"mindig, minden folytatódik csak"
Kereső  »
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 19. (729.) SZÁM – OKTÓBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
Időközben
Tamás Dénes
„Az írás maga áldozathozatal” - Beszélgetés Peer Krisztiánnal
Bálint Tamás
Versek
Sopotnik Zoltán
Körbetartozás
Kontra Ferenc
Az író csontjai
Balázs Imre József
Versek
HORVÁTH BENJI
Magyar átiratok: Porig
Végh Attila
A mérték nélküli szeretet joga
Haklik Norbert
Egy istennő hajnala
Posta Marianna
Versek
Alkonyi Vilmos Mór
Kialudt
Zakariás Cecil
Márványból
Pataki Előd
A találkozás
Horváth Veronika
Versek
Fenyő Dániel
Versek
J.K. Ihalainen
Versek
Tóth Mária
Hang
Papp Attila Zsolt
Az ördög legnagyobb trükkje
CSUSZNER FERENCZ
Az öngólon is túl
Antal Balázs
A „DE”-vel kezdődő regény
MIKÓ IMOLA
Beszéljünk a lényegről
ANDRÉ FERENC
Életünk a szolgáltatás
#aköltészetnemtré
Jakabffy Tamás
Nemes és érzelmes keringők
Borda Réka
Hívővé válni egy kiállítótérben
 
Posta Marianna
Versek
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 19. (729.) SZÁM – OKTÓBER 10.

Elvarratlan

A gyomromban lemerül egy férfi,

egy nő bukkan elő a köldöködből.

Az egymással töltött idő összeölt.

 

A férfi mindig más, és a nő se mindig

én vagyok. Amikor nem izzik, csak

szűköl köztünk a tér.

 

Félkész versek hézagaiból mérsz végig,

becsülöd súlyomat, van-e a csendnek formája

bennem, könnyebben érzed egésznek,

ami befejezetlen, és mindent tűzre dobnál, ami kész.

 

Együtt nőni fel, látni, ahogy alakul a test,

de nem együtt öregedni meg. Ezt szeretnéd.

Csak a különleges nőket, akikre nem tetovál

halálfejet a kényszerűség.

 

 

Kémtükör

Férfi vagy, harmincas, vak arra, amit mutatni szeretnék.

Magadat keresed bennem. Egyik nap hártyavékony ólomlapokat

illesztesz a lapockáim közé, és higannyal itatsz, hogy az oxidáció

később se égesse ki belőlem az arcvonásaidat.

 

A visszavert fény hullámhosszánál nem lehet nagyobb

egyenetlenség bennem, ha azt szeretnéd, amikor rám nézel,

magadat vedd észre előbb.

 

Nem akarsz átlátni rajtam, de tökéletlennek érzed a képet,

amit mutatok. Szerinted elaprózom a színeket,

pedig a zöldet kékre és sárgára bontom, és a vörös bennem nem olyan,

mint a vér, csak kéken és pirosan vibrál, mint tengeren a mélységjelző bója.

 

A szemeid szürkék, mint a fém, de én feketének és fehérnek mutatom.

Többet akarsz annál, ami vagyok, szebbet annál, ami vagy.

Annyira nézel, hogy közben észre sem veszed, hogy mögöttem is van tér.

Ha ott felkapcsolnád a villanyt, mindenhol ugyanakkora lenne a fény.

 

Ha átlátnál rajtam, többé magadat sem találnád.

 

 

Kártevők

Nem teszünk kárt egymásban.

Így kezdődik minden kapcsolat.

Aztán mégis szokásunkká válik a csalás.

Először csak titokban elkövetett csínyek:

a szennyesed nem a szennyes-kosárba kerül,

véletlenül kihipózom a kedvenc ingedet,

vagy másra mosolygok a metrón,

vagy másra mosolyogsz a metrón,

esetleg titokban mástól akarok gyereket,

esetleg titokban nem akarsz tőlem gyereket,

vagy csak a testemet osztanám meg veled.

És ezek még csak kis lépések a végső sértés felé,

amikor egy elhazudott szeretkezés után,

vagyok, mint lyukas zseb, amiből kihullnak

a személyesek:

névmások,

sértések,

én,

te,

ő.

 

Palinta

Egy nő, tőlem fiatalabb – szeretném, ha öregebb volna –

egy gyerekkel veszi birtokba a teret.

Azt se bánnám, ha én lennék az a gyerek. Vagy nekem lenne a gyerekem.

Ha mindegy volna, nem ringatnám magam a szavak között.

Magvakkal tele tenyér a madarat, csalogat a hinta,

de a gyerek előbb odaér, és mintha

a nő is észrevenné, hogy én is arrafelé lépek,

azt hiszem, tovább mennek, de aztán mégsem.

Jobb is, hogy maradnak, mert a súlyom alatt felsírna a vasszerkezet,

valaha volt gyerektestemet elnehezítette az idő,

amit a fent és a lent belém kanalazott, aztán eszembe jut,

hogy talán mégis csak én vagyok az a gyerek,

aki virágágyból növő tündérhajat lesett.

A nő is egyre inkább hasonlít arra a nőre,

aki hullámzóvá alakította alattam az eget.

Egyszer ez a hinta is meg fog állni,

lábaim fékké növekednek, és, amikor ki kell szállni,

már inkább a nő vagyok mégis, nem a gyerek.

A nő, aki egyetlen gyereket sem hagy magára,

míg én a felnövéssel birkózom itt.

 

 

Posta Marianna 1983-ban született Debrecenben. Jelenleg Szentendrén él. 2006-ban jelent meg első verseskötete Szemhatárátkelés címmel.

 





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében