"Mindörök és törölhetetlen"
Kereső  »
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 21. (731.) SZÁM – NOVEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Begyűjtött szavak
BENE ZOLTÁN
Nem hunyhatjuk be a szemünket - beszélgetés Grendel Lajossal
Kürti László
Versek
Gaal György
Irodalmi múzeum és könyvtár
Király László
Versek
Bogdan Suceavă
Tudni akartam, honnan a fény
Demény Péter
Rövidprózák
Vallasek Júlia
Mono no aware
László Noémi
Kazuo Ishiguro, az ellen-Münchhausen
Barcsai László
Pangolin
Kustos Júlia
Versek
Skobrák Máté
Versek
HORVÁTH BENJI
Nagy kutya
Bordás Máté
Versek
MOLNÁR ZSÓFIA
Nota bene az idők járását
HEGEDŰS IMRE JÁNOS
Dénes Iván egy napja
Beretvás Gábor
Kékesen csillogó kitinpáncél
CSUSZNER FERENCZ
Boszorkányos Macbeth
BORCSA JÁNOS
Illetékesen
Fried István
Erdélyi pikareszk
ANDRÉ FERENC
Hallgatni madárnyelven
Gál Andrea
Meseotthon. Ahol érdemes elidőzni.
Jakabffy Tamás
Lett-e Bátorfán Szent László-templom?
Vécsei Hunor
Történeti és időn kívüli alkalmazott művészet
 
Beretvás Gábor
Kékesen csillogó kitinpáncél
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 21. (731.) SZÁM – NOVEMBER 10.


Hol van már Sidney Poitier? Hol van az ifjabb Sammy Davis, hol van Richard Pryor, hol van Eddie Murphey, és még sorolhatnám azokat, akiket lassan belep a feledés homálya. Hol vannak már a polgárjogi mozgalmak, és hol van a rap társadalomkritikai éle? Na jó! Az még valahol talán megvan. De hol találom meg újra a Fekete vidék (Boyz’n’the Hood) őszinteségét? Hol van egyáltalán a fekete színész, rendező, forgatókönyvíró helye a filmes társadalomban? Vajon ugyanabban az arányban kerülnek ki a reflektorfénybe, mint fehér kollégáik, vagy esetleg valóban kitakarja őket a ki nem mondott szegregáció?

 

Sokan emlékeznek arra, hogy Kanye West és számos fekete előadó igencsak elsápadt, meglátva a 2016-os Oscar-felhozatalt, és számos más afroamerikai művésztársával együtt elkezdett protestálni az ügyben, hogy megdöntse a fehér döntnökök állítólagos hegemóniáját. Több fekete kritikust kérve a bizottságokba, több filmakadémiailag elismert afroamerikai művészt kívánva a vásznakra. A protestálók a 2016-os bojkottok és morgolódások óta, miszerint a fekete témájú filmek, illetve a színes bőrű színészek és rendezők ki vannak rekesztve a filmakadémiai elit megmérettetéséből, olybá tűnik, 2017-re elérték céljukat.

 

Bár azt hozzá kell tenni, hogy az akadémiai tagság összetétele a 2017-es ceremóniáig majd’ jottányit sem változott sem nemi, sem etnikai összetételének tekintetében. Ám immáron kétség sem fér hozzá, hogy a 2017-es év Golden Globe- és Oscar-díjainak nyertese, a Holdfény (Moonlight), eleget téve minden ilyen elvárásnak, mind problémafelvetésében, mind kivitelezésében joggal tett szert a legcsillogóbb filmes elismerésekre.

 

Persze ebben a történetben is van némi fekete humor. Hiszen az abszurd az, hogy a film, bár úgynevezett „fekete” film, mégsem feltétlenül fontos, hogy éppenséggel az Egyesült Államok egyik nagyvárosának színesbőrűek lakta részén játszódik. Éppenséggel játszódhatna bárhol máshol is, ahol a szociális környezet ehhez hasonló hátteret adhat egy ilyen jól kimunkált kerettörténethez.

 

Elég, ha eszünkbe jut a bukaresti roma színházi műhely (a Teatrul Giuvlipen), melynek egyik előadásában – a Gadjo dildóban – a meleg roma szereplők az etnikai kirekesztés után a „törzsből” való száműzetés nehézségeit próbálják művészetükkel ecsetelni. Azt bizonygatva, hogy egy szegregált és mélyszegénységben tartott, aluledukált társadalmi szegmens még inkább hajlamos a különbözőség, itt például a szexuális másság megvetésére és büntetésére.

 

Azonban mégis azt kell mondanom, hogy nem válik hátrányára a filmnek, hogy Miami afroamerikai közösségének világába helyezte el a rendező, Barry Jenkins. Ami persze szintén nem lehet véletlen, hiszen ő is Miamiból származik. Így nem lehet ismeretlen neki a drog, az erőszak és az efféle szexuális kirekesztés problémaköre sem.

 

A filmmel kapcsolatban az első érdekesség, amit muszáj kiemelnem, a lenyűgöző színvilág, melyben végig a kék szín dominál. Ez a címválasztással is szorosan összefügg, hiszen a filmben elhangzó anekdota szerint a holdfényben a fekete fiúk kékes árnyalatúak. Míg a másik következmény, hogy ha a szereplők váltakoznak is, de a képi megjelenítés erőteljesen utal az utca történeteinek Möbius-szalag-szerű körforgására.

 

De miről is van szó? A film festői érzékenységgel jeleníti meg egy fiú felnőtté válásának három stációját, úgy, hogy a filmbeli időrendet követve, a különböző életkorú főhőst egyre idősebb színészek alakítják.

 

A gyerekkor, vagyis amikor a kis ember próbálja megtalálni a helyét a társadalom által rászabott világban, ahogy az szinte mindannyiunk élettapasztalatából lerí, egyébként is tele van küzdelmekkel, ebben a környezetben meg pláne. Ez történik a film főszereplőjével is, akit ebben az életszakaszban mint Little-t („little man”) kísér végig a könnyedén himbálózó kamera.

 

Little (Alex R. Hibbert) „furcsa”. A gyerektársadalom pedig, mint azt számos esetben láttuk, kegyetlenül bánik a „furcsákkal”. Little-nek egy szerencséje van, hogy találkozik Juannal, a helyi drogdílerrel, aki mint egyfajta apafigura ad neki útmutatást az életben való eligazodáshoz. Vele együtt ráadásul egy odaadó pótmamára, Teresára is szert tesz Little, hiszen a saját anyja a környékre oly jellemző kilátástalanság folytán szintén lassan elmerülni látszik az anyagozásban.

 

Ezek a folyamatok érzékletes átvezetéssel jelenülnek meg, mint például az, ahogy Juan eltűnik az utca forgatagában, mire Little megéri a kamaszkort. Gyönyörűen mutatkozik meg itt az, hogy ebben a világban úgy tűnnek el emberek, hogy azt szinte észre sem veszed. Az egyik nap még voltak, aztán már nincsenek. Ez a környéken lakók életének része.

 

A felnőttlét felé tartó Little leveti gyerekkori becenevét, és születési nevén, Chironként próbál meg boldogulni, ám a suliban újabb atrocitások érik. Egyetlen ember törődik vele, az előző életszakaszban is hozzá barátsággal közeledő osztálytárs, a saját érzékenységét jobban titkolni tudó és a telep szabályainak inkább behódoló Kevin. Kettejük kapcsolata egy éjszaka elmélyül, és szexuális tartalommal töltődik fel. A sors kegyetlen fordulata azonban nem hagyja kibontakozni a későbbiekben a románcot, hanem olyan helyzetbe hozza a két fiút, mely pont a kettejük közötti védekezési metódust állítja szembe egymással. Míg Kevin a kemény, balhés figura álarca mögé rejti lányos érzékenységét, addig Chiron (Ashton Sanders) megpróbálja elkerülni a kemény helyzeteket.

 

Némi kronológiai ugrás és felskiccelt börtönévek után a leglátványosabb átváltozás után a vézna Chiron helyett már Black (Trevante Rhodes), egy kigyúrt, félelmetes drogdíler köszön vissza ránk. Fogékszerek, fuxok, fegyver, fejkendő, kocsi és a kocsi műszerfalán ékeskedő miniatűr korona, mi több, a gyengébbek pedagógiai célzattal való felkarolása, amik mind megidézik az egykori példakép, Juan szellemét.

 

A film meglepő érzékenységgel mutatja be egy agresszivitáson alapuló világban a túlélés receptjét. Az érzékenységnek, puhaságnak itt helye nincs. Hősünk is egy olyan metamorfózison megy keresztül, melyben egyre erősebb páncélt növeszt, mígnem egyszer csak kap egy telefonhívást, és megint előjön a történetet fémjelző rigmus, „döntened kell, ki akarsz lenni”. Nyitva marad, hogy hősünk vállalni fogja-e valaha a másságát – a gyöngédséget sugalló zárójelenetek akár efelé is mutathatnak.

 

 

 

Holdfény (Moonlight), színes amerikai film, 111 perc, 2016. Rendező: Barry Jenkins. Forgatókönyvíró: Barry Jenkins, Tarrell Alvin McCraney. Operatőr: James Laxton. Zene: Nicholas Britell. Vágó: Joi McMillon, Nat Sanders. Szereplők: Alex R. Hibbert, Trevante Rhodes, Mahershala Ali, Janelle Monáe, Naomie Harris, Andre Holland.





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében