2. Az éjszaka hangjai
Először ő megy a fürdőbe, Anna mosogat, Laura szobájából hangok szűrődnek ki, valószínű kitartóan és fáradhatatlanul telefonál.
Zuhanyozik, sokáig nézi reménytelenül kopasz fejét, feketedő szakállát, aztán visszavonul a nagy ágyba és eloltja a villanyt. Beszűrődnek az utca fényei, kuszán dübörög még a forgalom. Felugrik, elhúzza a függönyt, s hanyatt fekve várja Annát, noha önmaga számára is döbbenetes módon Laurára vágyik. Felül, megtapoghatja tar fejét. És Anna? Hiszen őt is ugyanolyan őrülten szereti, mint eddig, s mégis valami változik a kapcsolatukban. Képtelen rájönni, hogy mi, s nincs ideje töprengeni, mert nyílik az ajtó s belibben Anna, átkel a szoba sivatagán, becsúszik melléje a takaró alá, hanyatt fekve kezdi el:
Csak most kezdődik a történet. A mi történetünk. Laurát hallgatva döbbent rá − suttogja, anélkül, hogy hozzáérne –, hogy minden látszólagos hasonlóságuk ellenére mennyire különböznek!... Ő nem az a szelíd, álmodozó kamaszlány volt, amilyen Laura, s amilyennek, belátja, talán lennie kellett volna... Ő vadóc volt, zabolázhatatlan, ellenőrizhetetlen. A fiúkkal lógott kamaszkorában egész nap, a Jenőék csűrje feletti szénapadláson volt a főhadiszállásuk. Négy kamasz és ő, a királynő. A bandavezér, a főnök, akiben korlátlanul megbíztak, akinek minden óhaját, kívánságát, hóbortját azonnal teljesítették, s akibe talán mindannyian többé-kevésbé szerelmesek is voltak. Mit lehet azt tudni a kamaszoknál? Mindenesetre, versengéseikben ő volt a korlátlan tekintélyű bíró. Megfellebezhetetlen ítéleteit ellentmondás nélkül fogadták el. Minden nap centiméterrel mérte izgalmi állapotban felmerevedő fütykösüket, precízen egy füzetbe jegyezve az eredményt, s ő döntötte el azt is, hogy a verseny után melyiküké spriccelt ki jobban, s azt is, hogy ki tudta erekcióját legtovább visszatartani?! Állandóan pucérak voltak, ennek ellenére egyikükkel sem ment bele holmi szexuális játékokba, megközelíthetetlen maradt, érezte, már egy csókolózás is hiba lenne, elveszíthetné korlátlan befolyását, meginogna hatalma, lemorzsolódna a tekintélye, s ettől rettegett.
Így teltek az évek.
Lányokkal egyáltalán nem barátkozott, lenézte a butuska, falusi libákat, nem voltak közös témáik, őt a foci és a box érdekelte, mint a fiúkat, az atlétika − jegyezték a világ- és európa-rekordokat − és az irodalom. Fantasztikus, miket olvastak tizennégy-tizenöt évesen: Balzacot, Dosztojevszkijt, Joyce-t Proustot...A srácokkal volt miről beszélnie, okosak voltak, nyitottak, mindenről volt véleményük, nem tisztelték a tekintélyt, jelmondatukat az alkimistáktól kölcsönözték: “Tudj! Merj! Akarj! Hallgass!”. És egy papírlapra tussal írta fel kedvenc Joyce-idézetüket, az Ifjúkori önarcképből, ma is hideglelős pontossággal tudja felidézni: “Azt kérdezted tőlem, mit lennék hajlandó megtenni és mit nem. Most megmondom neked, hogy mit vagyok hajlandó megtenni és mit nem. Nem vagyok hajlandó tovább szolgálni azt, amiben már nem hiszek, nevezzék azt akár az otthonomnak, a hazámnak vagy az egyházamnak, de hajlandó vagyok megkísérelni, hogyan tudnám az életnek vagy a művészetnek valamely útján-módján a lehető legszabadabban és legteljesebben kifejezni magamat, a védelmemre pedig nem használnék más fegyvert, mint az egyedülieket, amelyeknek használatát önmagamnak engedélyezem: a csendet, a száműzetés magányát és az agyafúrt értelmet.”
Fantasztikusan együtt voltak, a kamaszkor most is úgy, olyan elevenen él benne, mintha még mindég történne, noha már tudja, hogy a vágyott aranykornak csupán az ígérete volt. Egy elröppenő álom. Mert aztán természetesen ez az ötösfogat is felbomlott, jöttek a szerelmek, a srácok lassan távolodtak tőle, s mire egyetemre került, ritkulni kezdett körülötte a levegő, magányos lett és gyanakvó.
Kolozsvár persze érdekes, új, mozgalmas világ volt, fiatal költőkkel, filozófusokkal, festőkkel, színészekkel barátkozott, de számukra is megközelíthetetlen maradt, kissé gúnyosan, de tisztelettel a hangjukban “amazonnak” nevezték, de elfogadták olyannak, amilyen, nyíltan beszélték meg előtte ügyeiket, ilyenkor nem is érzékelték, hogy ő is jelen van. Egy idő után zavarni kezdte szüzessége, úgy képzelte, ha szerelmes lesz, minden megváltozik, a szerelem önmagában oldja meg problémáit, de a nagy Ő késett. Egy júniusi este, abban az évben, amikor a hős bányászok Bukarestben randalíroztak megint, a sétatéren ténfergett, előtte volt az éjszaka, fogalma sem volt, mihez kezdjen szabadságával, amikor váratlanul leszólította egy kopasz, atlétatermetű, magas srác. Máskor az anyjába küldte volna, de ránézve, élénk ibolyakék szempárt látott, s ez valamiért meghatotta. Hosszan beszélgettek, a félhomályos parkban sétálva, majd elfogadva meghívását egy korsó sörre, kiskocsmába tértek be, kortyolta sörét, nézte a fiút, s maga sem tudta, mit akar? Ő addig nem nagyon ivott, hamar a fejébe szállt a sör, s a melléje kísérőnek rendelt rum, s amikor kiderült, hogy meghívója tengerész, kissé meghökkent. Története egyszerű volt és giccses: a menyasszonyát jött meglátogatni a kincses városba, de a csaj megunta a meddő várakozást (még évekig akart a tengeren maradni, hogy jó sok pénzt szedjen össze), és leléptette...
Ő ránézett és döntött. “Mikor kell behajózz?” − kérdezte, már maga a kifejezés is borzongató izgalommal töltötte el, mintegy megelőlegezve a későbbi órák történéseit...”Holnapután − legyintett szomorúan a fiú. – Holnap délben utazom is vissza Konstancára.” Merev volt, nem tolakodó, nem kezdte fogdosni, nem tett ajánlatokat, érezte, neki kell kezdeményeznie. “Hazakísérlek − ajánlotta gavallérosan a kocsma előtt. − Ilyenkor, éjszaka, veszélyes ez a környék.” “Te hol laksz? − kérdezte váratlanul ő, és ránézett. Megejtően ibolyakék szeme volt. − Itt, a sportszállóban?” − forgott körbe zavartan. A tengerész elvörösödve bólintott. “Egyedül?”. “Igen, kivett egy szobát, magyarázta, azt hitte, a menyasszonya...” − legyintett. “Akkor gyere, ma veled akarok lenni...” Hát így történt meg az, ami már hamarabb is bekövetkezhetett volna. Nelu, így hívták a tengerjáró matrózt, kedves volt, gyengéd, és az ő kezdeti magabiztos fellépése után − elvégre kamaszkorában éppen eleget méricskélte barátai dorongját ahhoz, hogy ne lepődjön meg túlságosan, s a tengerész számára meglepő találékonyságról tegyen tanúbizonyságot a hosszan elnyúló előjáték során − határtalanul megdöbbent attól, hogy ő tényleg szűz volt, ahogyan már az elején dadogva vallotta be...Csókolni kezdte, könnyezett, simogatta, megígérte, elveszi feleségül, amíg végez, annyi pénzt összeszed, hogy visszavonulhat a szárazföldre, vállakozásba kezdhet. Reggelig fogadkozott, miközben ő, végre rádöbbenve, hogy mit veszített, újabb és újabb fogadkozásokra kényszerítette, s a szíve megtelt szánalommal...Évekig jöttek a levelek, a világ minden kikötőjéből, Nelu alaposan belezúgott, kért, követelőzött, rajongott, panaszkodott, vádaskodott, nem értette, hova tűnt az ő akkori odaadása...Egy ideig becsületesen válaszolgatott is neki, de aztán megunta áradozó leveleit, más hangok jöttek, más szobák, és egy idő után megsokallta a fiú nem lankadó érdeklődését… Időnként, elalvás előtt még fel-feltűnt előtte zavarbaejtően tiszta kék szeme, de egyre homályosabb lett, egyre elmosódottabb. Már az utcán se ismerte volna meg,,,
S különben is, elsodorták az események, hogy is fejezze ki? − “belevetette” magát az életbe...Félelmetes híre lett, rámenősségéről legendák keringtek, kíméletlen volt s a durvaságig tapintatlan a fiúkkal, s amikor berúgott (töményet ivott, a vodkát részesítette előnyben, mint Szabó is...), kettesével szedte fel a srácokat, s ha csődöt mondottak, vagy nem tudtak a kedvére tenni, volt mit hallaniuk, zengett-zúgott a bentlakás, vagy az alkami találkahely...
El kell ismernie, nem kizárólag a Laura perverz ötlete volt az éjszakai hármas, ő mindig is szerette a csoportos szexet, élvezte figyelni a többieket, amíg fáradhatatlanul tevékenykedett az őrület szélére sodorva a legtöbbször félénk, gátlásos partnereit…Esszét is írt a századvég véglegesen, végletesen és végzetesen megromló férfi-nő kapcsolatáról, az azonosságzavarról, a szerepkényszerekről, volt alkalma igazán testközelből tanulmányozni tehetetlenül sodródó nemzedéke szexuális szokásait... Átalakultak, feloldhatatlanul változtak a nemi szerepek is, sivárodtak a kapcsolatok, az alkohol mellett megjelent a fű, a kemény drogok...
Nehezen élte meg mindezt. Kitalált magának egy szerepet (bevallja, akkoriban még meggyőződéses feminista volt, kíváncsi elvakultságában lányokkal is próbálkozott, de ezekből a nyali-falizásokból hiányzott valami, továbbra sem tért ki előle, de csak lányokkal nem ment »orgiákra«...), domina volt, férfiakat akart uralni, rajtuk uralkodni, Szabónak − amikor hosszas töprengés és várakozás után végre felcsípte az utcán − egy új szerepben mutatkozott, az ártatlan szende szerepében, bár eléggé kétértelműen, ha még emlékszik? Hiszen először a tisztességtudó utcalány szerepében villogott, de utána csak szeretkezéseik közben engedte el magát, igyekezett úgy, olyan tehetséggel alakítani az ártatlan, szűzies, butuska és naiv vidéki lányt, hogy a férfit is sikerült megtévesztenie, ezek szerint igaza van az elfogultságát nem is tagadó “testvérkéjének”, lehet tehetsége a színjátszáshoz. De vissza a kilencvenes évek elejére, az orgiák után rendszeresen jött a csömör, undorodott önmagától, durván léptette le az előző éjszakai alkalmi partnereit; a szemét festve, a tükör előtt határozta el, hogy kész, ez így nem mehet tovább, jöjjön az aszkézis! Se férfi, se pia!…És az egyetemi könyvtár. Hetekig olvasott, jegyzetelt, aztán természetesen ezt is megunta, lement az utcára, felszedni valakit.
Forgatta a mókuskerék.
Ő sokkal gátlástalanabb, mint Laura − és ezt is el kell mondania Szabónak, ha tényleg hozzá akarja kötni az életét, végtére is, kapcsolatuk elröppenő és gyönyörű három hónapja után olyannak kell megismernie, amilyen a valóságban, s nem a különféle, megejtő szerepeiben! −, bár a “testvérkéje” sem panaszkodhat – , egész eddigi életében »mindenbe« belement, számára sem a szexben, sem az életben nem léteztek tabuk. A szerelem viszont, ami reményei szerint megváltoztathatta volna és mássá formálhatta volna egyéniségét − késett. S azt hitte, hogy már soha nem jön el. Végzett, kihelyezték a falujába, akkor még létezett a sráca, Isti, aki később nyugatra távozott, elég sótlan alak volt, őszintén örült, mikor elhatározta, hogy elmegy... A faluját is szívből unta, úgy döntött, átvált idegenvezetőnek, és édesanyja gyanakvását – mit és mennyit sejtett meg az ő valódi életéből, ma sem tudja? − azzal szerelte le, hogy így legalább nagybátyjára is vigyáz, kell a segítség az öregúrnak, az atkák elleni keresztesháborúban.
Idegenvezetőként is ott folytatta, ahol az egyetemen abbahagyta. Kicsapongás és aszkézis. Sokat járt külföldre, csoportjaiból soha nem került bizalmas kapcsolatba senkivel, erre ügyelt, elvégre a kutya se csinál saját háza elé, s rossz hírét is költhették volna, amitől szintén óvakodott, de elég volt kimennie egy idegen városban az utcára, azonnal kapta az ajánlatokat, és válogathatott...
Hogy mindebből az ő alapjában véve bölcs édesanyja sejtett-e valamit, nem tudta? Istvánt, a kétbalkezes udvarlóját mindenesetre nem kimondottan kedvelte, ő is örült, amikor elment...Vele természetesen titkos életéről sosem beszélt, ezért is döbbenthette meg az, hogy Szabót (noha színész és az ő édesanyja, be kell ismernie, tele van felesleges előítéletekkel!) rögtön a szívébe zárta.
Ez is jelzi, komolyra fordult az ügy, a szerepeknek egyszer és mindenkorra vége, a szabadosság is és a kicsapongások kora is lejárt − tette hozzá mérhetetlen öngúnnyal −, eljött a szerelem, amiben már nem is hitt.
Tavaly, egy előadáson látta meg Szabót, a Tangóban, Artur egyebekben elég hálátlan szerepében. Szabónak, szerinte, csak hősöket kellene alakítania, Rómeótól Bánk bánig és Hamletig, olyan alakokat, akikkel a néző maradéktalanul együttérezhet, akiket idealizálhat, akikkel feltétel nélkül azonosulhat....
De hát éppen ettől undorodott meg! − szól közbe Laura, az ágy végéből. Szabó kissé megdöbben, észre sem vette, mikor jött be, mikor kuporodott a lábukhoz? Fehér ingecskében van, jóga-ülésben figyeli a »testvérkéjét«. − Ebből lett éppen elege, ő kimondottan gonosz és rossz emberekre vágyott, hiszen ismerte a valóságot, tudta, milyenek valós élethelyzeteikben az emberek...Ő még az átkos diktatúrában, az “aranykorszak”-ban lett színész...Mesterét (aki az egyik zseni volt azok közül, akik a pályán, azokban az években, villogtak), felkötötték, vagy ő lett öngyilkos? Végeredményben eldönthetetlen, csak az a bizonyos, hogy az a szisztéma végzett vele, amelyet Szabónál hideglelősebb bensőségességgel, közvetlenebbül és pontosabban kevés színész ismer a fiatalabb korosztályokból...Ezért is döbbentette meg, hogy visszautasította III. Richárd szerepét.
Ne szólj közbe, halgass végig. Artur szerepében ismerhettem meg, addig nem figyeltem különösebben rá, noha természetesen hallottam hírét. Erdély kicsi, mindenki a másik hasába lát!...
Igen − legyint Szabó. − Szisz is ezért tűzött el innen Bukarestbe.
Megláttam, ahogy frivolan illegeti magát, mint egy selyemfiú, aki a csaja bugyijában is csak a pénz után nyúlkál, mint a báró az Éjjeli menedékhelyben, amelyben szintén megcsodálhattam, elbűvölő volt, dühítően perfid, láttam, amint Artúrként Stomil arcába sziszegi: “Mind gyávák! Jajgatnak a bohózat rabságában, mert senkinek sincs bátorsága föllázadni. Rosszul érzik magukat? Miért nem szabadítják fel magukat erőszak árán?” Megdobbant a szívem. − “Azért nincs tragédia − jegyezte meg epésen −, mert már nem hisznek benne, ez az átkozott kompromisszumuk az oka mindennek.” Első látásra halálosan szerelmes lettem bele, úgy éreztem, vele tudnék élni, mellette megállapodhatnék, megnyugodhatnék, jöhetne a sokat tervezett új élet, még azt is elnézném neki, ha a bugyimban keresné a pénzt, mint a báró, az éjjeli menedékhelyben…
De bocsássanak meg, nagyot ugrott, most még nem tartunk itt, most még csak az ifjú női Werther keserveinél tartunk, mindenesetre kitartunk!... Ez volt az elve különben évekig. “A hullás sem hősies, meglódul minden!” − írta fel egyszer egy költő az ő rúzsával a fürdőszoba-tükörre, mielőtt fütyörészve távozott volna a szállodából és az életéből...Szerette ezt mondogatni, a nem is olyan homályos kétértelműség elbűvölte. Kitartani! Csak semmi érzelem, semmi lelki zűrzavar. A dolgokat le kell szállítani saját értékükre.
Csak semmi pánik!
De hát Artur is valami ilyesmiről handabandázik, nem? “De mit beszélünk itt társalgásról! Manapság még csak be sem kell mutatkozni a férfinak. Pedig legalább tudnod kellene, hogy kicsoda és mivel foglalkozik...”
Hát őt ez, akárcsak “testvérkéjét”, − néz kíváncsian Laurára −, soha nem érdekelte. Mindent azonnal akart és teljesen. Birtokolni és uralkodni. És nem kötődni lehetőleg senkihez és semmihez. Nyugaton, ismeretlen városokban vígan strichelt is. mi van abban? Laura is csinálta pénzért vagy egy szerepért, nem? S azt is be kell ismernie, hogy néha kimondottan élvezte is az egészet, kedvébe telt különféle kurvatípusokat megjeleníteni... Különösen a szemérmes és tisztességtudó utcalányok szerepében remekelt, mintha megérezte volna, hogy egyszer ebben a szerepben hódíthatja meg és csavarhatja reményei szerint az ujja köré élete nagy szerelmét.
S közben hízott a bankszámlája és könyvet akart írni a férfiakról és a változó nemi szerepekről. Volt alkalma bensőségesen megismerni a különféle férfitípusokat, nyugaton és keleten egyaránt, igazán nem volt oka panaszra. Csak egyetlen dologtól rettegett és retteg ma is, az AIDS-től!
− Én − néz Laurára −, nem homokemberekről álmodok, hanem arról, hogy kiderül, beteg vagyok, s a betegség feltartóztathatatlanul uralkodik el rajtam. Egy hamburgi milliomosnak, akit különben kedvelt − lesz megint távolságtartó és hűvös −, s aki rajongott érte (állandóan hívogatta, a repülőjegyet is fizette, csak menjen, és márkákkal takarta be az ágyban), el is mondotta egyszer, egy hajnali rémálom után, fogvacogva és remegve, hogy mitől is retteg. Kivételesen józan volt, komolyan, megrendülten nézett rá, “…hagyd abba, Anna − kért. − Gyere hozzám feleségül. Fogadjunk örök hűséget egymásnak. Ha te betartod, mert én igen, hiszen élek-halok érted, biztos lehetsz benne, hogy nem kapod el...”
Elrohant a lakásáról, soha többé nem válaszolt a hívásaira, a leveleire, évekkel később egy barátja vallotta meg, hogy beteg. “Ő is − tette hozzá komoran a barát −, pedig azt hittem, már nem fiúzik, vagy ha mégis, legalább megválogatja a partnereit, hiszen annyi pénze van, hogy egy hajó tengerészt megvehetne magának…” Kezében forgatva poharát, komoran meredt maga elé, s lakására invitálta őt. Képtelenül magas összegben állapodtak meg, mert az ára is egyre nőtt!...S a híre is!… Ha lúd, legyen kövér − néz megint Laurára. − Ő nem volt egy Löki Bözsi, egy Országúti Mária, de bejött a képbe Artur, s nem hizlalta tovább a bankbetétjét, leállott, a telefonhívásokra se válaszolt, állandó partnerei sürgető hívásaira sem, a szerelem teljesen kifordította magából.
Életében először volt szerelmes, harminckét évesen, és ez az érzés, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság hihetetlenül megdöbbentette és megkínozta...
Magabiztossága is elröppent, sebezhetővé vált hirtelen, védtelenné és kiszolgáltatottá. Eddig nem volt amit elveszítenie (csak és kizárólag a betegségtől rettegett!), neki nem volt olyan kamaszkori énje, amit elveszíthetett volna, ezért ezeket az érzéseket, mint a féltés, a félelem, a rettegés, a féltékenység nem is ismerte eddig, ő dominának született, hitte, s most dideregve tapasztalhatta meg az ellenkezőjét, hiszen bármikor elveszíthette volna az imádott férfit − fordul Szabó felé, és keze, mint egy tanácstalan, eltévedt pillangó pihen meg a homlokán, de el is rántja rögtön, mintha megégette volna magát s felszisszen − félt, előbb-utóbb hülyére issza magát, ha így folytatja, vagy részegen randalírozik, valami botrányt csinál, valami helyrehozhatatlan baromságot, verekszik, esetleg az utcán üti el egy autó, vagy ami még elborzasztóbbnak tűnt számára és üvölteni tudott volna a tehetetlenségtől: egy hajnalon, félig kijózanodva ő köti fel magát kétségbeesésében, mint fogadott mestere, gróf Rettegi, vagy vágja fel az ereit, amilyen önfeledt őrült, mint az általa mindég is nagyra tartott és csodált Bódy Gábor...
Mindez, távolról figyelve szerelme életvitelét, finoman fogalmazva is benne volt a pakliban, korántsem volt egy vénlány korára megbolonduló szerelmes nő képzelgése...
Tudta, minden megtörténhet.
Mindenre el lehet készülve!...
Érezte, már nincsen sok idő, lépni kell, hát lépett, leszólította egy este, szeptember elsején, amikor lerobbanva, tök másnaposan, remegve az idegességtől, a mániáitól, a rögeszméitől, az alkohol időszakos hiányától, kedves kocsmája, a Jobb felé igyekezett.
Akkor már otthagyta a színházat, ő elképzelni se tudta, miből él és miből telik a végeérhetetlen kocsmázásokra, kicsapongásokra, mikor részeg társainak az asztal tetejéről üvölti Faludy hirhedett Villon-versét; “mint nagy kalap borult reám a kék ég/ és hű barátom egy akadt; a köd...”
“Nem igaz – akarta odakiáltani. – Itt vagyok én, várjál meg, jövök, többé nem hagylak magadra, vigyázok rád!...”
És eljött az ő ideje is. Szabó egyedül volt, nem látszott józannak, de túlságosan részegnek sem, lépni kellett, hát megjátszva a strichelő utcalányt, gondolkodás nélkül leszólította. Felment a lakására, s amikor a férfi valamit keresve a konyhában − gyertyát vagy lámpát? mert a villany le volt vágva! −, kedvetlenül szólt ki, vetkőzzön, ő szó szerint értette. Emlékszik, a falon volt egy kép, egy háttal forduló férfi, úgy érezte, rejtélyes módon ez a festményen lévő alak őket figyeli, egy láthatatlan tükörből, vacogott, beszélgetést kezdeményezett zavarában, de Szabó durván torkollta le: “Most baszunk, vagy lelkizünk?”, s utána érte élete legnagyobb meglepetése. Ő, aki mindent tudott − hitte öntelten! − a férfiakról, hiszen megtapasztalt egyet és mást a váltakozó színtereken zajló orgiák alatt, rádöbbent arra, hogy ez most más, hiszen azzal ölelkezhet végre, akit szeret… Pillanatok alatt a plafonon volt, úgy érezte, lerugdossa a csillagokat, olyan iramban kezdték, de a férfi hirtelen leállott, kivárt, ő azt hitte, szétrobban, elolvad, megsemmisül, ismeri − fordult Laura felé −, minek részletezze?! Később bocsánatot kért a durvaságáért, találtunk valami vodkát is az ágyat helyettesítő matrac mellett, az üres üvegek között, ettől, s gondolja, tőle is, feldobódott és verseket kezdett mondani, elbűvölően kedves volt, végül megkérdezte, mennyi a tarifája? Szinte pofára esett, ez hülye, ez tényleg bevette, hogy ő besurranó kurva, és ki is akarja fizetni, s akkor váltott át hirtelen a szende, tapasztalatlan, ám fülig szerelmes kislány szerepére, ami bizarrul hathatott ebben a szituációban, de drága szerelme bevette ezt is, látta, ha továbbra is ilyen marad, még néhány nap és nyert, az ujjai köré csavarhatja, és szinte sírva magyarázta, hogy szerelmes bele, hónapok óta figyeli. Ezt láthatólag nem hitte el, noha igaz volt. De legyezgette a hiúságát...
Így kezdődött s gyönyörűen is folytatódott, amíg hajszál nem esett a levesbe... Amíg fel nem tűnt a másik. Hogy nem ő az egyetlen közeli és távoli imádója, már abból is sejthette volna, hogy még az első este kopogott valaki az ajtón... A Maestrónál, korunk hősénél, mint mondotta, éppen sajnálatosan áramszünet volt, levágták a villanyt, mert nem fizette ki a már milliókra rúgó tartozásait az Elektromos Műveknek; ő köttette vissza, leperkálva a pénzt, harmadnap, mialatt Szabó Laurával úszkált, amint kiderült, az Intercontinentál medencéjében, és épp azt tervezték, hogy délután találkoznak a vetélytársnéje lakásán...Ő közben porszívózott, mert vett egy porszívót is, elképesztő, hogy milyen állapotban leledzett a lakás, és a Mester bőrfejű barátai hordták le az üres üvegeket a balkonról, volt vagy hatvan-hetven, és hozták fel a franciaágyat, amit ő vett ajándékba, hogy meglepje, mikor hazatér, és a tükröket a plafonra és a falra, a háttal forduló férfit ábrázoló rejtélyes festmény két oldalára, hogy minden pozícióban láthassák egymást…
Akkor már elhatározták, hogy együtt maradnak, része lett a férfi életének, vállalt szerepét maximális odaadással alakítva, szendén várta az ágyikóban, ha távol volt, s az sem utolsó szempont, hogy szerelmük első három hónapjában végre kialudhatta magát, nem ébresztette éjjel ötször-hatszor az atkák ellen harcoló, kétségbeesett bácsikája. Kész üdülés volt...
A kérdésem – szól közbe Laura, Szabó felé fordulva −, amit már akkor meg akartam kérdezni, amikor tizenharmadikán vörös rózsákkal becsengettél, de restelltem, hogy végül is miért nem jöttél fel akkor délután?!
Mert üldöztek − motyogja Szabó.
Kicsoda? − kérdezik egyszerre és megmerevednek a félhomályban. A szobában árnyékok cikáznak, az üldözők árnyai.
Hát ez az...Fogalmam sincs. A diplomatatáskával menekültem taxin, villamoson, s utána stoppoltam hazáig, nem mertem a városban maradni, féltem, hogy elkapnak...
Na − veszi vissza a szót Anna és megsimogatja tar fejét, ujjai bizsergetik a bőrét, felsóhajt −, el kell ismernie, ami utána következett, még akkor is, ha érezte, állandóan érzékelte az ismeretlen nő démonikus jelenlétét, szebb volt, mint amit egyáltalán el tudott volna valaha is képzelni...Hirtelen céljai lettek, értelme lett az életének. Minden nőben − írja Graham Greene − ott rejtőzik a szerető mellett az anya, a kedvesnővér, a barát és az intrikus...Már nem félt a betegségektől sem. Hitt Szabó hűségében, s tudta, ő nem csalja meg, ő már képtelen is lett volna (különösen mézesheteik alatt!) befeküdni más férfi ágyába, ő, akinek addig annyi volt az egész, mint más nőknek a séta, az úszás vagy az intim, eszeveszett pletykálkodás barátnékkal a cukrászdában, most hirtelen rájött, mit is jelent a szerelem. Egy idő után viszont csalhatatlanul érezte meg, hogy van még valaki az életükben, egyelőre árnyékban marad ugyan, de nem tűnik el, ugrásra készen figyel a háttérből, s már nem édeskettesben vannak, a helyzet bonyolódott és áttekinthetetlenebb lett, főként, mert már nem tőle függött a megoldása, őt meg se kérdezték, kész helyzet elé állították, eszi? nem eszi?, más nincs...Szépen, csendesen veszítette el a kezdeményezést. Sodródott az eseményekkel, őrjöngött a féltékenységtől, legszívesebben bezárta volna a férfit, hogy ne mehessen tőle el soha!...
A féltékenység is új volt, soha nem érezte addig. Ha nem szeretsz senkit, féltékeny sem lehetsz. Ez ilyen egyszerű. De mégsem volt az, mert mostmár minden kétséget kizáróan szeretett valakit, és őrjöngött a tehetetlenségtól, először életében nem tudta hogyan is viselkedjen, fogalma sem volt róla, hogy mit kellene csinálnia, hogy kellene minderre reagálnia?… Kiakadt és elbizonytalanodott. A férfi pedig − ezt is csalhatatlanul érezhette! −, egyre jobban imádta őt, s már ezért sem volt képes felfogni, miért van szüksége arra a másikra; rémregényeket költött, miközben Szabó az igazak álmát aludta mellette...
Csak amikor meglátta »testvérkéjét« a konstancai állomás peronján a hideg neonfényben, csak akkor állott össze végre a kép. Azért is ment volna bele szívesen a gruppenszexbe is, hogy lássa, milyen a hasonmása, hogyan csinálja? Miket mond az önkívület pillanataiban, milyen lesz az arca?… noha, csalhatatlanul érezte, hogy pontosan olyan, mint ő, legalábbis ebben, és mindketten szerepelhetnének egy, a Káma Szútrát feldolgozó, nevelő célzatú pornófilmben, de most nem erről van szó, őt − mutat Szabóra keserűen − velük kapcsolatban elsődlegesen nem is a szexualitás izgatta, hanem a rejtélyes hasonlóságuk, s főként a lelkük, ha szabad ezt így kimondania? − néz elbizonytalanodva Laurára −, az, hogy miben is hasonlítunk és miben különbözünk ott belül, a lélekben...Nem tudja pontosabban megmagyarázni ezt, talán majd egyszer, vallomásos pillanataiban elmondja ő maga...Az öné a pálya, herceg! − fordul Szabó felé, s gúnyosan folytatja. − Szeresse a tesvérkéket, úgy és annyira, mint ahogyan mi szeretjük magát!...Szeressen minket, szeresse a parókánkat, de ne kíméljen. Hogyan is mondotta Danton (vagy mégis Marat mondotta volna?, a lényeget tekintve mindegy is): az igazságot, a kíméletlen igazságot...Mondhatja persze, hogy romlottak vagyunk, mert ez az igazság. És azt is, hogy rajongók, mert ez is az! A fő kérdés, hogy miért kedveljük önt?!
Sóhajtva hallgat el, Szabóhoz simul, puhán csókolja a nyakát, az arcát, aztán elhúzódik Laura mellé, az ágy végébe, jóga-ülésben helyezkedik el ő is, és figyel.Szabó nem tudja megállapítani a félhomályban, hogy melyik másik, de ez pillanatnyilag nem is érdekli, kinyújtózik, egy pillanatra meleg női lábakhoz ér, jó jel-e vajon, hogy nem húzódnak el? rossz jel? Érdemes egyáltalán töprengeni ezen? Hallgatja az éjszaka rejtélyes hangjait, kocsik húznak el az úton, megremegnek a vitrinben a porcelánbabák, egymáshoz ütődnek a poharak, valahol zene szól, rendőrkocsi szirénázik, vagy mentőautó?! Távolról harangszó hallatszik, s a szomszédban hármat üt egy falióra.
(befejező rész következik)
