor délkeletről jövet letérünk Tordánál az autópályáról. Egy oszlop hegyében még mindig krémszínűen, rozsdás felnivel riogatja az elhaladókat, bizonyosságképpen virít rajta a rendszám. Az egykor méltóságteljesen zúgó nyárfolyam időközben elektromos kisüléseket tartalmazó konvektív felhővé változott, viharos széllel, akár jégesővel is jár, az ének kérdését pedig nem bolygatjuk. Az ember örül, hogy néha még talán alszunk is kicsit, miközben az elejtett medvék talajba ivódott vére a falevelekbe szívódva vörösre festi a létező erdőt. Ősz van.
