Homályos a lámpa. Messze van az étkezőtől, épphogy elcsordogál az asztalig a fény. A csiszolatlan padlón ingadozik a repedt búra árnyéka, valami rezegteti a vázát, hintáztatja a zsinórokat. Minden mozgékonyabbá válik. Egyre sötétebb van. Haldoklik alattam a szomszédasszony. Az elhajlott lábú széken ülök, rajta gyengének érzem magam, átkarolnék valakit, elaludnék mellette. Mert most nem jó egyedül lenni, írom, mert kimondani nehéz. A halált hallom. Egyedül hallgatom a romlást, egyedül kell megbarátkoznom vele. Valaki fél, küzd az életéért, és nekem végig kell hallgatnom ezt, ezt a nem is tudom mit... Megaláztatást.
Elővenni egy üveggel, igen, így akarom, és most leülni, lecsavarni, meghúzni. És újra ott állok melletted, félve simogatom meg a kézfejed, mert kihűlt, és mozdulatlan... A lélegeztető gép inkább elnyomja az álmaidat, elfeledteti a jelent, mesterségesen juttat oda, ahol már csak gondolnod kell az elmúlásra, az emlékekre, de én mi maradok meg számodra mindebből? Csak lélegzel, csupaszon. Szinte ellabdázgat veled az intenzív összes gépe, élvezik a lüktetést, a nyomást az érfalaidon. Akárcsak a jól megszokott fajtalankodást. Néhány éve történt, most rád tekintek megint. Enni adsz nekem, csodáljuk egymás korát, történetét, néha el is mosolyodunk. Bárcsak együtt lehetnénk, és ne engedtem volna el annyi mindent. Nem tudom, hogy lesz-e még bátorságom találkozni veled.
Felettem valaki megengedi a csapokat, a megszokott ritmus szerint nagyokat nyelnek a csövek, aztán lecsordogál mögöttem a fölösleg. Villan egyet a lámpa. Dagadni kezd odalent, érzem, ahogyan a vér zsibbasztóan lezubog a farkamba, és valami olyasmit ébreszt fel bennem, amit már rég nem éreztem. A nyögések elfojtva préselődnek át a plafonon keresztül. (Nemrég költöztek be a házba, és már nem először tapadnak így össze.) Valamit jól csinálnak. A hangokból ítélve olyasmit tehetnek odafönt, amit a „jól berendezett” társadalmunk mélyen elítél, vagy éppen fordítva. Mindenesetre nem ítélkezem. Hallgatok. Bár élesen kell fülelnem, hogy különbséget tudjak tenni a valódi fájdalom és a megjátszott kínlódás között, de próbálom figyelmen kívül hagyni a hangokat. Az asztal homályosabb oldaláról a kézfejem felé csúsztatod a karodat. Lassan, megfontolva, mintha most ismerkednénk először. De nem, ez csak játék, mi már nagyon jól ismerjük egymást, mert nem először ülünk itt, és nevetünk a csöndben, amit csakis a közös megelégedéseink töltenek ki.
Akárhányszor söpörjük le az ágyról a párnákat, végül mi is a parkettára kerülünk, „mit sem tudva” arról, hogy alattunk aludnának. Eltusolom a mosolyokat az arcomról, nevetségesnek tartom, hogy míg én „dolgozom” feletted, addig örömkönnyeket facsarsz ki minden elnyújtott orgazmus után. Te azt mondod, hogy szeretsz, én meg lihegek, válaszolni nem tudok. A lakás lassan beláthatatlan, a nappali ilyenkor a legfélelmetesebb, de amikor egy pillanatra magához tér a villanykörte, folyton élesedik minden tárgynak a falra hányt árnyéka, de még nem tiszta, semmi sem olyan tiszta... Nem akarlak téged megtéveszteni, félek, hogy lassan tisztán fogsz látni engem. Ezek után nem számít az, hogy irántad mit érzek. Akkor lenne igazán késő. Az idő soha nem áll meg egy percre sem, az lenne a nevetséges, ha visszaforgathatnám. És most arra jövök rá, hogy saját magamat nevetném ki.
Járkálok össze-vissza, az egyik szobát hagyom el a másik után. Ott recsegtetem a felpúposodott padlót, ahol egyáltalán nincs semmi világosság. Az a halvány fényforrás is zavar, ami fuldoklóban van, na meg az az étkező, egykor barátságosabbnak tűnt, mint most. Tapogatózom. Valójában sehol nem találok nyugalomra. A hálóba megyek, becsapom az ajtót, nadrág levesz, cigaretta szájba, öngyújtó hol van? Lényegtelen, az üres levegőt szívogatom ki-be, újra keresni kezdem azt a szart, megvan, most azért jobb. Érzem, mindjárt eljön az az erőtlenség, ami felér a sötétség minden árnyalatával. És újra átgondolom, mit is keresek én itt. Hiába tekintek ki az ablakon, ott is csak az éjszakát látom. Látom, ahogyan néhány fiatal az üres üveget vágja a földhöz, látom magunkat, ahogyan a jövőnket vágtam a falhoz. Nagy büszkeséggel hajolok ki a párkányra, nagyszerűen érzem magam. Engem nézel. Az én büszkeségem egy felemelő érzés, már az üszkösödő fény se érdekel, jó ott a tiszta levegőn, élvezni, hogy én vagyok valaki, akire „felnéznek”. Nem gondolok az életre, nem is sejtem, hogy mekkora súlya van.
Nyitva hagyom az ablakot, szédülök, nekitámaszkodom a zsíros falnak, lecsípek egy tapétadarabot. Nem látok semmit, a nappaliban lehetek ismét. A lámpa szüntelenül pihenni akar, avagy örökre kiégni ebből a világból. De mégsem, megint pislákolni kezd, újra hallom a hangokat, a lépcsőházban éppen valaki becsapja az ajtót, egyedül tér haza, senki se várja. Ezzel jelzi az egyedüllétét, ezzel az apró mozdulattal, amivel az összes lakót felébreszti. Ebben a házban semmi sem történik véletlenül. Rá akar ijeszteni azokra is, akik már álmodnak, mindenkit vissza akar ráncigálni a valóságba. Becsapom én is a hűtőajtót, fáradtan dobom le magamat a székre. Sóhajtok egyet, iszom rá. Nézem a sima kanapét, de amint elhalványul a lámpa, ott látom a csupasz testedet. Nem tudod, hogy mit csinálsz, merre vagy, hánykolódsz előttem. Néha gyötrelmesen nyögdécselsz, rossz így hallani. Tudom, fájdalmas újra itt. Vibrál újra a szoba, remegnek körülöttem a szekrények, felváltva tűnsz el a világossággal és jelensz meg a sötétséggel. A nagy rázkódás után újra ég a lámpa. Nem látlak téged, a falakon túl se hallok már semmit.
Az életünket, az emlékeinket veled együtt akartam megfojtani, de rájöttem, hogy nélkülem mit sem ér az egész. Én itt maradtam, és nem sikerül megszabadulni a gondolataimtól. Felállok, félreteszem az üres üveget, a konyhai ronggyal lecsavarom a lámpakörtét. Pillanatok alatt sötét lesz, oda se nézek, hagyom, hogy újra magadra találj. Elsétálok a fürdőkádig, lassan megengedem a vizet, de nem hagyom, hogy elnyeljék a csapok. Levetem a ruháimat, becsúszok a víz alá, a vak sötétségben csak a csobogást hallom. Érzem, hogy közeledsz felém, és lassan ideérsz hozzám. Nem nyugtalankodsz a kanapén, hanem követed a hangokat, szokod a járást, az elszórt fényfoszlányokat. De idebent már nem fogunk látni semmit. Várlak a víz alatt. Lassan teljesen ellep a meleg áradat, és akármilyen sötét is van, már látom, hogy mellettem állsz, és a tenyeredet az apró buborékokra helyezed. Mintha egy üvegasztalon támaszkodnál felettem, aztán összepréseled, megfojtod körülöttem a molekulákat, de nem akarsz megölni, mert én előbb követtem el veled ezt a hibát. A bűneimért esedezem. Nem hagyod, hogy eltűnjek innen, kihúzol a víz alól, megtörlöd a kezeidet, kisétálsz a fürdőszobából. Félig kijózanodva, felháborodva kapkodom a fejemet, mire eszembe jutnál, ismét visszacsavarod a villanykörtét. Visszasüppedsz a kanapéra, tanácstalanul tekintek a nyitott ajtóra. Hirtelen kiugrok, megcsúszok, a hideg rázza a nyirkos szőrszálaimat, futok kifelé, vissza feléd, a telhetetlenbe. Újra üres minden, nem talállak, nem tudlak visszahozni soha többé. Hallgatózom, a helyedre süppedek, kinyújtom a végtagjaimat.
Kényeztetem magam. Újra nyújtózkodom. A falhoz vágom az üveget. Lecsavarom a villanykörtét. A markomban szorongatom. Összeroppantom. Dörzsölgetem a nyálkás szilánkokat. Elpattan bennem valami. A sötétbe tekintek. Soha nem láthatlak tisztán. Haldoklik alattam a szomszédasszony. Egyre jobban kihűl ez a lakás, én mégis szétáradó melegséget érzek. Nehezen hajlítom a karomat, az ujjaim mozdulatlanok. Talán a segítségedre vágyom, vagy az elmaszatolt álmainkra. Újra el akarok aludni, de te nem tehetsz mást, mint hogy kezet rázol velem. Igen, ezt még érzem, erre még mindig vágyom. Mire végre hozzám érhetnél, ismét felém hajolhatnál, becsapódik kintről az ajtó. Idebent minden elalszik, és én most ébredek fel.
Alkonyi Vilmos Mór 1995-ben született Mohácson, jelenleg Budapesten él. A Károli Gáspár Református Egyetem magyar szakos hallgatója.
