„Ma már viszont a normalitás is emberfelettinek számít.”
Papp Sándor Zsigmond
Pedig a civilizáció mennyiségi, a kultúra pedig minőségi >>dolog<<”
Demény Péter
„Demény a költészet könnyed zsargonjával tárja elénk észleleteit, Papsi az észleletek prózai kiteregetésével teremt költészetet. Demény a feltűrt ujjú, Papsi a pantallós. Előbbi a megmondó, utóbbi a kimondó” – áll a Meghívó minden keddre hátlapján. Láng Zsolt előszavának egy részlete, nem üres marketingszlogen, a könyv írásait olvasva épp ellenkezőleg, az derül ki, hogy a megállapítás helyén való, nem túloz. A szerzőpáros nem versenyt ír, hanem nagyító alá veszi az irodalom, közélet biztosította események, témák tárházát, és rendre fényt derít működési folyamataira, a közöttük megvalósítható összhang lehetőségére. A kötetből kirajzolódó írói attitűd leginkább a közéleti történésekhez való ironikus viszonyulást és a tények leplezetlen kimondását közvetíti. Egy sajátos kötetkoncepció jön létre, amelynek meghatározó jegyeit a kortárs értékskála szintjeinek folyamatos elmozdulásaira való reflektálás, vagy a kulturális menedzsment markáns szerepének hangsúlyozása képezi. Előbbi esetben a normalitás kontextusfüggősége, utóbbiban a kultúra sikerét, eladhatóságát biztosító imidzsépítő és gazdasági faktorok fontossága kerül fókuszpontba. Ha a kötet írásainak képzeletbeli térképét nézzük, akkor a politikai életre vonatkozó szövegek inkább PSZs nevéhez kapcsolódnak, míg Demény Pétert főleg az irodalmi érintettségű dolgok érdeklik; világirodalmi, magyar és román szerzőkre egyaránt hivatkozik. A fentiekben megfogalmazott két problémakör mellett a szerzők kényelmetlen, keveset vagy egyáltalán nem feszegetett témákhoz nyúlnak. Ilyen kényes probléma az erdélyi könyvkiadás, pályáztatás működése és műhelytitkai. De az irdalomkritika, a kulturált vita művelése sem kerüli el a figyelmüket. Irodalmi publicisztikájuk „íze” erdélyi, tekintettel arra, hogy főképp az erdélyi közélettel és irodalommal foglalkoznak. Az „Erdélynek külön lelke van …” Ady-idézet kapcsán mondja Demény Péter, hogy „az Erdélyben élő románok éppúgy különböznek a többi romántól, ahogy az Erdélyben élő magyarok a többi magyartól; az erdélyi népek együtt alkotnak egy egészen sajátos csoportot”, egyben utalva a multikulturalitás iránti vonzódására, aminek bizonyítékait a gyakori román közéleti személyiségekre való utalásai jelentik.
A Meghívó minden keddre az irodalmi publicisztika tere; a szerzők feledhetetlen stílusukkal és remek elemzőkészségükkel magukkal ragadják az olvasót. Aki a cím által sugallt következetesség reményében lapozza a könyvet, az nem csalódik, tudniillik miközben látszólag apró dolgokról van szó, szemünk előtt lépésről lépésre felépülnek a kortárs közélet anomáliái.
Demény és Papsi gondoskodott róla, hogy az olvasó ne unatkozzon és a kultúrától a politikáig terjedő skála hétköznapokból vett, ám nem megszokott történéseiről, eseményeiről vallott elképzelésükkel, véleményeikkel az olvasót a „felhergelt ügyek” továbbgondolására késztessék. A közéletre irányuló reflexióik arról győznek meg, hogy minden mindennel összefügg: az irodalom a politikával, a szobrászat a városi tanáccsal, a munkanélküli segély a színházzal, vagy a pályázatok a bürokráciával.
Az ironikus hangnem és az éles kritika keretei között bontakozik ki az erdélyiség többoldalú, rengeteg elemből táplálkozó specifikuma. A kéz kezet mos elv által biztosított kompaktság az egyik negatív sajátossága, hiszen a konkurrencia szellemét semmisíti meg. „… „Erdélyország a sértettség, a nagy mellények hazája, ahol egy-egy kimaradás életre szóló gyűlölségeket szülhet, s kevés azon tollforgatók száma, akik méltósággal vennék tudomásul az efféle szerkesztői elképzeléseket.” (Kinek a vékony, kinek a vastag) – írja Papp Sándor Zsigmond az antológiaszerkesztés kapcsán. A versenyszellem Erdélyben kihaló társadalomformáló eszköz – pár oldallal később Demény a közéletre vonatkoztatva kitágítja a fentiekben idézett irodalmi taktikázáshoz kapcsolódó, alacsony mérce felállításától függő sikeresség problematikáját. Szerinte „… az erdélyi közéletben csak úgy lehet megmaradni, ha biztosan tartozol valahová – ami furcsa módon azt jelenti, tudod, kiket gyalázz, és kik előtt alázkodj meg. Hogy a gondolkodás táborfüggővé válik: van, akit vagy amit csak hódolat illet, nem bírálat, míg másokról semmi jót nem szabad mondani” (Író a magasban)
Mindezen körülmények ellenére mégis megvannak az irodalom immanens szabályai, ha figyelmen kívül maradnak, akkor a kedvező, alacsony mércéjű kontextus sem tudja megmenteni az alkotót. Az íróvá válás egyik feltétele a konstans munka, de az elismertség sok faktor függvénye. Közülük az egyik épp a Demény által említett táborfüggőség, egy másik pedig a kritika. A „tollforgató már kuriózum, vitrin mögötti csodabogár.” (PSZs: Márai és utókora), de magas szintű alkalmazkodóképességgel, jól kiszámított taktikázással mégis kitörhet az ismeretlenség rácsai mögül. Politikai szerepvállalás, alaposan megszervezett (néhol a szerző tehetségét eltúlzó) reklámkampány mindenképp hírnevessé teheti, ám az elismertség megszerzése egyáltalán nem könnyű. Díjbeszerzéssel sem lehet szert tenni rá, ennél többre van szükség: arra, hogy az olvasógenerációk (újra)olvassák a műveket. „(Díjakról, úgy vélem, nem szabad és nem is érdemes vitatkozni. Elsősorban nem azok tesznek naggyá egy írót.) […] Egy sikeres >>visszatéréshez<< nem biztos, hogy elég egy monográfia vagy egy jókor jött díj. Bármekkora is legyen az. Talán több hiteles véleménynek kellene összecsengenie” – véli Papp Sándor Zsigmond az Amiről nem lehet beszélni … című írásában. A kritikus magatartása is kihathat a recepcióra. Mivel a bírálók bizonyos mértékben olvasók és szerző között közvetítenek azáltal, hogy az előbbieknek adnak ízelítőt, értelmezési irányokat számolniuk kell(ene) a célközönséggel is. „… az alkotó, aki nap mint nap ugyanúgy hadakozik a szavakkal, egészen másként, a mesterségbeli fogások ismeretével nézi a pályatárs művét… […] Ezért is szeretem, amikor írók írnak írókról, s nem képzett kritikusok próbálják az éppen dühöngő irodalomelméleti tételeket ráhúzni a teória éppen aktuális és göcsörtös szóhasználatával az adott műre. (A díjak keréknyoma)
Az erdélyi írón, sokszor még a kiadója sem segít, az ingyenreklámot is felrúgja azáltal, hogy nem küld köteteket a recenzenseknek. „Nem számít, hogy ír-e valaki a kötetről: a támogatást elköltöttük, a szerzőt becsaptuk, hát minek is izgatnánk magunkat?” (Jegyzet a bivalyokról) jellemzi röviden Demény a romániai kiadók többségének marketingpolitikáját. Ha a könyvkiadáshoz nem társul megfelelő terjesztés, akkor a kiadványok nem, vagy alig jutnak el az olvasókhoz. Bertha Zoltánnak és Blénesi Évának a pozsonyi Kalligram által megjelentetett Sütő András illetve Szőcs Géza életművét elemző munkája Demény véleménye szerint főleg a szakmabeliekhez juthatott el, míg Éger Veronikának a kolozsvári Kriterionnál kiadott Székely János történelmi drámái című könyvét jóval több olvasó vehette kézbe, hiszen elérhető áron és Erdélyben jelent meg, tehát sokkal könnyebben lehetett hozzáférni.
A mindent és mindenkit elöntő érdektelenség nem csak az irodalmat érinti, a közigazgatásra, a politikára vagy akár a kultúra más területeire – például a színházra – is kiterjed. A kultúra és politika kényszerű szimbiózisát Papp Sándor Zsigmond lényegretörően fogalmazza meg: „Ha nincs kultúra, nincs közösség (vagy: közönség), és ha nincs közösség, képviselőre se nagyon van szükség.” (A temetőig és vissza) A művész(et) lebegő, gazdátlan volta rajzolódik ki A beprotezsált rendőr című írásból: a Burján Gál Emil szobrászművész által készített Szent Miklós-szobor Gyergyószentmiklós egyik szimbóluma. Eddig minden rendben, csakhogy a városi tanács nem fizette ki a művészt, viszont díszlettervezőként elhelyezte a Figura Stúdió színháznál. Egy idő után kiderült, hogy a színház és a szobrász nem passzolnak, így nem tartottak továbbra is igényt a művész díszlettervezői munkájára. Ebből kifolyólag a tanácsnak a szobrász számára új munkahelyet kellett teremtenie. A helyi múzeum megfelelő csereopciónak látszott, csakhogy a múzeumi igazgató nem egyezett bele. A kisemmizett, megalázott szobrásszal mi lesz? – kérdi Papp Sándor Zsigmond. „Tiszteletbeli tanácsost farag belőle az önkormányzat, esetleg felveszi portásnak? Rendfenntartó lesz vagy mindenes valamelyik tanácsközeli cégnél?”
A hivatkozottakon kívül a két szerző rengeteg közéleti „erdélyi specialitásról” beszél még, a teljes kép kialakítása és a „kínálat” átlátása érdekében érdemes sorra venni a kötet írásait, amelyek az erdélyi irodalomról, társadalomról velőig hatoló, tényszerű, egyáltalán nem finomkodó megállapításokat tartalmaznak. Demény és Papp nagyító alá vették az erdélyi világot, az erdélyi kultúrát, közéletet a román, szász stb. viszonylatában próbálják meg pozícionálni. Mélyvizeinek homályát eloszlatták, bemérték a „mitokánság” és kultúra közötti távolságot. Vajon a következőkben milyen közéletre vonatkozó, a társadalom által nem vagy alig vállalt igazságokat hoznak felszínre? Érdemes követni írásaikat, hiszen Demény figyelmét semmi lényeges nem kerülheti el. „íróként sem >>élek másból<<, nem is hiszem, hogy lehetne másból élnem, mint abból, hogy mániákusan figyelek; másrészt mert a figyelés óhatatlanul távolságtartással és – tehát – iróniával és öniróniával jár együtt, mondhatni párosul” – nyilatkozta egyik vele készített interjúban.
Demény Péter – Papp Sándor Zsigmond: Meghívó minden keddre. Irodalmi publicisztika.
Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2005.
