Kezdetektől fogva különös viszony fűzött a hármas számhoz. Kiskoromban egy ideig a Renő utca háromban éltünk a nagymamámnál. Ő mondogatta mindig, hogy három, te leszel a párom, hogy az akváriumunkban úszkáló aranyhaltól hármat lehet kívánni, vagy ha nem takarodok aludni, mire háromig számol, nagy baj lesz. Én meg persze elhittem neki. Meg azt is, hogy a hármas házszám az otthonunk, pedig egy idő után onnan is elköltöztünk. Már nem kellett háromra takarodnom, nem volt Renő utca, és nem volt nagymamám se.
Mégis a hármas maradt a szerencseszámom. És micsoda véletlen. Pont három évvel vagy fiatalabb nálam.
Az utóbbi időben többször láttalak esténként a belvárosban, most meg véletlenül összefutunk egy klubban. Úgy teszel, mintha meg se ismernél a régi utcából. Mégis lopva rám nézel, egy pillanatig elkapom a tekintetedet, mely értetlenséget tükröz. Tudod, ki vagyok, mégse köszönsz. Én idősebb lettem, te pedig szemtelenebb.
Arcodon a kamaszkor cinizmusa ül, de én azt a maszatos gyereket látom benned, akinek megismertelek. Ábrázatod még mindig olyan, mintha angyalok formáztak volna márványból, csak épp tizenéves korodra pont a szerethető mennyiségű pökhendiséget is hozzád adták.
A képlet végletes. Morbid kamasz és angyali forma. Ha létezik is intelligens tervezés, elrontották. Kívülről keménynek tűnsz, de belül biztos törékeny vagy. Sőt, külön helyre tették az eszedet és az érzéseidet. Míg agyadat kemény burok védi, a szívedet csak a sérülékeny bordakosár tartja.
Hangosan szól a zene, az emberek táncolni próbálnak a töredezett ritmusokra. Figyelem, ahogy a többi lány közt tántorogsz és nevetgélsz, kezedben egy sörrel, amit életkorod miatt meg se vehetnél. De hát a sminktől te is többnek tűnsz. Túl sokat ittál, neked ez még megárt. Koponyád elefántcsonttoronyként védi gondolataidat, de az alkohol ide behatol, és mindent felforgat. Kiéleződnek belső feszültségeid.
Egyszer csak elszakadsz a társaságtól, a pult felé indulsz, de ezúttal észreveszel. Pillanatnyi hezitálás után teszel egy kitérőt, és hozzám lépsz. A kőszobrok kifejezéstelen tekintetével tekintesz le rám. Nagyobb lettél nálam, magas tűsarkúd pedig tovább ront a helyzeten. Arcodba nézek, és sötét szemed vermébe zuhanok.
Velem ellentétben neked biztos sikerült egyik napról a másikra hátrahagyni a gyerekkort. Elszívtad az első cigivel, kifújtad magadból a füsttel együtt, miközben igyekeztél visszafojtani köhögésedet, csak hogy vagánynak tűnj. Finom arcodra kiült az érdektelenség, hangod tele lett megvetéssel, miközben összeszűkült szemekkel hozol ítéletet a világ felett.
Gépiesen megveregeted a vállamat. Láthatóan próbálsz nem emlékezni arra, hogy régen szinte minden nyári délután én vigyáztam rád, amint az utcában a többi gyerekkel együtt kergetőztetek valamiféle mesevilágba képzelve magatokat. Úgy teszel, mintha az a kislány sose létezett volna, aki sokszor sírva szaladt át hozzánk, ha a szülei otthon veszekedtek.
Erőt kell vennem magamon, hogy tartsam a szemkontaktust. Megkérdezed, hogy vagyok, de meg se várod a választ, csak belekezdesz, hogy igen, a Renő utca, rég nem találkoztunk, de már nincs meg, átépítették, most szép új családi házak vannak arrafelé, a miénket is elbontották.
Egyszer csak megváltozik a zene üteme, hangosabb lesz, és még kevésbé hallom, mit mondasz. Ingatni kezded a fejed az elektronikus ritmusra, az új dallam könnyen eltereli az alkoholtól zavaros figyelmedet. Csak állok és mereven nézlek, majd köszönés helyett gyöngysorszerű fogaidat kivillantva elmosolyodsz, belebokszolsz a vállamba, majd visszatáncolsz a többi lányhoz.
Nyugodj meg. Csak képzelődsz, suttogom magamnak, miközben próbálok észhez térni. Ez nem misztérium. Mindössze egy elvadult tizenéves. Pusztán véletlenül szoborszerű. Semmi természetfeletti, angyalok nem léteznek.
Biztos neki is csak annyi titka van, mint amennyi egy átlagos kamasznak lehet.
Zakariás Cecil 1990-ben született Pécsett. A Pécsi Tudományegyetemen diplomázott, de a budapesti ELTE padjait is koptatta különféle bölcsész szakokon.
