Elvarratlan
A gyomromban lemerül egy férfi,
egy nő bukkan elő a köldöködből.
Az egymással töltött idő összeölt.
A férfi mindig más, és a nő se mindig
én vagyok. Amikor nem izzik, csak
szűköl köztünk a tér.
Félkész versek hézagaiból mérsz végig,
becsülöd súlyomat, van-e a csendnek formája
bennem, könnyebben érzed egésznek,
ami befejezetlen, és mindent tűzre dobnál, ami kész.
Együtt nőni fel, látni, ahogy alakul a test,
de nem együtt öregedni meg. Ezt szeretnéd.
Csak a különleges nőket, akikre nem tetovál
halálfejet a kényszerűség.
Kémtükör
Férfi vagy, harmincas, vak arra, amit mutatni szeretnék.
Magadat keresed bennem. Egyik nap hártyavékony ólomlapokat
illesztesz a lapockáim közé, és higannyal itatsz, hogy az oxidáció
később se égesse ki belőlem az arcvonásaidat.
A visszavert fény hullámhosszánál nem lehet nagyobb
egyenetlenség bennem, ha azt szeretnéd, amikor rám nézel,
magadat vedd észre előbb.
Nem akarsz átlátni rajtam, de tökéletlennek érzed a képet,
amit mutatok. Szerinted elaprózom a színeket,
pedig a zöldet kékre és sárgára bontom, és a vörös bennem nem olyan,
mint a vér, csak kéken és pirosan vibrál, mint tengeren a mélységjelző bója.
A szemeid szürkék, mint a fém, de én feketének és fehérnek mutatom.
Többet akarsz annál, ami vagyok, szebbet annál, ami vagy.
Annyira nézel, hogy közben észre sem veszed, hogy mögöttem is van tér.
Ha ott felkapcsolnád a villanyt, mindenhol ugyanakkora lenne a fény.
Ha átlátnál rajtam, többé magadat sem találnád.
Kártevők
Nem teszünk kárt egymásban.
Így kezdődik minden kapcsolat.
Aztán mégis szokásunkká válik a csalás.
Először csak titokban elkövetett csínyek:
a szennyesed nem a szennyes-kosárba kerül,
véletlenül kihipózom a kedvenc ingedet,
vagy másra mosolygok a metrón,
vagy másra mosolyogsz a metrón,
esetleg titokban mástól akarok gyereket,
esetleg titokban nem akarsz tőlem gyereket,
vagy csak a testemet osztanám meg veled.
És ezek még csak kis lépések a végső sértés felé,
amikor egy elhazudott szeretkezés után,
vagyok, mint lyukas zseb, amiből kihullnak
a személyesek:
névmások,
sértések,
én,
te,
ő.
Palinta
Egy nő, tőlem fiatalabb – szeretném, ha öregebb volna –
egy gyerekkel veszi birtokba a teret.
Azt se bánnám, ha én lennék az a gyerek. Vagy nekem lenne a gyerekem.
Ha mindegy volna, nem ringatnám magam a szavak között.
Magvakkal tele tenyér a madarat, csalogat a hinta,
de a gyerek előbb odaér, és mintha
a nő is észrevenné, hogy én is arrafelé lépek,
azt hiszem, tovább mennek, de aztán mégsem.
Jobb is, hogy maradnak, mert a súlyom alatt felsírna a vasszerkezet,
valaha volt gyerektestemet elnehezítette az idő,
amit a fent és a lent belém kanalazott, aztán eszembe jut,
hogy talán mégis csak én vagyok az a gyerek,
aki virágágyból növő tündérhajat lesett.
A nő is egyre inkább hasonlít arra a nőre,
aki hullámzóvá alakította alattam az eget.
Egyszer ez a hinta is meg fog állni,
lábaim fékké növekednek, és, amikor ki kell szállni,
már inkább a nő vagyok mégis, nem a gyerek.
A nő, aki egyetlen gyereket sem hagy magára,
míg én a felnövéssel birkózom itt.
Posta Marianna 1983-ban született Debrecenben. Jelenleg Szentendrén él. 2006-ban jelent meg első verseskötete Szemhatárátkelés címmel.
