Immár sikeresen túljutottunk a tavasz „édességein”, a nyarak trópusi hőségein, az azoktól való búcsúzás szeptemberi áhítatán. Azt kell látnunk, hogy korábbi őszökhöz hasonlóan a gazda ismét bekeríti házát, szőlőhegyéről szertenéz, felméri, mi volt hiába, mi tart meg bennünket télvíz idején. Hiszen a vándormadarak rég tovahúztak, s hogy a vadludak V betűi az égen mennyire voltak előrejelzői a következő tavasz győzedelmes beköszöntének, majd csak jövőre tudhatjuk meg.
Amit tudunk, hogy ilyenkor nem elég boldog-szomorú dalra fakadni vagy nyakkendőt igazítani, és kívülről, akár egy kirakatra tekintetni mindarra, amit az év e pillanatig elénk hozott. Látványnak, pillanatnyi villanásnak tekinteni mindazt, ami egyértelműen túlmutat a láthatón, függetlenül attól, hogy távoli nagyvárosok sugárútjain suhan, hogy aztán szembejöjjön velünk, vagy olyan tájakon, ahol még a kő megmaradására is rácáfol idő és ember együttes „munkálkodása”.
Nézegethetünk statisztikákat, leltárt készíthetünk az eddigi évszakokról, összesíthetjük az eredményeket, összeadhatunk, kivonhatunk. Az eredmény nem változik – mert elképzelt állatok nyomai is eltűnhetnek, mint megtörtént ez Szentbenedeken a Kornis-kastély egyszarvújával, nem is olyan rég. Utcák, városnegyedek is eltűnhetnek, átformálódhatnak, mint történik ez Kolozsváron is manapság. Eltűnhetnek tehát az elképzelt lények, és olyan nyomok, utcarészletek, amelyek egykor meghatározhatták írók lépteit, leírt mondatok belső izzásának erejét.
Ezért kell minden őszön begyűjteni a szavakat is, mert nem hinni a szavak megmaradásában lehetetlen, amíg vannak még szavak.
