Hivatalosan nem nevezték ugyan visszatekintő kiállításnak a múlt év karácsonya előtt nyílt s január közepe táján zárult kiállítását; gyűjteményesnek se mondhatnánk, hiszen a kolozsvári lutheránus püspökség pincéiben rendezett tárlaton – hatvanöt termőév! – képeinek csak egy kis része kerülhetett az alacsony boltozatok alá, a kváder kövekből rakott falakra; legutóbbi korszakának elhíresedett, nagy kompozíciói, az Európa elrablása (azaz Elrabolt Európa!), az Apokalipszis, az Élő kopjafák helyén csak kisméretű emlékeztető változatok, mégis megragadott valami rejtett belső áramlású folyamatosság, a kezdetek smaragd-páraként lebegő tájai és piros kalapos (lámpaernyős) női arcképeitől a jelen vörös-fekete drámasorozatáig és a sötét jövővel szembeszegezett porcelánra festett elégikus idillekig. S mikor nevén akartam nevezni ennek a folyamatosságnak az értelmét, hirtelen Vajda János néhány sora szikrázott fel bennem ott mélyen a járószint alatt:
Mint egykor Herkulánum s Pompeji
Végnapján, láva-temető alatt,
Volt még egy hű, valódi római,
Ki mozdulatlan őrhelyén maradt.
Cs. Erdős Tibor alföldi ember, a külső-bihari Berettyóújfalun született 1914. február 27-én, s ahogy a Sebes Körös behatol a Kis-Szamos forrásmezői alá, ő is, a történelem hátráló eróziója folytán jutott oda, hogy „kolozsvári művész” legyen, úgy, hogy közben váradinak is megmaradjon. Egyszer, réges-régen, nála jártam a váradi szőlőben Deák Tamással, volt ott egy kerti háza, közel a Körös-parthoz, csónakházul is szolgált – most egyik kis tájképén felismertem azt a szőlős váradi hegyoldalt, s a kérdésemre, hogy mi lett azzal a házzal s a csolnakkal? lecsorogtak az idő vizén, felelte, parafrazálva a költőt: „ez idők az örökségbe, mint a vizek a mélységbe, lefolytanak, halandó, a jó hamar mulandó” – s ez most azért jut eszembe, mert Deák Tamás akkor értekezni kezdett arról, hogy egy igazi villának feltétlenül legyen legalább egy toronyszobája vagy legalábbis manzárdja, s akkor Cs. Erdős közbevágott, oh, én alföldi ember vagyok, a nagy lapos, földszintes házakat szeretem, annyi szobával, hogy el lehessen tévedni köztük, végül is az ember nem macska, hogy a tető alatt mászkáljon; s ez most azért idéződik fel bennem, mert jelenleg egy nagyon meredek kolozsvári belvárosi bérház negyedik emeletén lakik, s amikor üzemzavaros a felvonó, akkor is naponta többször is le s fel járkál kilencvenhárom éves fejjel s lábbal; s ezért meg akartam kérdezni, milyen emlékképek merülnek fel legelőször benne, amikor szülőhelye nevét hallja. Gondoltam, a nagy kényelmes alföldi házakra fog megint emlékezni, de ezt mondta: úgy 1918 vége felé lehetett, a Várad felől jövő főút mentén laktunk, s egy reggel egy sor szekér állott meg az ablakunk alatt, Erdély felől jöttek, s az ablakunk alá holttesteket rakodtak le...
Főleg az arcképek mutatják, néhány tájkép és festett porcelán mellett, mi Cs. Erdősből a váradi... Az agyoncsépelt kitételnek, hogy „Várad a Pece-parti Párizs”, tulajdonképpen ki van csavarva a nyaka, mivel a város a Körös partján fekszik, a Pece patak csak a déli szélét szeli át. Azonban a város északi oldalán is folyik le a dombról egy patak, azt viszont Párizsnak hívják vagy hívták, ha esetleg az is elvesztette azóta az identitását. A mondás eredeti értelme tehát valami ilyesmi volt: Nagyvárad a Pece és Párizs között terül el. S valóban: a kedélyes, bájosan komikus vidékiesség és a nagyvilágias elegancia keveréke, amihez harmadikként – egykori királysírok, főkapitányok, basák és főleg sok-sok püspök és kanonok kisugárzásaként – némi halvány, de itt-ott jól kivető barokkos bizántinus jelleg is keveredik. Sok női arcképén lengedezik a „Párisi Szalon” parfümös lehelete és keveredik „Sztambul és Kelet-Rumélia rózsaolajának fuvallatával”.
A férfiportrékon is ott van: merjünk kicsiben is nagyralátók lenni... Például a költő arcképén, akinek tartásán érzik, hogy ő nem egyszerűen egy verseket írogató helyi polgár, hanem a Költészet Váradra akkreditált rezidense. És így tovább.
A Várad felől Kolozsvárra menő hodu utu Kalotaszegen halad át. „S a hidat fényben majdnem fölemelte az ölelő júniusi nap”; Ady Endre e költői képe mintegy anticipálja sok erdélyi művész belső vitáját: a fény hasítja-e ki a világ eredendő feketeségéből a témát, vagy a sötétség küldi fel a maga vas pókhálóit, hogy kemény kontúrjaival fogva tartsa a világot... Barcsay Jenő (a festő), Nagy István, Buday György, Gy. Szabó Béla, el egészen Kusztos Endréig... Mennyi szín, mennyi szín, mennyi kedves és tarkaságban annyi nyugalom... Cs. Erdős Tibor először nem a Kalota partján táborozik le, követi az utat, amelynek két oldalán a kalotaszegi táj alig észrevehetően olvad bele Kolozsvár körül a Mezőség agyag hullámverésének árterületébe, s aztán keletebbre nem is megy már: itt is majdnem Tibetig hatolt, mint ahogy az Európa elrablásában is, amit Kalotaszegi Madonnaként szokok emlegetni.
Vörös és fekete, és köztük nagyon sok okker, agyagszín, dohányszín, tájképeken, kompozíciókon (s aki tudja, itt idézheti Kányádi Sándor versét). Cs. Erdős legkeletibb reper-pontja Szék. Bálint Tibor írja: az Apokalipszis „azt a történelmi napot eleveníti meg, vagyis Szent Bertalan napját, amikor a széki lakosság a dúló tatárok elől a templomba menekült, hogy aztán sokan ott leljék halálukat. Az esemény oly emlékezetes a nép tudatában, hogy ilyenkor mindenünnen hazatérnek a férfiak, akiket a kényszerűség, a kenyérkeresés gondja szerteszórt a világban... a vásznon egy csepp vér sincs, inkább az előtérben lévő és a koporsók fölé hajló asszonyok antigonéi gyásza adja, közvetíti a veszedelmet túlélt nép emlékező fájdalmát.”
Nekem első pillantásra az tűnt fel, hogy a képen nincsenek férfiak. (Mint ahogy az Elrabolt Európán és az Élő kopjafákon, azaz legnagyobb kompozícióin sincsenek.) Utána meg az tűnt fel, hogy az Apokalipszisen, szemben az Írás adataival, színben nem különböznek a lovak, mindenik csak egy-egy előre meredt vad pofa, kancsi nagy lószemmel és vicsorgó fogsorral, és főleg nem különböznek a lovasok, mind sárgában vannak tartva, és nem adaték nékik korona, hanem lapos bőrsapka, az ellenzőt is odalátjuk a kurta nyakú, lapos koponyájukon ülő tányérsapkákra, kezükben sincs kard és íj és mérleg, hanem valami, ami egyszerre kasza és zászlórúd és cséphadaró, és látszik rajtuk, megadatott nekik megöletni egymással az embereket.
És bár nincs szemüveg egyik tatáron sem, legalább kettőjükön is észlelni a hideg fényt, ami láthatatlan szemüvegükről verődik vissza. Ez „az elvtársak egy csoportja”: eszembe jut egy szegény bolyongó, saját elméje hamvába holt költő, akinek azonban volt egy sora, amit mindegyre leírt minden nyelven! „C. C. este o formă a uraganului.” A Központi Bizottság az orkán egyik alakja ... (A négy lovas, akár a politbüró legszűkebb titkársága.)...
... A festményen a lovaknak és lovasoknak csak a felső része látható – az ég alja felkerült a mennybolt tetejére! – A kép alsó felében szűk boltívek, zömök oszlopok között, előtt: nőalakok csoportja, feketekendősen, meredten várakoznak, templomban, kazamatában, óvóhelyen, pincében, kriptában; mind csak nő; „s előbbi pompáját alacson gyásszal fölváltva” hallgatóznak: jönnek már? mennek már? megérkeztek már? elmentek már? ránk gyújtatja Ali basa a templomot? kikézbesítik-e azt a papírt? hová csapódik be? – Az arcok megkövültek, ridegek, kialvatlanok – a társ nélkül maradt nő szívkioltó keménysége néz vissza az arcokról... (a férj, a fiú a fronton, fogságban, a csatornánál, vagy már sehol, nem ír, eltűnt, vagy éppen a sárga lovasok között, együtt üvölt velük)...
E két nagy kompozícióhoz harmadikként az Élő kopjafák csatlakozik: négy feketeruhás-feketefejkendős parasztasszony egy sorban, hárman váll váll mellett, a negyedik egyedül, a festmény kisebbik övezetét a kompozíció arany törvénye szerint kisajátítva, szembefordulva velük, de a képből kifele tekint, a néző mögé... A kopjafa-csoportoknak hagyományos ábrázolásokon jellegzetessége az ide-oda dülöngélés, „a divergencia kiélése”, ezek az alakok azonban keményen párhuzamosak függőlegességükben és emelt fejtartásukkal, ami félreérthetetlenül sugallja, hogy még élők, még azért is élők.
Fenn a kép bal oldalán, éppen a lentről kitörő fény fölött, színek és árnyékok különös örvénylése, az ember, a néző, ahogy a gyülekező viharfelhőbe, az égő hajó vagy a felrobbant gyár füstjébe, a háttérbe is hajlandó belelátni, szorongását belevetíteni: vajon az űr, a fekete vákuum energiáiból készül alakot ölteni valami új rettenet? Kísértet nappali égen? A hitegető lólábú szellem akarja magára ölteni a pokolba csábító vőlegény arcát? Vagy az elveszett emberünk helyének betöltésére törő idegen katona rémalakja?
A színes fények alatt és az elszórt vörös reflexekkel élő feketeség négyes hangzatai előtt az arcok megrázó ismerőssége... akikkel mindig találkoztunk kosárral a fejükön; vagy gyümölcsöt, sajtot, poharat nyújtva, vagy elszakítva a belépőjegyet... ott van rajtuk ez az ismerős kiismerhetetlenség, a másik megfoghatatlan egyedisége, áthághatatlan elkülönülése, amely a halálban sem oldódik fel, sőt ott a legkevésbé... A semmiből ő külön keletkezett és külön tér oda vissza, mindenki maga él, és maga hal meg, „jeder stirbt für sich allein” .... Lenni, kinek-kinek magában, és nem-lenni együtt?... lenni erdélyiként vagy egyáltalán nem lenni?
De a porcelánfestmények dúdoló idilljei arra késztetnek, hogy hangot váltsak. Bálint Tibor azt írta volt, hogy Cs. Erdős Tibor leginkább az a festőnk, aki a száraz vagy félszáraz borokat kedveli: ezzel szemben a helyzet az volt, hogy amikor azt az emlékezetes látogatást tettük, több mint negyven éve, egy furmint-bakator keverékkel kínált, minek következtében Deák Tamás is félbehagyta esszéjét az urbanizáció tornyos lényegéről, a hepehupás dűlőúton lassan döcögő gépkocsi ablakából kikönyökölve oly végsőkig fokozott kíváncsisággal meredt a járókelők szemébe, hogy azok visítva menekültek a kerítés mögé.
És így most vele folytatom a vitát: a marandóságot nemcsak a kőtornyok biztosítják, a csalános-bozótos is, a földhözragadtság is. Azok a budzsáki tatárok pedig, akik 1714-ben moldován csatlósaikkal feldúlták Széket, hazafelé menet Károlyi Sándor volt kuruc vezér szatmári bandériumával találkoztak, azoknak a tatároknak, akik a máramarosi bércekre menekültek, a lovait a hajdúk megtolták, és alágörögtek valahova az Iza völgyébe, legtöbbjükkel aztán a visói román pásztorok végeztek, még a lajosfalvi hágó előtt. És egyáltalán, hol van ma már Budzsák? Nevének elemei csak a mi néprajzi hangulatú Buzsák és Bugac helyneveinkben élnek, talán, legfennebb a gagauzok még leszármazottaik. Szóval, ha a másik veszte vigasz, ilyen vigasz van... de az nem méltó a keresztény lélekhez.
Amíg felkapaszkodom a lutheránusok pincéjének számomra már túl meredek lépcsőjén, a Cs. Erdős Tiborral belülről annyira rokon (festő) Nagy István szavai jutnak eszembe (ő nem a síkról a hegyre, hanem a hegyekből a síkra húzódott le, s az időben valahol keresztezték egymás utjait):
„Egy életen át kerestem a lényeget. A témában a lelket. Fák, házak, virágok, emberarcok bonyolult összevisszaságában azt, ami a felületek alatt vibrál. A belső hűséget.” Ezt szó szerint, betű szerint így Cs. Erdős is elmondhatja.
Amit adtam: örökség s nem divat
S addig is, míg a Halál elhivat
Magam vagyok: adó, jó s virágos.
