Arra kérem az olvasót, tartsa maga elé egyik kezét, tárja ki ujjait. Kézfejét, de akár tenyerét is helyezheti arcával szemben. Vegye szemügyre ujjait. Ha ezzel kész, gondolja át, hány olyan kiállításon vett részt élete során, ahol hozzáérhetett a kiállított tárgyakhoz. A kérdés: mind az öt ujjára talál-e példát?
Leeresztheti kezét.
Nos, ha interaktív kiállításokról van szó, úgy gondolom, legtöbbünknek ötnél több ujjra lenne szüksége ahhoz, hogy megmutathassuk, hányszor foghattunk meg, használhattunk vagy akár szagolhattunk meg egy-egy bemutatott objektumot. Számomra (hogy el tudjuk képzelni, mire is célzok) többek között ilyen a budapesti Láthatatlan kiállítás vagy a Capa központ 2014-es Kép és képtelensége, ahol virtuális installációkat próbálhattam ki sokadmagammal.
Most viszont megkérem ismét, végezze el ugyanezt a műveletet képzőművészeti kiállítások kapcsán. Ugye, drasztikusan leszűkül a lista. Nem véletlen.
Ember által alakított tárgyi környezet vesz minket körül a nap minden percében. Sokat lehetne vitatkozni azon, a képzőművészeti alkotás is e halmaz részét képezi-e (hiszen, csakúgy, mint egy objektumot, meg kell tervezni és a vásárlói piac bizonyos szegmenységnek igényeit elégíteni ki vele), vagy egy teljesen különálló, lényegében nem evilági kategóriába sorolandó, többek között a minden elé helyezett alkotói szándék miatt. Utóbbi mellett szól, hogy míg egy hétköznapi tárgyat (így egy lámpát, széket, kanalat) megfoghatunk és rendeltetése szerint használhatunk, addig egy kép lényegében az ereklye státuszát tölti be, hiszen nem érinthetjük meg, csak messziről csodálhatjuk vagy róhatjuk le tiszteletünket előtte. E távolságtartást erősíti a galéria puritán, fehér enteriőrje, melyekbe hasonlóan félénk gesztussal lép be az ember, mintha egy templomba tenné, hogy adózzon a transzcendencia képmása(i) előtt.
Ezen attitűdöt igyekszik időszakosan lebontani, felcserélni a Receptorok c. tárlat a MODEM földszintjén. A kiállítás apropóját Kozári Hilda munkássága szolgáltatta, aki nemcsak a kiállítás kiemelt szereplője, ám Nagy T. Katalin mellett annak kurátora is. A Finnországban élő alkotót az érzékek kijátszása, összekuszálása foglalkoztatja, melynek egyik legreprezentatívabb alkotássorozata a Braille-írás alapján készült tenyérnyi korongokból álló kollekció. Ennek mentén felcseréli az alkotás-néző, illetve a tárgyi és esztétikai funkció közötti viszonyokat, hiszen a „voyeur” nemcsak hozzáérhet, megszagolhatja e lapok variánsait, hanem a tapintás-látás viszonyaival is kísérletezhet rajtuk keresztül.
A kurátori munka alapját tehát, Kozári alkotói célja alapján az érzékszervek kihasználása, aktivizálása adta. Ennek nyomán kurkuma, paprika, medvecukor, tömjén, sőt, szappan illatú alkotások is kiállításra kerültek; szobrok, installációk tapogathatók meg; és erőteljes színek (narancssárga, vörös, fekete) kapnak kiemelt szerepet a tárlaton.
Kozári már elkészült (vagy a kiállítás apropóján készített) alkotásait az Antal–Lusztig-gyűjtemény darabjai és egyéb, felkért hazai kortárs művészek installációi, festményei egészítik ki. Ország Lili, Schaár Erzsébet vagy Korniss Dezső alkotásai kiválón megférnek Szirtes János, Jagicza Patrícia vagy Fehér László kiállítási tárgyai mellett.
A tárlat rendhagyónak mondható, hiszen olyan határokat enged átlépni, melyeket általában csak a kurátor, a képzőművészet kiváltságos papja léphet át. Azáltal enged közel kerülni a művészethez, hogy engedi fizikálisan is megismertetni az általa megjelenített „szenteket” a szakrális helyre tévedő hívőkkel – vagy épp ateistákkal.
A kiállítás december végéig látogatható.
