Átraktak egy mozgatható ágyra, kitoltak a rámpán, be újra a mentőbe, ezúttal fekvő helyzetben, és irány szirénázva Craiova. Mondom jó, ott még úgyse jártam. De azért annyira nem örültem, mert ez még mindig a helyzet súlyosságát mutatta, ráadásul egyre távolabb kerültem otthonról. Azért kellett átvinni, mert Râmnicu Vâlcea-ban nem volt több szérum, meg Craiova egyetemi város, hozzáértőbb orvosokkal.
Ekkorra oldottabbá vált a hangulat. Az eddigi út súlyos, gondterhelt csendjét felváltották az élet jelei. Újra beszélgettünk, nem csak mindenki némán őrlődött a saját gondolatai fogságában. Aztán egyszer csak fordult a mentő. Nem láttam ki igazán az ablakon, de éreztem, hogy túl nagy volt, mintha teljesen visszafordultunk volna. Kérdeztem Pannit mi történt, előre is szólt, és kiderült, hogy a doktornő rádión visszarendelt minket, mert talált még három további ellenszérumot.
Visszaérve a kórházba már nem volt akkora muri. Otthagytak a bejáratot követő hallban gurulóágyastól, látszott, hogy már nem vagyok veszélyben. Időbe telt, amire visszatoltak a műtőbe, és amikor elhangzott a pizsama szó, akkor mindketten meglepődtünk Pannival. Igazából nem tudom, mit vártam, de azt nem, hogy bent kell maradnom. Hiszen semmi bajom nem volt! Leszámítva, hogy a karomat nem éreztem már, mert rajtahagyták a leszorítást, ami azért kezdett kicsit aggasztani. Szóltam is, lazítottak rajta valamit, de a helyzet nem lett jobb. Meg kaptam még egy ellenszérumot, ha már így megtalálták.
A pulóvert le akarták rólam vágni, a faszi már ott csattogtatta az ollót, de mondtuk Pannival, hogy le tudjuk venni. Sikerült is, de nem volt egyszerű, mert akkor éreztem csak, hogy a karom nem mozog rendesen, a másikba meg továbbra is be volt kötve az infúzió.
Aztán kaptam egy pizsama-gatyát, felsőt azt nem, Panni átöltöztetett, mondta, hogy a bakancsom nagyon büdös, de hát ez mellékes volt. Feltoltak valami intenzív-lábadozó osztályra, vagy mire, szóval folyamatosan vagy egy orvos, vagy egy ápoló figyelt minket, hogy nincs-e gáz. A kórterem nagyon jó volt, kilátás a hegyekre, tágas, a betegek függönnyel elválasztva, és nem is volt tele. Majdnem, mint egy szálloda.
A doktornő, Gabriela pedig bámulatos volt. A negyven-ötven közötti dokinő a lelkét kitette értem, anyám helyett anyám volt, akár csak Panni. Szóval igazán el voltam kényeztetve. Folyton jött-ment, nézett, hogy mi van, hogy vagyok. Mondta, hogy aludnom kell, és már dugták is be az altatógépet az orromba, úgy kellett kiszedetni. Mondtam, nincs semmi gond, nem vagyok sem ideges, sem feszült, és ha akarnék, tudnék aludni. De nem akartam, nem szerettem volna, hogy álmomban történjen valami.
A doktornő mindkettőnket megdicsért, hogy Panni mennyire határozottan irányította az eseményeket, és, hogy milyen ritka, hogy valaki ilyen higgadtan viselkedjen, pánik nélkül egy marás után. Azt mondta, így sokkal szívesebben foglalkozik velünk, mert látja, hogy nem adtuk fel. Hát tényleg nem. Én mondtam, ha kiengedne, akár most rögtön mennék vissza a hegyre. Ez tetszett neki. A kommunikáció nyelve amúgy az angol lett köztünk.
De távozásról szó sem volt, mert az állapotomban negatív fordulat állt be. Nem úgy, hogy rosszul lettem volna, hanem a karom dagadni és feketedni kezdett. Előbb a marás helyétől két mélykék mérgezés-sáv futott fel a könyökhajlatomig, majd a kettő közötti terület elkezdett bevérzeni és szépen bekékült, majd feketésre váltott. Ezzel párhuzamosan a vállamig ödémás lett a karom, olyan szép vastagra duzzadt, hogy öröm lett volna ránézni, ha az mind izom. A kerülete a könyökömnél hat centivel vastagabb lett, mint a bal karomé.
Ezek egyébként, ahogyan utólag olvastam, teljesen „normális”, törvényszerű tünetek voltak. A viperaméreg egyik hatóanyaga ugyanis feloldja a hajszál- és nyirokerek falát alkotó sejteket. Így az erek kilyukadnak, kifolyik belőlük a vér és a nyirok, ödémák és vérömlenyek keletkeznek. Károsodik maguknak a vörös vérsejteknek a fala is, egy részük feloldódik. Az így kiszabaduló, majd lebomló hemoglobin okozza aztán a szép kis elszíneződéseket. Mindez egyébként azért, mert a vipera mérge nem elsősorban az áldozat megbénítására szolgál, hanem legfontosabb összetevői az emésztést segítő enzimek. Azaz mielőtt megeszi az áldozatot, a méreg már elkezdi neki előre feldolgozni a zsákmányt. Gyakorlatilag a vipera elkezdett megemészteni, anélkül, hogy a gyomrában lettem volna. Azért ezt így elég horror elképzelni...
A megmart végtag megdagad, majd a daganat tovább terjed a test további részeire. És a már említett véralvadással kapcsolatos problémák. Szóval ezek nekem mind voltak.
Ami viszont nem volt, úgy tűnik a legdurvább rész, a neurotoxinnak nevezett hatóanyag (bár úgy sejtem, ez inkább gyűjtőnév lehet) idegrendszert károsító hatása. Látási és hallási zavarok, vérnyomáscsökkenés, ájulás, spontán vérzések, szív- és légzésbénulás. Na ezekből kimaradtam.
Ennek az is oka lehetett, hogy a vipera viszonylag kicsi volt, ősszel már kevesebbet esznek, ezért kevesebb a mérgük is, illetve tudják szabályozni a méregkibocsátást. És az olyan marásnál, amikor csak védekezik, de nem zsákmányol, kevesebb mérget fecskendez be. Vagy esetleg más összetételűt is? Legalábbis így tudom elképzelni. Még jó, hogy a viperák ilyen intelligens állatok.
A doktornő meg is ijedt rendesen, de én sem örültem a fejleményeknek. Közben legalább az elszorítást levették, utóbb derült ki, hogy egyáltalán nem lett volna szabad. Mint ahogy az sem minden orvos szerint volt helyes, hogy Gabriela az események hatására belém nyomattatta a maradék két ellenszérumot is. Volt olyan orvos később, aki azt mondta, hogy sokkal nagyobb bajokat okozhat a szérum, mint maga a méreg, és csak akkor szabad beadni, ha konkrétan rosszul lesz az ember.
A karom fájt egy kicsit, de nem volt vészes. Az már rosszabb volt, hogy mozgatni, meg fogni sem tudtam rendesen, így pl. nem tudtam inni, mert a balkezem meg az infúzió miatt volt megkötve. Szintén nem volt egyszerű a vizelés sem, amit egyébként befőttesüvegbe kellett elvégezni, de ez még éppen ment egyedül. Az idő múlásával amúgy kicsit javult a helyzet, a karomat jegelték is, úgyhogy késő délutánra már némi fájdalmak árán képes voltam magamtól enni meg inni. Direkt kértem is Pannit, hogy ne segítsen, nem akartam elhagyni magamat.
Amúgy tervezgettünk, beszélgettünk. A helyzetről, arról, hogy mi lesz holnap, hogyan szerezzük vissza a holmink fent maradt részét. És nem zártuk ki annak lehetőségét, hogy reggel együtt megyünk majd vissza a hegyre. Végül is a karom este felé már sokkal jobban mozgott, mint pár órával előtte. Aztán kiderült, Gabriela máshogyan gondolja. Ő azt akarta, hogy menjek át másnap Bukarestbe, mert 48 órán át megfigyelés alatt kell állnom, és ott lesznek kifejezetten viperaszakértő orvosok is. A hír „egy kicsit” letaglózott. Én inkább mentem volna haza, de azt mondta, a hosszú utazás kockázatokat rejthet magában.
Panni aztán kiment néhány órára a városba, szállást kellett szerezzen, csatlakozásokat nézett nekem, vetettem vele egy üveg bort a doktornőnek, meg magamnak némi édességet. Soká elvolt, de örültem amikor visszaért, hogy újra ott van. Aztán egyszer csak megjelent a doktornő valami barátnője, és Pannit minden tiltakozása ellenére elcipelték vacsorázni, aminek hamarosan számomra is olyan következményei lettek, mint lazacos szendvics, torta, kalács. Kicsit jó dolgunk volt. Csak az alvás kérdése nem akart tisztázódni.
Aztán váltás volt, új ügyeletes ápoló jött, aki nem bunkón, de határozottan megmondta Panninak, hogy percei vannak hátra, mindjárt ki fogja dobni a kórteremből. Aztán Gabriela ezt is megoldotta.
Másnap reggelre kicsit visszahúzódott a bedagadás a karomon, de továbbra is nagyon rondán nézett ki. A doktornő azzal ébresztett, hogy most már túl vagyok az életveszélyen, de mennem kéne Bukarestbe. Nem mertem bevállalni a hazautat, úgyhogy nem szívesen, de igent mondtam. Gabriela 8-ig volt ügyeletben. Pillanatok alatt rendezett el mindent, hogy még felöltözni sem volt időm, már ott is volt értem a mentő.
Legalább utaztunk. Az jó, feküdni annyit egy helyben már nagyon rossz volt. Igaz tolókocsival toltak le a földszintre, de pisilni kikelhettem, azaz egy-két métert mehettem is a saját lábamon, ami nagyon jól esett.
A mentő csak szállítókocsi volt, orvos nélkül, egy olyan szűk Dacia kombi, hogy amikor betoltak az ággyal, a fejemet majdnem be is vágták. Meg már megint feküdni kellett, amitől túlzottan nem voltam lelkes. Elindultunk, a cuccunk maradt fent a hegyen, Gabriela megígérte, hogy majd lehozatja. Fiatalabb korában ő is túrázott. A bort pedig alig akarta elfogadni, azt mondta, csak a kötelességét tette, örömmel. Felnézek erre a nőre, nagyon.
Az út Bukarestbe három órát tartott, legnagyobb érdekessége az volt, hogy az egy légterű kocsiban a sofőr meg a mellette ülő faszi is simán rágyújtottak… még jó, hogy nem tüdőbeteg voltam.
Bukarestben a sofőr kisebb meglepetésére a saját lábamon óhajtottam kiszállni a kocsiból. Jó volt végre járni. A kórházban iszonyatos nyüzsgés volt, egész más hangulat, mint eddig, minden sokkal személytelenebbnek tűnt. Egy egész ügyeletes orvoscsoport látta el futószalagon a beérkező betegeket, a vezetőjükön, egy dagadt szakállas pasin semmi sem tükröződött jobban, minthogy felőle mind meg is halhatnánk.
Engem egy nálam fiatalabb lány, Maria vizsgált meg, nemrég végezhetett, látszott, hogy még inkább ismerkedik a szakmával. Rám nézett azért egy-két idősebb orvos is, abban mindannyian egyet értettek, hogy több nap, amíg innen kikerülök. Ez levert, nagyon levert. Reménykedtem, hogy adnak valami tuti gyógyszert, vagy csak azt mondják, már nem olyan vészes, mehetek. Persze tény, a karom továbbra is rosszul nézett ki, de a mozgatással már nem voltak gondjaim. Azon filóztak egy darabig, hogy plasztikai sebészet vagy toxikológia, végül ez utóbbi osztályra lettem felvéve. Égési sérültek helyett drogosok és alkeszek, csapódott le bennem a két szó hétköznapi jelentése.
Előbb aztán még elküldtek a kötözőbe, vagy mi az, és némi várakozás után begipszelték a jobb alkaromat, hogy ne tudjam mozgatni. Aztán vissza a felvételi osztályra, ahol előkerült egy viperaszakértő orvos srác. Készségesen válaszolt minden kérdésre, ő mondta el, hogy a méregnél súlyosabb lehet az ellenszérum hatása, és, hogy 48 órán belül még bármi csúnyaságot okozhat utólag is a ki nem ürült és a testemben bujkáló méreganyag. Hurrá…és, hogy a vesém, ami tegnap óta fájt (Gabriela azt mondta, csak az infúziós átmosás miatt), lehet, hogy ennek az áldozata. Ja, és nem tudták azt sem, kaptam-e tegnap tetanuszt, mert nem volt rajta a kórlapon. Na, ekkor eléggé a padlóra kerültem, és velem együtt Panni is, akit magammal rántottam a hangulati szakadékba. Már operációkat, levágott karokat és hasonlókat láttam magam előtt, miközben új infúzióval a karomban vártuk, hogy valami történjen. Az orvosok hol eltűntek, hol előkerültek, végül egy ápoló áttolt (tolókocsiban – már megint nem állhattam fel) az ecográf vizsgálathoz, ahol némi várakozás után megvizsgálták a vesémet. A folyosón vesegörcsben fetrengő nő kínlódott, mondtuk, menjen be előbb, de az ápoló nem engedte, mert én sürgősségi esetként voltam regisztrálva. Remek. Nem találtak semmit, viszont újabb egészségügyi szakkifejezésekkel gyarapíthattam romántudásomat. Aztán vissza a felvételi osztályra, újabb várakozás, úgyhogy összesen az érkezésünktől számítva vagy három óra is eltelt, amire felvittek a toxikológiára. Addigra amúgy már megnyugodtunk, a viperás orvos azt mondta, hogy szerinte holnap elmehetek, nincs szó több napról.
Megnyugodni persze kár volt, vagy legalábbis nem tartott sokáig, mert a toxikológián érdekes állapotok fogadtak. Tolókocsistul otthagytak egy szűk előtérben, amelynek egyik ajtaja egy gusztustalan konyhára nyílt, a másik kettő pedig egy-egy szűk, rémisztő hangulatú kórteremre, tele betegekkel, akik nem is voltak egymástól elválasztva, mint Rm. Vilceában. Az ablak egy szűk kis udvarra nézett, az ápolókon pedig rögtön látszott, hogy ez már a hamisítatlan közép-európai valóság. Hogy eddig királyi luxusban volt részem.
Elkövettem azt a hibát, hogy a konyhásnőre ráköszöntem románul, mert utána nem akarták elhinni, hogy nem beszélem a nyelvet. Pedig fontos volt ezt a nem teljesen alaptalan látszatot fenntartani, mert Pannit a biztonsági őrök alig engedték be a folyosón. Végül a nyelvi problémákra való hivatkozás hatotta meg őket.
Egy ideig ott ücsörögtem, aztán kijelölték az ágyamat az egyik kórteremben. Belépve beigazolódni láttam elképzeléseimet. A négy ágyas teremben egy ötödik ágy is el volt helyezve, ahol egy bolond fickó feküdt. De nem ő volt a lényeg, hanem az utolsó ágyon fekvő fiatalember, aki amúgy 26 éves volt, és Stefan illetve Tarzan névre hallgatott. Már amikor. Ugyanis a srác meztelenül feküdt az ágyon, torzomborz haja eltakarta a fejét, négy végtagja pedig gézzel ki volt kötözve az ágy vasrácsaihoz. Hamar kiderült róla, hogy három napja fekszik így, két liter vodkára még rádrogozott, és emiatt többnyire kómában van, nem eszik semmit, de ha felébred, agresszív. Mondom jó, helyben vagyunk…
Panni segített lehúzni bakancsaimat, külön kérésre kaptam egy új pizsamanadrágot, felsőt azt nem, aztán befeküdhettem új ágyikómba. Nem, nagyon nem akartam. Minden porcikám azt súgta, csak el innen, bárhová, itt nem fognak velem törődni, őrültekkel vagyok körülvéve, nem bírom ki itt egy percig sem. Újra magam alá kerültem.
Otthon pedig mit sem tudtak még az eseményekről. De továbbra sem akartam szólni, úgyhogy csak arra kértem Pannit, írjon egy SMS-t a szüleimnek, hogy egy nappal később érkezem. Rossz érzés volt olvasni a kedves választ, miközben fogalmuk sem volt arról, mi a helyzet velem.
Rossz kedvemet csak fokozta, hogy Panni, aki szintén nagyon elfáradt már, hazament, és csak másnap volt újra várható. Azaz még egyedül is maradtam. Na, akkor nagy kedvem lett volna bőgni egy jót.
Ott feküdtem, teljesen egyedül. Nem volt kihez szólni, nem volt könyv, számítógép, telefon, semmi. Csak az volt, ami én vagyok, amit eddig megtanultam, abból kellett gazdálkodni, ami a fejemben volt. Ilyenkor, ilyen speciális helyzetben érti meg az ember, mekkora feladat is ez, mennyire leköt minket a külső világ, mennyire nehezen is vagyunk el nélküle. És azon kezdtem gondolkodni, milyen halálos lehet az, ha valakit bezárnak egy koporsószerűségbe, adnak neki enni, inni, felkelhet, ha wc-re kell mennie, de semmi több. Amúgy csak mozdulatlanul feküdhet, és mondjuk ezt csak egy hétig. Úgy éreztem, kész őrület. És eszembe jutott az a barlangi búvár srác, aki pár éve beragadt az Esztramosba, és öt nap volt, amire kihozták.
Persze itt szó sem volt ilyesmiről. Elhelyezkedtem, a karomat, melyet egy kólásüveggel jegeltem, beállítottam a megfelelő helyzetbe, és próbáltam kicsit átgondolni a helyzetet. Azt, hogy mennyire távol került minden, hogy milyen nagyszerű dolog otthon a Duna-parton sétálni, vagy bármit, szabadon és egészségesen. Nagy igényem lett volna arra, hogy bárkihez is hozzáérjek, hogy akár a szomszéd ágyon fekvő pasas megöleljen, nem is beszélve egy-két csinosabb ápolónőről. Közel éreztem magamhoz az egész világot, úgy éreztem, mindenkire szükségem van, és szembesültem azzal, hogy mennyire nem viszonzom mindazt, amit otthon kaptam, hogy a szüleimmel sokkal kedvesebbnek és törődőbbnek kellene lennem. Mint amikor lehull a lakat a lélekről, valami megnyilvánul, kitör, ami máskor rejtve marad a városi világban, ahol szinte csak kifelé figyelünk. Éreztem, hogy újra élek, hogy még vannak érzéseim. És tudtam, ezt meg kellene őrizni, elvinni magammal vissza Budapestre, mert sokszor csak gépnek érzem már magamat, nem embernek. Ez a „továbbvinni” ugyanaz a tapasztalat volt, mint a körösbányai tábor után. Csak más szempontból.
Eleinte úgy éreztem, senki nem is figyel rám. De aztán csak cserélgették az infúziót is, meg Oana, a doktornő is többször bejött, és megkérdezte, hogy vagyok. Alapvetően rendes volt, de mondjuk, hogy a karomat megmérte volna, az már nem jött szóba. Viszont bocsánatot kért a körülményekért, amit nem tudtam hová tenni. Hogy ez, mint külföldinek szólt, vagy mint olyan értelmiségi fejű embernek, akinek valami „más járna”.
Aztán pihenni próbáltam, elfoglalni magamat. Miután kimerítettem az aktuális gondolati síkot, segítségül hívtam a félig tudattalan világát. Ez bejött. Szánt szándékkal merültem csak félálomba, amikor az ember a két világ határán lebeg, de inkább már odaát. Így meséltem magamnak, hagytam el lélekben a kórházat, és ez sokat segített.
De késő délutánra meg is nyugodtam amúgy, kezdtem hozzászokni a körülményekhez. Az ordibáló ápolónőkhöz, a szomszédom szívhang-jelzőjének monoton pittyegéséhez, és rájöttem, hogy sokkal egyszerűbb magam intézni bármit is, mintsem az ápolónőkre várni. Nyitottam, zártam az infúziót, mentem a hűtőhöz, cseréltem (volna) a jeget, ha lett volna mire, a wc-re való kimászkálás (szabad volt!) pedig minden óra csúcspontja volt, hiszen végre történt valami.
Aztán úgy gondoltam, jó lenne összebarátkozni a mellettem fekvő fazonnal, még ő volt a szobában az egyetlen, aki úgy normálisnak és kedvesnek is tűnt. Úgyhogy minden román tudásomat összeszedve meg is szólítottam, és teljesen alapszinten ment is a dolog. Kiderült, hogy Aurel utcaseprő, öt napja feküdt bent, mert vagy megivott, vagy magára öntött valami vegyszert, amit rendeltetésszerűen nem így kellett volna használni. Megbeszéltük azt is, hogy Panni nem a feleségem, csak a barátom, és röviden vázoltam neki a szombati nap történetét is. Tiszta siker! Aurel tényleg tök rendes volt amúgy, látta, hogy nincs több jég, úgyhogy amikor megitta a narancslevét, kiment a csaphoz, megtöltötte a flakont és berakta a hűtőbe, úgyhogy megoldódott a csereüveg problémája.
Közben az ápolónőkkel is csak muszáj volt szót érteni románul, úgyhogy Panni kezdeti utasítását, hogy meg ne szólaljak többet, nem lehetett betartani, mert akkor semmire se jutottam volna. Oanaval meg angolul kommunikáltunk, úgyhogy tiszta nyelvgyakorlás volt az egész!
A vacsora egész jó volt (leszámítva a sótlanságát), és viszonylag nagy adag, meg egy tetanuszt is sikerült kiharcolnom, mert meglátogatott a viperaszakértő srác, aki reggel felvett, és részleteztem neki, hogy ez ügyben még nem történt fejlemény. Amúgy ő biztatott, hogy szerinte tök jó, és felőle akár el is mehetnék.
Kaptam még egy kis vizelethajtót is, és egy vödröt az ágy mellé, hogy ezentúl ne menjek ki, mert akkor folyton járhatnék. Na így is lett, éjszakára az öt literes bödönt majdnem meg is töltöttem. A dolog amúgy feltehetőleg megtetszett a pótágyon lakó borostás képű alaknak is, aki egész nap cigi után kérdezett, pelenkázni kellett, és látszott rajta, hogy a Mensa HungarIQa tagsághoz még egy kicsit dolgoznia kell magán. Éjszaka ugyanis arra ébredtem, hogy ott áll az ágyam mellett, kezében a szerszáma, és éppen a bödönömbe készül hugyozni. Persze nem vagyok irigy, csak nem tudtam, hogy abból a pisiből nem vesznek-e valami mintát vizsgálatokhoz, úgyhogy nem szerettem volna lerontani az eredményeimet.
Ezzel azonban kissé elébe szaladtunk az eseményeknek, hiszen az éjszaka fénypontja még korábban kezdődött. Barátunk az utolsó ágyon, a drogos srác néha-néha magához tért már napközben is, bejöttek a szülei (tök „normális” emberek), az anyukája ott zokogott a vállára borulva, miközben a gyerek maximum csak artikulálatlan hangokat hallatott. A barátnője már kevésbé volt szimpi, feltehetőleg nem véletlenül.
Szóval Stefan a fő műsort éjszakára időzítette, biztosan a bioritmusa erre állt be. Egyszer csak felcsapta kócos fejét, úgy fél tizenkettő tájban, és úgy döntött, hogy ő most kiszabadul. Egy ideig nem látszott veszélyesnek az akció, de csak nem adta fel, és a szájával sikerült is neki szétrágnia az egyik, kezét tartó gézt. Ezután már szabad keze is volt, kezdte kikötni vele a másikat. Úgy éreztem, ez itt már nem tréfa, úgyhogy szóltam barátomnak, Aurelnak, hogy nézzen már oda ő is. Úgyhogy közösen megcsodáltuk, ahogyan a másik keze is szabaddá vált, majd amikor a lábát kezdte bogozni, akkor jobbnak láttam megkérni Aurelt, hogy szóljon az ápolónőknek. Na be is jöttek, de aztán igen csak kapkodniuk kellett magukat, mert Tarzan addigra már majdnem kiszabadult. Nagy üvöltés, kis dulakodás, lökdösődés, aztán a nővérek ordítottak a folyosón posztoló biztonsági őröknek, de amire beértek, már nagyjából sikerült visszanyomni a srácot. Lekötötték újra, de én már ekkor nem láttam benne a rációt. Ő se, mert utána megismételte a jelenetet, annyi különbséggel, hogy Aurel most már magától szólt, és korábban, úgyhogy Stefan nem jutott olyan messzire. Ezután kapott egy nyugtatót vagy altatót, nem tudom, de az biztos, hogy ellentétesen hatott. Stefan csak még élénkebb lett, úgyhogy újra el akarta magát kötni. Na ekkor már komolyabb módszer jött, lepedős lekötözés, de valahogy ez is olyan bénán, hogy Tarzan újra tudott próbálkozni. Végül újabb lepedő került elő és ekkor már nem tudott hajlongani.
Aurellal kezdetben inkább félve, majd már együtt szórakozva néztük az eseményeket (végre történik valami érzés), de azért mindketten megnyugodtunk, amikor az utolsó kötözés sikeres volt. Meg lehetett próbálni végre aludni.
Ez persze nem tartott sokáig, mert pont éjszaka kettőkor kellett vért venni, hatkor meg ébresztő volt, de végül is egész nap pihentünk, úgyhogy nem volt miért sokat aludni. Reggel váltás volt, egy mézes-mázos képű pasi lett az ügyeletes orvos. Jön, köszön románul, én vissza neki, erre megkérdezi: „Ce faci?” Gondoltam, hogy nem éles helyzetben szeretném fejleszteni a román tudásomat, hogy esetleg valami fontos infó nehogy elvesszen, meg azt sem tudtam, fogta-e, hogy nem román vagyok. Úgyhogy mondtam neki, hogy nem tudok románul. Erre ő egy igazi tányérmosollyal vissza románul, hogy ne mondjam már, tudják, hogy tudok románul…. Úgyhogy kénytelen voltam beismerni. Ezután válthattunk angolra. A fickó amúgy semmi jót nem ígért, megint több napot mondott, míg kiengednek. Ettől már inkább a pumpa ment fel, mert ha minden nap más lesz, akinek fogalma sincs az előzményekről, akkor itt tölthetem az életemet. De szerencsére annyit sikerült még kihúznom belőle, hogy a plasztikai sebészetről is jönnek még megnézni. A pasi aztán egész nap rám se nézett, főleg miután Panni a látogatásakor kicsit össze is veszett vele.
Stefan reggelre kicsit élénkebb lett, már beszélt, de semmiképp sem volt hajlandó románul megszólalni, mind egyre csak angol kifejezések törtek elő belőle. Erre az ápolónők persze nekiestek, hogy Romániában vagyunk, és legyen szíves már románul beszélni, nézze meg, itt ez a külföldi, nem is tud románul, mégis képes volt románul jó reggelt kívánni. Én meg mindezt megértettem románul, úgyhogy vertem volna a mellemet a büszkeségtől, ha nem lett volna a karomba dugva az infúzió.
Panni 11 óra felé tudott bejönni, valahogy átverekedte magát a biztonsági embereken. Azt hitte, hogy megyünk haza, de a helyzet nem így állt. Meg akartam várni a sebészt, hogy mit mond. De azt eldöntöttem, hogy másnap (kedden) mindenképp elmegyek, akár saját felelősségre is.
Azon túl, hogy jó volt, hogy bejött, számos tényező is pozitívabbra fordult kis életemben. Így pl. a csütörtök reggel óta folyamatosan rajtam lévő pólót le tudtuk cserélni, azóta először legalább a felsőtestemet megmoshattuk (elég büdös voltam már) fogmosásra is sor kerülhetett. Kaptam egy hegymászós könyvet, meg egy telefont is, amin hívni lehetett. Ez így már összehasonlíthatatlanul jobb helyzet volt, mint az előző napi.
Viszont kezdtem magam, akkor először, rosszul érezni. Vagy inkább nagyon erős gyengeség tört rám, szédültem, ha kicsit felálltam, éreztem, hogy ülni is megerőltető a szívemnek. Nem tudtam, miért van, bíztam benne, hogy csak a két napja tartó fekvés, a mozgástól való elszokás az oka. De nem voltam nyugodt. Panni aztán elment, és elment Aurel is, akit a vártnál hamarabb kiengedtek. Sajnáltam, jól elvoltunk, szavak nélkül is.
Aztán jöttek a plasztikai sebészetről, levágták a gipszet, a karom egész sokat javult az előző napihoz képest. A doki azt mondta, hogy felőle akár el is mehetnék, de a toxikológián még tartani akartak. Remélhető volt azért, hogy másnap talán hivatalosan elengednek Maria aztán visszakötözte a karomat, el is beszélgettünk, kiderült, hogy vasárnap reggel óta folyamatosan ügyeletben volt már akkor. Mindez hétfőn, már jócskán délután. Horror. Aztán később jött egy másik orvos, és ő meg újra begipszelte a karomat.
A délután összehasonlíthatatlanul kellemesebben telt, mint az előző napi. Így könyvvel és telefonnal felszerelve, tiszta ruhában, és persze a másnapi szabadulás reményében már egészen más volt. Szorgalmasan cserélgettem magamnak a jeget, másik kezemben magammal hurcolva az elzárt infúziót és olvasgattam a könyvet.
Aztán telefonált apukám, másodkézből kapott információkra támaszkodva. Telefonja a régi időket idézte, amikor utoljára kellett megmenteni, még valamikor a gimis időkben. Persze logikus, teljesen érthető volt az ijedtsége, és már szinte meg is szervezte, hogy kijön értem kocsival, váltva vezetve a főnökével. Én sem voltam persze egészen biztos abban, mi is lenne a jó megoldás, biztonságot is jelentett volna, ha kijönnek, mégsem éreztem jó megoldásnak. És nem csak azért, mert egy autóban nem lehet jól pihenni. És a javasolt repülőt sem csak azért, mert feleslegesen drága. Hanem bennem volt az, hogy a helyzetet nekem kell megoldani. Azaz megyek vonattal, egyedül.
Befutott aztán Noika hívása is, aki aztán a biztatás csúcsa volt. Vagyis biztatás biztatás nélkül: és akkor ha holnap kiengednek, mikor is vagyok Kolozsváron? Mert persze mehetnék arra, sőt csak arra mehetek. És persze nem mentem arra, mert azért jobbnak láttam minél hamarabb hazaérni, de az ilyen beszélgetések teljesen át tudják hangolni az embert. Gyógyszer. És ha már épp telefonáltunk, azt is meg tudtam kérdezni, hogy mit jelent az, hogy „ajutor”, mert Tarzan barátunk kezdett jobban lenni, és egy ideje már ezt a szót üvöltötte. Azt jelenti, hogy segítség! Feltehetőleg magamtól azért nem jöttem rá erre, mert az ápolónők részéről nem kapcsolódott a felhíváshoz semmifajta egyértelműen társítható kép. Nevezetesen nem jelentek meg minden segélyhívásra. Persze erre nem is volt szükség, egy idő után látszott, hogy Stefan inkább csak szórakozik.
Aurel helyére este behoztak egy nagy kövér nőt, Panni meg is állapította róla másnap, hogy cigány. Én inkább az emberi tényezőkre voltam ráhangolva, sírt is szegény, tudtam, mit érezhet most, jó lett volna neki egy-két biztató szót mondani. De ezt nem tudtam, úgyhogy csak bátorítón néztem rá, kicsit a „profi” beteg arcával is, aki már kitanulta a fortélyokat, és tudja, hogy nem is olyan vészes dolog ez a kórház, mint amennyire elsőre annak látszik.
Panni meglátogatott még estefelé is, állítólag szép ruhában könnyebb volt bejutnia. Vidám hangulatban beszélgettünk el, a karom javult, lehetett bizakodni tényleg, hogy másnap kiengednek. És hozott nekem csomó finomságot is, amiket aztán, ahogy az aznapi gyengeségem elmúlott, mind fel is faltam.
Az éjszaka különös események nélkül telt, azt leszámítva, hogy egyszer csak arra ébredtem, hogy az értelmileg zakkant fickó ott áll a sötétben az ágyam mellett, és az infúziós palack felé nyúlkál. Szép románsággal visszaküldtem a helyére, és kicsit meg is lökdöstem, nyomatékosítva szándékomat.
Másnap reggel a szokásos vizit során a malac képű figyelemre sem méltatott, de ez nem lepett meg. De aztán csak kiszedtem belőle, hogy majd jönnek megint a plasztikai sebészetről, és ők fognak dönteni. Délelőtt aztán jött is újra Maria, azóta már aludhatott egyet szegény, levágta a gipszet a karomról. Azt mondta, szép lett, részükről mehetek. Visszagipszelt, még két napot rajtam kellett maradjon. Aztán váltás történt „nálunk”, Oana lett újra az ügyeletes osztályos orvos, és 11 körül közölte, hogy minden rendben, mehetek haza!!! Újra kint, az igazi világban!!!
Megkérdezte, kérek-e angolul is zárójelentést, mondtam neki, jó lenne, de aztán megkérdezte azt is, hogyan gondoltam az elmúlt napi üdüléseim finanszírozását? Hát mondtam neki, úgy tudom, hogy a sürgősségi ellátás ingyenes. Ebben ő nem volt biztos, mondta, hogy elmegy és megnézi. Ja mert persze biztosításom az nem volt.
Dél után befutott Panni, aki amúgy rohant két tárgyalás között, összepakoltunk, felöltöztem, közben bejött Oana, és mondja Panninak románul, de ezt teljesen megértettem, hogy gáz van, mert bár a sürgősségi ellátás valóban ingyenes, de a bukaresti két nap már nem számított annak. Mondjuk én láttam a kórlapot, hogy sürgősségire vettek fel, de mindegy volt a dolog, mert kiderült az is, hogy diplomatákra vonatkozóan van egyezmény a két ország között. Panni pedig kihúzta diplomata útlevelét a táskájából, és a dolog egy csapásra el volt intézve. Keleten így működnek a dolgok.
Vártuk a zárójelentést, de Oana csak nem akart előkerülni, kiderült, operál. Közben a tegnap behozott nő érdeklődve kérdezte Pannit, hogy lehet az, hogy én nem tudok románul, ő meg románul, meg ezen a fura idegen nyelven is beszél. És milyen nyelv ez egyáltalán? Amikor Panni elmesélte neki, hogy Vásárhelyen fele-fele az arány, és, hogy Erdélyben amúgy is sok magyar él, látszott, hogy egészen új dolgot tanult aznap a „hazájáról”. És ez nem egyedi. A Kárpátokon túl rengeteg embernek lövése nincs erről a témáról. És pont ezért egyébként, nincsen semmiféle ellenérzés sem.
Szerencsére nem tartott túl sokáig az operáció, úgyhogy valamikor egy után megkaptuk a zárójelentést, és lehetett menni haza!!! Elmentünk Pannihoz, ő vissza aztán a munkahelyére, én meg fél kézzel megfürödtem, ahogy tudtam, ettem valamit, de túl sok idő nem is volt, menni kellett a nagy emlékű Gara de Nordra. Pannival itt találkoztam újra, és aztán 16.50-kor elindultam végre hazafelé!