"néked is ott kell lenned"
Kereső  »
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 20. (730.) SZÁM – OKTÓBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Vörös István
1517
Erős Kinga
Luther, a műfordító
Papp Kinga
A reformáció nem egyház­alapítást, hanem megújulást jelent - beszélgetés Sipos Gábor történésszel, az EME elnökével
Egyed Emese
Életünket? Vérünket?
Bertha Zoltán
Nemzet a csillagokban. Németh László régi erdélyi protestáns drámahőseiről
Szabó T. Anna
Cím nélkül, 2017
Juhász-Boylan Kincső
Versek
GOTHÁR TAMÁS
A névadás lehetőségei
Dezső Katalin
Versek
Szajbély Mihály
Búcsú Labádi Gergelytől
Werner Lutz
Versek
Szakács István Péter
Rövidprózák
FERENCZI SZILÁRD
Lelkek, testek, (köz)életek. Beszámoló a 17. Filmtettfesztről
CSUSZNER FERENCZ
Drámai pillanatkép
Karácsonyi Zsolt
Zsoltár-körök az Űrben
László Noémi
Örülhetnek, hogy viccelünk
Nem mindegy
Jakabffy Tamás
A King’s College dalnokai Kolozsváron
Zakariás Ágota
Variációk csendre
 
Szabó T. Anna
Cím nélkül, 2017
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 20. (730.) SZÁM – OKTÓBER 25.


François Fiedler szentendrei kiállításának megnyitójára

 

Adott. Adott egy erdő.

Nagy, sötétlő, kicsi, fényes, négyszögletű, kerek, kinek milyen.

Jutunk bele, jutottunk, itt vagyunk.

Adottak vagyunk. Magunk vagyunk. Vagyunk.

Előre akkor. Menni.

Nincsen ösvény.

 

Van. Van levegő.

Van fény. Fénytörés. Árnyék.

Ágak, ágaskodások, elágazások.

Agyag. Anyag. Akarat.

 

Kéreg van, élő kéreg, bőrérdes tenyér, rokon a fával.

Minden közel van.

A távolság is.

Üveggolyó: szilánktalan tekintet.

Hányfelé indulhat egyszerre az ember?

Egyszerre minden irányba. Kilőni. Belehullni.

 

Indulni akkor. Tér susog.

Éles festékszag. Gesztusok.

Neuronerdő villódzik, cikázik.

Koponya pulzál. Izzadt fényben ázik.

Ki itt belépsz, minden mást felejts el.

Magad vagy remény, cérnapenge ember.

Teremtett hiány. Balsorsú szerencsés.

Ki itt belépsz, ne lépj ki. Te csak menj, és –

 

Lomb dong. Csend. Kézjel. Nyom.

Haj, csont. Füst. Szél száll. Ég.

 

Lenni a mindent. Honnan ez a soksok, mire, mivé, kinek?

Rejtve, rétegződve, kitárva, szorítvanyomva, temetve?

Kihajt belőlünk a látás, lehull levélként,

hangok esője kopog: érteni, érteni – hogy?

Beinni, föld a vizet, elengedni, szár a virágot,

addig tartani csak, míg átlobog, testen a vér.

 

Tartani. Amíg tart. A seb. A var.

Avar. Tízezer év rétegei. Levelek lapja a sárban.

Karomkarcolások a kérgen. Felmaródások, hegek, sebhelyek.

Pikkelypattogás, pörgő magok – naparanya, habpataka!

Csend.

 

Levelek háta, füvek éle, rozsdalombok percegése,

lázas szárnyak, ágak,

csend.

 

Tér szúr. Fény dől. Avar, karom, kéreg, csend,

sebláz, genny, csend. Por, hamu, csend.

Fal, kapu, fal, kapu,

csend.

 

És végesvégig a mozgás.

Levélhátak sűrű ezüstje, sohanemnyugvó kavargás,

felhők fényjárta tömörsége,

szürkefehérzöldkéklila foltok. Viharforgatta galambraj szárnytollainak ragyogása.

Feltorlódás, nekifeszülés, a megtorpanás, folytatás.

Folyékony idő, puha átlélegzések, létezőből a létezésbe.

Egymáson, egymásra, egymásból, egymásért, egymásnak.

Egyre-másra.

 

Nem a rögzítés. Az áradat. Nem a nyugvópont: a körforgás. Nem a körforgás: a határtalan.

Létvisszhanglélek, nekilendül a falnak. És újra.

 

Mért van van, mért nincs nincs.

Sötétben veszek levegőt.

Átszivárog rajtam a romlás.

Felkavarodom, letekeredem,

kunkorgok kínomban. Keresek.

Hogy zihál fel az ének az égre?

Vérkör, angyaltojás, szikla, szikra, gubó.

A szó csak héja a csendnek.

 

Kerestelek égen-földön,

fényed nélkül lényem börtön,

hiányod billoga rajtam,

nem tudom már, mit akartam.

 

Hívlak, kérlek, szólíts végre,

taníts újra a beszédre,

taníts új nyelven szeretni,

engedj engem lélegezni.

 

Fehérfehéren térben.

És vissza, a kezdetig.

Félelemtelenít ez az erdő.

 

Megfesteni az időt. Üledék, sár, iszap, kőgörgeteg rése,

van vízjele nincsen.

 

Barlangfalak korma,

tarjagos rajzolat,

patadobogás riadalma,

szőrsimitás a sötétben,

meleg lélegzetek, a festék

tektonikája.

Mámor, mágia, méreg.

Dobdübögés az erekben.

Belélegezni, kifújni magunkat,

átengedni a testen a ritmust,

helyet adni magunkban a térnek,

széthúzni, puha függönyt,

zsúfolt ős-sokaságunk.

 

Olvadt, organikus tér.

Bomlik a földben a vászon.

Hagyd, hogy a fényteli testen

barna bogár kaparásszon.

Hagyd, hogy a láp-levű máslét

szertezilálja, mi voltál.

Képed a lét küszöbén lép,

rothad a sárban az oltár.

 

Árnyékrepkény, kalitka,

becsábít a csalitba,

nemrég még kék ég volt ott,

most ördögláng, vérfoltok.

 

Erdő mélyén vadszag van,

ott várt, hörgött nagy vadkan.

Hurcolt, szúrt és széttépett –

nem kérdés, hogy mért téged.

 

Égzengésben megforgat,

sámánná válsz, nem holt vagy.

Mondd el gyorsan, mit láttál:

fenn-lenn mind egy: nincs más táj.

 

Arany derengésből, az álom-érzékelés páráiból

lassan formálódik az új test.

Mikroszkóp fényüvegében,

a porból, a plazma, a sejtmag épületéből előlép,

égi lakából visszasugárzik a fénye a földre.

 

Nézd a sudár-szép hajladozásban, gejzírként kilökődve, lövellve,

nézd a színekben, a vérben, a kékben, fekete forgás bódulatában,

vízerek és gyökerek sürüjéből – lásd újrateremni a mozgást!

 

Bábban a lepke, képben a hang, kicsapódik a színből a ritmus,

az irányok angyalait nézd, hogy kiabálnak!

El sose tévedsz,

hisz itt vagy.

Izzik a daltól az erdő.





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében