A nagyobb magyar közösséggel rendelkező erdélyi városok lakóinak ismét alkalmuk volt arra, hogy ingyen ízelítőt kaphassanak egy egész év magyar filmterméséből. A kínálatból természetesen nem hiányozhattak a szigorúbb műfaji, a művészibb, a dokumentum-, az animációs, az életművet szemléző, a kísérleti rövid- és kisjátékfilmek. Volt ugyanakkor rövid dokumentumfilm-verseny is, Kolozsváron filmes életmű díjazása, kiállítással egybekötött polgári filmes összeállítás, valamint animációs műhely gyerekeknek.
Folytatom egy közhellyel: filmet rendszerint emberekről forgatunk, és minden történet emberi történet, akkor is, ha tegyük fel, természetfilmet látunk, hiszen azt is valaki – egy ember – figyelte meg és rögzítette, megfigyelésein kívül mást a kamera sem rögzített. A film tehát, éppúgy, mint a többi művészet, alapvetően fejezi ki emberi természetünket, és különösen alkalmas arra, hogy műfaji keretekbe zártan vagy azokat át- és átjárva a kényelmetlenebb kérdésekre is választ keressen, vagy a személyes és közösségi dilemmák zavarba ejtően kínos részleteit nagyító alá helyezze, avagy az emberi lét peremvidékeit pásztázva érzelmi határainkat szétfeszítse, esetleg társadalmi érzékenységünket tükröztesse. Ezzel semmi újat nem mondtam, viszont a Filmtettfeszt 2017-es műsora épp a határfeszegető-felnagyító szándékú alkotásoknak volt különösen erős gyűjteménye.
Rögtön azután, hogy a kolozsvári Győzelem mozi vörösbársony hangulatában elhangzottak a díszes beköszöntő beszédek, a Kostyál Márk rendezte Kojot első kockáiról iszonyatos düh és dac szakadt a nézőkre, elemi erővel és pompásan koreografált irtózatos tömegverekedéssel, amely alaphangulat szinte alig csillapodott a kétórás játékidő során. Az elhunyt nagyapjától egy nyomorult kunyhót öröklő Misi (Mészáros András) fejébe veszi, hogy a Balaton menti Tűzkő helyi kiskirályának nem adja el örökségét, szembeszáll vele, amely folyamatban őt, feleségét, apját és segítőtársait a rájuk uszított verőlegények időszakosan agyba-főbe verik. Az alkalmi urbánus konfliktusokban haragját leplezni kényszerülő Misi itt idővel szabadjára engedheti frusztrációit, ám önzésében közel viszi házasságát a katasztrófához, nemegyszer életveszélybe sodorja magát és nejét. Kostyál Márk – ha nem is állandó színvonalon, mindazonáltal hatékonyan – rendezi meg a kisember végső elkeseredésének a görög drámákat is megszégyenítő kálváriáját, kiforrott akció-formanyelvi bravúrral csúcsra járatja a fizikai erőszak filmes ábrázolását. Az ácskalapács gyilkos hatékonyságú fegyver egy székelyföldi cigány értő kezében. Külön egzotikuma az alkotásnak pár határon túli magyar színész beválogatása, a kolozsvári Salat Lehel, a sepsiszentgyörgyi Mátray László és Orbán Levente, valamint a felvidéki Bocsárszky Attila és a délvidéki Kovács Frigyes.
Hogy az erőszak tovább tobzódjék, következett a Tiszta szívvel, Till Attila 2016-os rendezése, amely Magyarország Oscar-jelölése volt egy évvel korábban. Kalapács helyett itt a halált revolverrel osztja a tolószékes bérgyilkos Rupaszov (Thuróczy Szabolcs), aki tulajdonképpen két másik mozgássérültnek, Zolikának és Barba Papának segít a helyi maffiafőnök ellenlábasainak elpusztításában. Bő humorral és bő vérrel locsolt alkotás, amely számos meglepő fordulatát a székhez kötöttség és a mozgalmas akció dinamikájának kontrasztjából meríti, és nem felejt el közben mély barátságokat és szerelmeket szőni az elbeszélésbe.
A második nap fő attrakciója Enyedi Ildikó berlini Arany Medve-díjas filmes költeménye, a Testről és lélekről volt. A két vágóhídi alkalmazott egyforma álmát mind az életben, mind az álomban kibontó alkotásról lehetetlen szuperlatívuszok nélkül elbeszélni. Enyedi Ildikó az első látásra nemigen szerethető Mária és Endre kapcsolatát a hétköznapi rejtett esztétikum gyönyörű képeiben bontakoztatja ki, a közös álombeli szarvasok találkozásaiban a lélegzetvisszafojtó csendet és szerelmet mély szürrealizmussal ábrázolja, majd mindezt a kampókról lógó marhahullák feldarabolásának döbbenetes képeivel kontrasztosítja. Ha két sérült lélekhez tartozó test az alvás mozdulatlanságában kiélhet egyfajta korlátlan szabadságot állattestben, és sérült lelkeik a testi kapcsolat hosszas elutasítását választják, kibírhatják-e mindezt önmarcangolás nélkül? Nagyjából ezt a kérdést teszi fel a rendező, akinek alkotása a formanyelv esztétikai magasságait és a filmkészítés didaktikai lényegét csapolja vegytiszta látványbeli és elbeszélési tökélybe.
Csütörtökön az attrakciók ezzel korántsem értek véget. Ambrus Emese Európa kis utcája című dokumentumfilmje Zorkóczy Zenóbia sorsát követi, aki Németországból hazatelepült azért, hogy itt Erdély szórványvidékein egyszemélyes vándorszínházat működtessen, és főként gyermekek előtt, iskolákban lépjen fel Rosszcsont Zénó interaktív meséjével. Zenóbia hosszú, javarészt alig járható utakon utaztatja produkcióját, távol a Székelyföldön iskolát járó fiától, és a magyar szórvány túlélési pesszimizmusát enyhíti vidám előadásával. Ambrus Emese érző kamerája tűpontos látleletet rögzít a „szabad, székely szórványszínész” hosszútávfutó magányosságáról.
Mi ez a cirkusz? – kérdi Halász Glória a budapesti Recirquel cirkuszi társulat produkciójára edző tagjai életének, vágyainak, szinte már embertelen kitartásának szemrevaló dokumentálása közben. Valóságot és fikciót vegyít, a hat egyéni vallomást könnyed és könnyes őszinteséggel mesélteti, a fiatal bohócokat és artistákat mind munka közben, mind személyes tárgyaik körében nem pusztán szerethető, de borzasztóan tisztelhető személyekként hozza egész közel a nézőhöz, akikkel egyáltalán nem nehéz azonosulni, majd együtt érezni világsikerük tetőzésében. Külön öröm a 92 esztendős Simon Árpád (Árpi bácsi) emlékeiben elmerülni, akinek mutatványait az 50-es és 60-as években Frank Sinatra és számos világsztár megtapsolta.
A pénteki és szombati rövidfilmek közül a kolozsvári Sapientián tanult Szén János Balatoni jég című filmjének története egy lassan elhaló kapcsolatot vázol, melyben a csend és a kimondatlanság képi akusztikája remekül illeszkedik a fagyos tájba. Hasonlóan Szentpéteri Áron a vakságot beszéli el sikerrel a Láthatatlanulban. Mélysötét vászonnal indít, majd egy vak fiú vonzódásából és bátortalan udvarlási kísérleteiből mély azonosulást vált ki a nézőben a látás hiányával küzdő Balázs iránt, egészen átélhető módon.
Szombaton és vasárnap Szomjas György életművéből kaptak szemelvényt a nézők. Előbb az 1992-es Roncsfilm került sorra, a kísérleti magyar filmek egyik kultikus gyöngyszeme, amely a nehezen vagy tulajdonképpen soha be nem következő rendszerváltást kíséreli meg elbeszélni a pesti nyomorban tengődő közösség körében, szeszmámorban, állandó agresszív indulatosságban. Némileg aktuálisan a mai magyar közélet is leképződik benne, gondoljunk csak az élet minden részletébe befurakodott „aki nem velünk, az ellenünk” politikai légkörének jelenségére, s az ebből fakadó verbális (és nem csak) agressziókra. Az 1976-os Talpuk alatt fütyül a szél pedig „A” magyar western, azaz eastern, melyben Szomjas a vadnyugati motívumokat egy 19. századi pusztai történetbe ültette, amikor Farkos Csapó Gyurka kiszabadul a börtönből és elindul leszámolni az őt rács mögé juttató bandatagokkal. Az amerikai westernekkel szemben itt betyárok párbajoznak, tüzelnek, késelnek és vedelnek a karcagi pusztán, szállnak szembe a karhatalommal, majd belelovagolnak a naplementébe, citeraszóra.
Szombaton két, egymástól lényegesen eltérő nagyjátékfilm szórakoztatta még a nagyérdeműt. A Vranik Roland rendezte Az állampolgár egészen aktuális problémákat érint. Egy afrikai menekült, Wilson, akinek családját otthon lemészárolták, magyar állampolgárságért folyamodik, de az eskütételhez szükséges jelesre vizsgáznia a magyar kultúra ismeretéből, így tanárt szerez, egész pontosan tanárnőt, akivel kapcsolatra lép, de közben egy iráni menekült nőt bújtat lakásán, aki ott szüli meg gyermekét. A nigériai-magyar-iráni együttélés nem bizonyul felhőtlennek, és különféle szívszorongató konfliktusok vezetnek el a drámához. Vranik érzéssel és alázattal nyúl a fikcióhoz, ám olyannyira életszagúra sikerült alkotása, hogy a közönségtalálkozón például a Wilsont alakító Dr. Cake-Baly Marcelónak magyarázkodnia kellett és végül kíméletlen magyar társadalomkritikára kényszerült a kényelmetlen kérdések hallatán. A Kút Gigor Attila rendezésében egy kevés szereplős, véres és izgalmas történettel kecsegtet egy pusztában felejtett benzinkút helyszínén, ahol elkeseredett verőlegények, prostituáltak és egy javítóintézetből szabadult vakmerő hősszerelmes csapnak össze, és fullad az egész leszámolásba. A film számos gyenge pontja nem nullázza le teljesen a kiváló képi fogalmazványokat és remekbeszabott párbeszédeket, a feszültséget végig jól tartja, erőszakábrázolása pedig alig marad el a Kojoté mögött.
És hogy az aktuális társadalmi problémák teljesebb körűek legyenek, műsorra került egy dokumentum- és egy játékfilm a magyar nézőket alaposan megosztó romakérdésről is. Egyrészt a Hajdú Szabolcs Délibáb alkotásának werkfilmjeként elkészült Kanzoli került terítékre, amelyben a forgatás egyik megbízott, székelyudvarhelyi munkatársa próbálja a Kanzoli szerepére kiszemelt Rémuszt elszállítani a helyszínre az erdővidéki Köpecbányáról. A feladat elvileg egyszerű lenne, de a roma közösség zsigeri félelme a külföld ismeretlenétől nagyon erős, és ez ráadásul kommunikációs problémákkal társul (a forgatási zsargonnal például semmire nem megy a szállító), és Rémusz inkább otthon marad. Viszont Kanzolit valahogy meg kell találni, de előbb egy másik próbálkozás is csődöt mond, végül nehezen kerül valaki a sepsiszentgyörgyi Őrkőről. Tanulságos történet arra nézve, hogy a tudatszintek áthidalására a filmes szaknyelv helyett talán szerencsésebb lenne egy másik, közös hangot megütni.
Vígjátéknak még ugyan elmegy a Rohonyi Gábor és M. Kiss Csaba rendezte Brazilok, ám erősen kétlem, hogy a kacagtató cukormázba, a morális mélységek és csúcsok játékára felépített film ledöntene bármilyen falat is a magyar többség és roma kisebbség kapcsolatában. A magyar lelket nemrégiben alaposan kikezdő foci motívumára kihegyezett alkotás megpróbál egyensúlyozni a társadalmi moralitások terén, de azzal, hogy az igazán nagy erkölcsi gödröt a falu előljáróságának ássa, és ellenpontként kis kaliberű csirkefogást vázol az elnyomott roma közösség részéről, miközben a társadalmi felelősség megértése teljesen ez utóbbi elem kapcsán merül fel, nos, azzal talán épp eltávolítja a magyar közéletet az integráció szükségszerű elfogadásától. Mindazonáltal a kérdésfeltevés jogos, integrációra égető szükség van, és talán a Brazilokkal közelebb jutunk hozzá, „a többit meg majd az univerzum kihullámozza” (idézet a filmből).
