– részlet egy készülő regényből –
Amikor visszaértünk Szapáry Tibi barátom lakásába, ledőltem, hogy szundítsak egy negyedórát. Talán amiatt, hogy az olyan írói félmaratonok, amikor egy teljes regényfejezetet írtam meg egy ülésben, mindig is jó sok energiát kivettek belőlem, – de persze az is lehet, hogy a jó sűrű káposztaleves és a szalonnás pirog nehezített el –, mindenesetre az lett a vége, hogy fertályórányira tervezett szundikálásom végül kiadós, több órányi durmolássá hízott. Amikor feleszméltem, már este hét körül járt az idő, és akkor sem magamtól ébredtem. Mona Lisa keltett azzal, hogy besurrant az ágyam alá, és ott motozott és fickándozott jó hangosan.
– Tibi, csinálj valamit őkaméleonságával, a frászt hozza rám – kiáltottam a nyitott szobaajtó felé, nem is igazán amiatt, hogy zavart volna a fekhelyem alatt matató gyíkocska, hanem mert úgy gondoltam: így lesz a legegyszerűbb megtudnom, itthon van-e Tibor, anélkül, hogy ki kellene kelnem az ágyamból.
Otthon volt.
– Ne haragudj, Milán, estefelé néha rájön a hoppáré. A félhomályban vaksi szegény, legyeknek nézi a porcicákat az ágy alatt, és elkezd vadászni rájuk.
Talán takarítanod kellene, gondoltam magamban.
– Talán meg kellene etetnem – folytatta Tibor. – Te nem vagy éhes? Ebben a hőségben nem is csodálom, hogy nem – tette hozzá, meg sem várva válaszomat. Leguggolt a szoba közepére, és megkopogtatta a padlót, mire Mona Lisa, a sisakos kaméleon lassú, kimért léptekkel elősomfordált a fekhelyem alól. Tibi felnyalábolta, aztán a konyha felé távozott.
Nyújtóztam még egyet, magamra rántottam a rövidnadrágomat, amely addig az éjjeliszekrényen, az apósom hagyatékából előkerült kék mappa tetején szundított némán, aztán utánuk mentem.
– Akarnál enni valamit? – kérdezte Tibor, miközben egy befőttesüvegből ujjpercnyi hosszú, világosszürke férgeket kaparászott Mona Lisa etetőtégelyébe. – Van még a pogácsasajtból is, ha arra van gusztusod.
– Most inkább innék valamit, még mindig tele vagyok a jó szlovák ebéddel.
– Persze azt javasolnám, hogy ma inkább hagyd ki az olmützi büdös sajtot. Ahová ma este megyünk, ott érdemes fessnek és jószagúnak lenni. Legalábbis eleinte – csavarta vissza a tűhegynyi nyílások lyuggatta fedelet a befőttesüvegre Tibor, miközben Mona Lisa akrobatikus nyelvöltésekkel ügyeskedte a szájába a nyüveket az etetőtálkából.
– Mit jár a fejedben már megint, te Tibor?
– Ami most a fejemben jár, barátom, az téged nem nagyon érint, mert nős vagy, és a legjobb tudomásom szerint hűséges – felelte. – Viszont nagyban segítené az ügyemet, ha mindennek ellenére velem tartanál. Ha Mona Lisát is magammal vihetném, az jelentősen megkönnyítené a dolgomat. És ha minden jól megy, az este egy adott pontján kelleni fog valaki, aki egy fél órácskáig figyel rá helyettem.
Aztán sóhajtott egyet.
A Brünnben töltött napokra visszatekintve úgy sejlik fel, ez volt az első alkalom, amikor tudatosult bennem: ez a folyamatos sóhajtozás kezdi bizsergetni a tenyeremet. Azonban mielőtt még igazán sikerült volna felpaprikázódnom, Szapáry Tibi így folytatta:
– Milánom, fellinis helyzet van. Úgy érzem magam, mint az Amarcordban a nagytata.
– Nőt akarsz, de azonnal? – vettem a lapot. Ami a filmeket illeti, esélye sem volt nyerni velem szemben.
– Úgy ám. És tudom is, hogyan a legegyszerűbb megszerezni.
Először elballagtunk a játszótér végébe, aztán fel a lépcsősoron Albert bárjába. Tibor ezúttal a Buzzy Bomb IPA nevű főzetből rendelt egy-egy korsóval, ám ezúttal csak félszívvel adta elő tirádáját a mély, gazdag komlókról, a vörösarany színről és a levegős, biztosan csipkéző habkoronáról. Láttam, hogy mindeközben folyamatosan az U Alberta közönségét vizslatja. Egyszer csak bejelentette, hogy elmegy vizelni, de a mellékhelyiségből visszafelé jövet suttyomban a kocsma összes zugát alaposan felderítette ahelyett, hogy célirányosan visszaült volna az asztalunkhoz.
Amikor pedig visszaült, rögtön nekifogott volna, hogy tovább hadováljon.
– Na álljunk meg egy percre, Tibor – szakítottam félbe. – Látom, keresel valakit. Ki vele, kicsodát.
– Hát jó, Milánom – felelte, ismét egy sóhaj kíséretében. Bennem pedig eléggé erősen dolgozott a kíváncsiság ahhoz, hogy könnyedén úgy tegyek, mintha észre sem venném ezt az újbóli sóhajtást. – Azt néztem, itt van-e Hanka.
– Hanka...? – kérdeztem tétován, tudván: kellene, hogy mondjon valamit a név, de mégsem voltam képes egyetlen arcot sem kapcsolni hozzá.
– Milán, te tegnapelőtt tényleg nagyon be lehettél állva – vonta le a következtetést Szapáry Tibi, és olyannyira jobbnak láttam nem firtatni tovább az ügyet, hogy még a mondathoz hozzábiggyesztett, aznap este ki tudja, hányadik sóhaját is képes voltam figyelmen kívül hagyni.
– Na, hörpintsd fel, aztán iszkiri. Rögtön kilenc óra. Ahová most megyünk, ott csak most kezdődik az este.
Akárha a londoni földalatti logóját láttam volna az egyébként szinte észrevehetetlen bejárat felett. Vörös, a Behajtani tilos! táblákat idéző karika közepén állt kék mezőben, nagy, fehér betűkkel a szórakozóhely neve: METRO MUSIC CLUB. Amellett, hogy nem az UNDERGROUND felirat világított a közepében, volt még egy jelentős különbség a brünni mulató cégére, valamint albioni rokona között. Emez ugyanis két vörös, hegyes fülecskét is hordott magán.
Tibor követte a tekintetemet, és természetesen nem állhatta meg, hogy ne kezdje el jártatni a száját.
– Képzeld azt, hogy a karika egy óra számlapja. Na hol van a bal füle?
– Tizenegy óránál, saccperkábé.
– Szeretem azt hinni, hogy nem véletlenül. Ugyanis éjjel tizenegy körül rendre leköltözik ide a kisördög. Legalábbis elég vendégbe belebújik ahhoz, hogy garantált legyen a szórakozás.
Aztán Tibor barátom szokásához híven tartott egy hosszabb hatásszünetet, és így folytatta:
– Milánom, ennek a lépcsőnek az alján Szodoma és Gomorra vár rád. És most rövidesen aláereszkedünk belé.
Éppen kezdtem volna magyarázni Tibornak, hogy megint keveri a szezont a fazonnal, ugyanis aláereszkedni legfeljebb a pokol bugyraiba szoktak, viszont Szodoma és Gomorra nagyon is a föld felszínén leledztek, mielőtt elpusztította volna őket az Úr haragja. De mielőtt még elverhettem volna rajta a port képzavaroskodása okán, sorra kerültünk a beengedőembereknél. Túlzás volna azt állítanom, hogy a két, szekrénnyi ajtónálló ismerősként üdvözölte Szapáry Tibi barátomat, azonban szembetűnő volt, hogy cseppet sem lepődtek meg azon: cimborám egy sisakos kaméleont is magával hozott az aznap esti mulatságba. Annak rendje és módja szerint a gyíkocska részére is leperkáltatták a negyven koronás beugrót. Tiborom még tréfát is csinált abból, hogy megkérte az egyik szekrényembert: szíveskedjék felerősíteni a gyíkocska bal mellső lábára a belépő kifizetését tanúsító karszalagot.
Ami viszont a hely Szodoma-Gomorraságát illeti, abból érkezésünkkör, negyed tíz környékén egyelőre semmi sem látszott. Ekkor még csak néhány magunkfajta, a negyvenhez közeledő férfiember igyekezett előrelátóan felszerelkezni egy sokáig elszürcsölgethető itallal, és olyan helyet találni, amely majd jó rálátást biztosít a táncparkettre. Mi is rendeltünk egy-egy whiskey-kólát, és elkezdtük lassan, de biztosan iszogatni egy ígéretes látószöget kínáló asztal mellett, miközben Mona Lisa Tibor barátom széke alá kucorodva szemlátomást azt gyakorolta, hogyan képes a lehető leghosszabb ideig mozdulatlan maradni.
Belekortyoltunk a whiskey-kólába, aztán egy darabig csak néztük az üres táncparkettet. Végül Szapáry Tibi szólalt meg először.
– Milán. Országos barátom. Remélem, nem neheztelsz rám azért, mert elhitettem veled, hogy a te fejedből pattant ki a Madzsari második fejezete tegnapelőtt. Azt is elismerem, kicsit túlhajtottam a jó vendéglátó szerepét. Annyi sör után hiba volt abszintoztatnom téged.
Ám mielőtt még elkezdtem volna értékelni a tőle oly szokatlan, önkritikus vallomást, így folytatta:
– Nekem, ennyi itt töltött év után, meg sem kottyan. De neked, Milánom, gyenge a fejed hozzá.
Ezúttal én vettem egy nagy levegőt, hogy legyen bennem szusz a keresetlen szavakhoz, amelyekkel éppen cimborámat és vendéglátómat készültem illetni. Ám Tibi mindig is tudta, hogyan mentse meg a helyzetet. A helyzetmentés kulcsa pedig az én esetemben az volt, ha az írói büszkeségemre apellált.
– Fasz voltam, na. Jó, ha nem is fasz, de egy kicsit számító, és egy kicsit manipuláltalak. Tegyük hozzá: a végeredmény igazolja, hogy mindezt a közös érdekünkben tettem, és sikerrel. Ketten jegyezzük majd a Madzsarit, és szerintem az eddigiek alapján biztosan állíthatjuk, hogy ütős munka lesz. De hogy jusson olyan babér is arra az abszintgyötörte fejedre, amit nem kell az enyémmel megosztanod, hadd kárpótoljalak egy sztorival. Elvégre barterre jöttünk össze ide Brünnbe, nemde? Szerintem az ötlet jó, de nem hiszem, hogy méltóképpen tudnám megírni. Hozzád inkább passzol, Milánom.
– Hallgatlak.
– Nos tehát – fecergett a magas bárszéken Szapáry Tibi. Az az érzésem támadt, azt a testhelyzetet keresi, amelyben a legmeggyőzőbben kísérheti hatásos gesztusokkal a mondandóját.
– Van tehát egy amerikás magyarunk – kezdett bele végül. – Csak hogy könnyen hivatkozhassak rá, nevezzük Amálka néninek. Amálka néni, ha akarod, ötvenhatos, ha akarod, második világháborús emigráns. Találd ki, melyik folyóiratban akarod majd közölni a novellát, aztán döntsd el ennek alapján. Lényeg a lényeg, Amálkának van egy rakás magyarországi rokona. Egy csomó unokahúg, meg unokaöcs, meg azoknak a gyerekei. Na, és ezek mindegyike csak arra vár, hogy az öreglány feldobja a patkót, és örökölhessenek utána.
– Értelek. Az alaphelyzet egyszerű, de jó. Hogyan csinálsz belőle sztorit?
– Úgy, hogy Amálka néni, a kedves, minden nyáron Budapestre utazik. Főleg miután a férje, aki sikeres tervezőmérnök volt a Chryslernél, vagy a NASA-nál vagy a tököm tudja, hol, beadja a kulcsot. Na, ezek után a vénasszony tuti, hogy minden nyáron átrepüli az óceánt, hogy áztatgathassa azt a tisztességben megráncosodott testét egy bő hétig a Margitszigeten. Azért nem Hévízen, vagy Miskolc-Tapolcán, hogy ne kelljen bekezdéseket elpocsékolnod a szereplők vidékre utaztatásával. Ha próza, akkor csak takarékosan. Főképp, ha novella. Tudod.
– De hol a konfiktus?
– Ott, hogy ezek a drága jó, szerető rokonok, a halomnyi unokahúg, unokaöcs meg egyéb pereputty, nem képesek türelemmel kivárni, hogy a vénasszony, néhai szerető férjéhez és az Úrhoz megtérvén, végleg elszenderüljön az orlandói villában. És hogy egyenlő arányban örököljenek utána. Hanem azt történik, hogy minden alkalommal, amikor Amálka néni bejelenti nyári utazásának leendő időpontját, összeül a budapesti pereputty, hogy megtervezze a vendégfogadás leendő részleteit. Az, hogy az autóval is rendelkező rokonok melyike hozza el majd a repülőtérről Amálka nénit, még egészen könnyen megtárgyalható kérdés. Tudják, hogy amire odáig jutnának, az öregasszony úgyis bejelenti, hogy ne fáradjanak, neki a taxi éppen megfelel.
Azzal Tiborom a Metro Music Club asztalánál belekortyolt egy jó nagyot a whiskey-kólájába.
– Akkor kezdődnek a gondok, amikor az öreglány elszállásolására kerül a sor. Mindenki azt akarná, hogy őnála töltse el azt az évenkénti egy-két nyári hetet az amerikai nagynéni. A rokonok végül mindig kiegyeznek valamiféle furmányos konstrukcióban. Például hogy az első három napot régen elhunyt bátyja fiánál, a második hármat a báty lányáéknál, a magyarországi nyaralás utolsó harmadát pedig a forradalomban hősi halált halt öccse gyermekeinél töltse a hosszú, talán túlontúl hosszú életű Amálka.
– Ám amíg ezek az egyezségek megszületnek, néha ölre is mennek egymással a rokonok, akik a dollárszagtól megszédülten kizárólag önmaguk akarnák a gondját viselni a teljes nyaralás során Amálkának.
– Pontosan. Az a lényeg, hogy az öreglány ne tűnjön föl egyszer sem fizikai valójában a novella cselekményének helyszínén. Jut eszembe, éppen emiatt talán érdemes is volna a soha meg nem jelenő főszereplő nevét adni a szöveg címeként. Amálka néni. Aztán az olvasó várhatja Amálka nénit, aki sohasem jön el. A lényeg az, hogy a meg nem jelenő főszereplő láthatatlan alakja mögé rakjál föl egy tablót egy bő családnyi számító, ingyenélő, dologtalan, haszonleső semmirekellőből.
– Hogy aztán a végén majd jól megszívathassuk őket.
– Úgy ám. Az öreglánynak ugyanis kezd szemet szúrni a sok tettetett vigyor, meg a szúrós oldalpillantások, amelyeket minduntalan elcsíp, miközben hegedűszóra, dollárszázakért vacsoráztatja az egész pereputtyot fenn a Gellérthegyen, a Búsuló Juhászban. Úgyhogy egyszer csak gondol egyet, és ír egy levelet a budapestieknek, amelyben közli, hogy lett egy szeretője, egy hozzá hasonló korú, nem túl vagyonos, de tisztességben megőszült férfi, aki azonban olyannyira nehezen tűrte a floridai hőséget, hogy rendre elszenderült a karosszékben, és az egyik ilyen alkalommal azelőtt lett úrrá rajta az álom, hogy végigszívhatta volna frissen meggyújtott szivarkáját, minek következtében nem csak Amálka néni időskori afférja veszett oda a tűzben, hanem az olrandói villa, így a budapestiek várva vágyott öröksége is teljes egészében a lángok martalékává vált.
– Aztán Budapesten a pereputty összeül, hogy szokás szerint közösen, mindenki jelenlétében olvassák fel az Amerikából jött levelet – vettem föl a fonalat. – Végül reggel csak egyetlen egy távozik élve közülük. Mint abban a régi Lugosi Béla-filmben. Vagy egy sem. Ott maradnak mindannyian, úgy találják meg őket holtan, az asztal körül, amelyen egy reszketeg kézzel írott levél hever, egy Amerikában felbélyegzett boríték mellett.
– Nekem mindegy, hogy bonyolítod le a budapesti nagyjelenetet. Csak nyírjad őket a végén.
– Mindeközben az öreglány odahaza, Floridában röhög a markába, makkegészségesen, az ép és sértetlen orlandói villájában.
– Erről van szó, barátom – vigyorgott rám egy kacsintás kíséretében Tibor, aztán koccintásra emelte italát. Összecsendült a két pohár, és mire felhajtottam a maradék whiskeys kólát, arra lettem figyelmes, hogy amíg mi Amálka néni történetét tárgyalgattuk, addig igencsak megelevenedett körülöttünk a Metro mélyén a brünni későeste.
