Mindezek után következett Koestler utolsó alkotói korszaka, a harmadik feleség napra nap együttműködésével. Ennek részleteit világítja meg a „négykezes” önéletrajz. Alapja részint a feleség, Cynthia Jefferies naplója, részint Koestler naptár-bejegyzései, illetve a Cynthia által „első változatban” elkészített fogalmazványhoz tett megjegyzései, magyarázó kiegészítései. Ezek egyikében írja: Amerikában is, Párizs közelében is háza volt (mint afféle sikeres szerzőnek), mikor úgy döntött, eladja mindegyiket, s Londonban vesz egy másikat, nyelvi okokból. Hiszen ha íróként angol lett, szükséges a közeg. (Elkerülendő a közhelyek felfedezését. Koestler szerint ugyanis a nyelvváltás hátulütője, hogy nyelvi újszülöttként bámul rá a szerző némely fordulatra, köztük szemenszedett közhelyekre, abban a hitben, hogy azokat előtte még sosem használták. Példaképpen portugáliai, már angolul írott regényének befejezését idézi, melyre sokáig büszke volt, mígnem rájött, hogy angolul valódi közhely a mondat.)
Innen, a ház-vásárból s megtelepedésből a „négykezesen” töredékes önéletrajz-vég címe (Stranger of the Square). A ház ugyanis, melyet megvásárolt, a londoni Montpelier Square-en volt. Ott meg vidéki, kenti házukban élt, dolgozott 1952-től Cynthiával közös öngyilkosságukig, 1983. március 1-ig. (Holttestüket csak két nappal később fedezték fel.) (Cynthia, házasságuk után is, a „Koestler titkárnőjeként” szignált leveleket leánykori nevén, Cynthia Jefferiesként írta alá.)
A három évtized krónikája? Olasz szeretője miatt futtában vesz egy házat Ischiában (1953), ugyanakkor Cynthia hirtelen házassága gyorsan csődbe megy. 1954-ben meghal Koestler második felesége. Cynthiával „hivatalosan” 1955-től él együtt (1965-ben házasodnak össze). ’54 végén megírja esszéjét arról, hogy „Kasszandra hangja elrekedt” – ez volna a búcsú a politikától (melynek dolgaiban, Kasszandraként, hosszú időn át s többször, totalitárius rendszerek közép-európai származású ismerőjeként, oly hiába próbált figyelmeztetni). A búcsú részleges, mert tovább dolgozik, részint a halálbüntetés eltörlése érdekében (Camus-vel, angol barátaival; Reflections on Hanging, 1956), részint, különböző formában, a szellemi szabadságért általa még előbb indított mozgalomban (melyet, lévén az un. hidegháború évei ezek, a legváltozatosabb, KGB pénzelte támadások érnek, főként franciául, állítva, a mozgalmat a CIA támogatja, anyagilag is). (E Kongresszus nevű mozgalom története külön történet, amelyet a volt szovjet gyarmatbirodalomban, vagyis a „keletivé” tett Európában és más okokból a mindvégig „nyugatiban” is tananyagként volna szükséges ajánlani. A Kulturális Szabadságért Kongresszus Koestler fogalmazta alapszövegét annak idején a New York Times Magazine közölte /1950.okt.8./, benne egyebek közt ezt a Matteotti-idézetet: „A szabadság az a levegő, amelyiket belélegeztek; s csupán akkor érzitek igazán, amikor nyakatok köré hurkolják a kötelet”. /Matteotti: az olasz fasiszták által 1924-ben meggyilkolt politikus./) Kiváltképp azonban antropológiai-tudománytörténeti munkája köti le Koestlert.
Róluk az életművet áttekintő un. «omnibus» antológiában, vagyis a saját maga által választott szemelvényeket ön-kommentárokkal kísérő antológiában (Bricks to Babel, 1980) ezt írja (az «omnibus»-antológia második könyvének és XXVI. fejezetének bevezetőjében): ami itt következik, a «küldetés-váltás » utáni rész, szellemi odüsszeia egy fotelben. (Francia író meghatározása az íróról: kalandor, fotelben, pléddel a térdén. Koestler tehát „nyugati” íróságra vált – az életveszélyes közép-európai, osztrak-magyar-izraeli-francia-német-orosz-francia-spanyol-portugál etap után, a megoldásul jött „angolság” jegyében, mikor is, a maga nyughatatlan módján, térdére terítheti a plédet, amelyet félre hessent aztán, hogy ausztriai tudományos kongresszuson, amerikai egyetemen /stb./ kutatóként vendégeskedjen.) S ez az újabb utazás, jelzi, megint csak Budapestről indult (hozzáteszi: „a szülővárosból”). Ott, 1935-ben, harminc évesen látogatta végig a főbb helyi helyeket, köztük a pszichoanalitikus (és majdan amerikai) “Rappa”, vagyis Rappaport doktor szalonját, hol egy estén a humorról társalogtak. S ez a társalgás volt elindítója Koestler elmélkedéseinek a humorról, melyek előbb könyvként a negyvenes évek végén készültek el, az első változat „törlése” után meg, jó évtizeddel később (Alvajárók, 1959, és i.t.), alapjai lettek a tudományos felfedezésről szóló sorozatnak, az antropológiai-tudománytörténeti munkának. Az alkotó-folyamat lélektana, írja Koestler, különös módon a humorban mutatkozik meg leginkább; az eredetiségen túl ott van benne a választás, a túlzás, egyszerűsítés, a ráadásul hozzá értett dolgok révén a gazdaságosság, s mindez alkotó közreműködésre ösztönzi a hallgatóságot.
