(Szabó Lőrinc: A hitetlen büntetése)
nem igazán szeretnék semmit,
ha volna, úgy volna, ahogy
a fák vannak, ahogy közöttünk
az ördögök meg angyalok,
van velem mindenféle szellem:
szép, unalmas kísértetek,
de ki akarna megmenteni,
nyomorultak közül egyet?
hogy mondjam el azt, hogy örülök,
még annak is, ha legalább
mint iggy pop, csak utazgatok
a következő poklokon át?
mert milyen is az, hogy a testek
útja oly képlékeny, rövid,
a földi portól a veszendő
húson át vissza a porig.
valamikor azt hittem, hogy van
hazugság, és valamikor
csakúgy, nevetve magyaráztam
hogy én is nem vagyok, csak por,
valamikor a hit volt minden,
hit ellen a kurva hittel,
győztem, de ki is akar győzni,
hogyha senki se hiszi el?
sose szerettem ember lenni,
csak ülni és képzelődni,
de a képzelet megaláz,
megrak jól, mert megteheti,
akárhogy, egyre gazdagabb már,
akárhogy is próbálkozok,
fél seggel folyton a halálban
ülök, és velem a mocsok,
mélyen vagyok és fent is vagyok,
voltam mese és másolat,
tudom, hogy bármit mondok, hat, de
nem büntetem már magamat:
mindig csak a lelkek körülöttem,
öntudatom istenei,
mikor melyik az, amelyik épp,
ha úgy van, tud segíteni,
és ha véremben és agyamban
verseny van, ki a legnagyobb?
elég ijesztő, hogy teremtek,
miközben csak magam vagyok.
csak porból porrá porladok bent,
és istenekkel ébredek,
hogy is gondolnám, hogy örökre,
ami bent, kint nem lehetne,
már hogy ne volna közönséges?
olyan, mint a többi: egy fa,
már hogy alkottam volna én meg,
és hogy ne vegyem magamra?
ha ez is csak magát bünteti,
hiába várod, nincs köze,
nincsen játszma, csak ha akarod,
hiába félsz már előre,
nem kell lebecsülni akárkit,
sem egyetlen kísértetet,
ha a hit egy a félelemmel:
az ördög már örül neked.
de nem kell folyton sírni, testvér,
inkább tanulj belőle már,
ha megaláz a képzelet és
megszégyenít a szomj s a vágy.
idő van. ülj le egy szobában,
nyugodj meg, szívj el egy cigit.
utat a portól a veszendő
húson át vissza a porig.
