"homok viharzik, sártenger vándorol"
Kereső  »
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 22. (732.) SZÁM – NOVEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
Százszor-tört varázs
Papp Attila Zsolt
Csak az irodalom tudja befejezni abbamaradt történeteinket - beszélgetés Bódi Attila íróval
Nora Iuga
Versek
Haklik Norbert
Mona Lisa elrablása
Radu Andriescu
Versek
FAZAKAS ATTILA
Versek
Száz Pál
Részletek a Phytolegendáriumból
Czakó Gábor
Másodszor a Szarvasi Tűtartóról
Tamás Dénes
Rémegyeszerű versek
GOTHÁR TAMÁS
Versek
SERESTÉLY ZALÁN
Bábel és zoë – a szellem engesztelése
ANDREI DÓSA
Versek
Albert-Lőrincz Márton
Versek
Sopotnik Zoltán
Transzindok
Cseh Katalin
Versek
Bugár Gergely
Az emlékezet irodalmisága
Jakab-Benke Nándor
Túl keményre főtt Budapest
CSUSZNER FERENCZ
Találkozások ünnepe
Balázs Imre József
A tér belakása
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Anyós ex machina
Tőmondatokba tördelt világ
Jakabffy Tamás
Wagner, az óriás – Erdélyben
DABÓCZI GÉZA
Egy fényösvény hívása
 
Albert-Lőrincz Márton
Versek
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 22. (732.) SZÁM – NOVEMBER 25.

(Szindbád alkuja Kronosszal)

Csak mosolygott, hintóját már mozdították a kancák,

hiszen épp dagályra állt, és el kellett még érni az

indulást, plusz még a berakodás. Mosollyal indult

útra, mint aki tudta, a tenger végtelenebb, mint

az ő emlékezete. És elérte a kikötő

zaját, még nem látta a hajót, mely várta a dagályt,

lefitymálóan várakozott a hajó, mit neki

a múló idő, ilyen ellenség úgyse győzhető

le, mert a legnagyobb. Azonban, amint elérte a

hajót, megnyugodtak a kancák. Idejük lesz vissza-

térni, de más gazda várja. Szindbád mosolygott, úti

csomagjában, celofánba csomagolva benne volt

az élete, amire szüksége lesz, mint hasznos

munkaeszközre, amikor megérkezik.

 

 

(Amelyikkel a Tölgyfa
utcában biciklizett)

Marika telefonált, el ne felejtsem,

elmúlt egy év, mióta öcsém remete

lelke beosztást kapott a minthalétben,

felügyel, figyel, számba vesz, mi megy jobban,

mi romlott el s meg, a ház nem ázik-e, hogy

viselkedik az új cserép. A zöld falon

elcsoszog a fény, úszik a szó az udvar

árnyékában, kissé megkopott a lakk a

kerítésen, s már beszél kicsi Abigél.

Jól van, summázza, de nyugtalan az anyag

sunyi ellentéteiben, a nemlétben,

a fekete lyukban, a léttel bíró ős

semmiben, a hit téridejében. Kopott

biciklijének megszerelésén töpreng,

amelyikkel az aszfalt nélkül felejtett

gödrös Tölgyfa utcában anyáékhoz járt

volt naponta, reggelente, megnyugtatni

őket öregségben, gondban, betegségben.

Apa tölti a kilencvenet,

anya töltötte a nyolcvanhetet.

 

 

(Blakeney fókái)

Vízvert, kemény köveken andalogva ki kell jutnom

a partra, még mielőtt visszafordítana az ár,

vissza kell érnem a párkányra, ahonnan lejöttem,

vissza is muszáj, nem csak előre, mindig előre,

mindig muszáj, serényen vagy andalogva, utol ne

érjen árnak sodra …

 

Egy régi terv, egy kitartott terv visz befele, régen,

mélyen összeeszkabált hínáros vágy, hiányosan

összeácsolt vágy, földről fölszedett szegekkel ácsolt

vágy visz befele most. Már azt hihettem, álom marad.

 

Haladok, a szándék ott van mellkasomban, ostor is,

hajt s visz előre a nedves parton. Kemény kavicsok

csillámain el-elcsúszom, lábam megbicsaklik, a

test kilendül, a fellegen óra ketyeg. Előre!

Lábamban híg erő dagad, mintha hűlt haltest volna.

 

Jöhet a Hold erődemonstrációja, a dagály.

 

Azt nem tudom, (nem lényeges), hogy a látvány sivár lesz

vagy kedves, de ostoroz a régi terv, és menni kell,

menni kell, hátha mégis ott találom a zátonyon

a fókarajt, a sütkérező mutatványt, alattuk

a homokzátonyt, messziről jött tenger vize, falánk

sodra nem érte el, most még csak csendben nő a dagály…

De ottan, a horizonton megrebben egy sötét massza,

sanda tengerfuvallatra megmozdul a csilló zátony,

megcsörren a tengervize, s odalesz, mi ide hívott,

apró fókák lágy mozgása, tengervízbe csobbanása,

s a látvány, kíváncsi kutyák, amint feléd araszolnak,

mit sem sejtve, ki is vagy te, barát vagy-e vagy csak ember,

belecsobbannak az árba, tenger hátán feléd úsznak.

 

Még nem látod, ami látszik, a felhőn a fürge óra

lennebb csúszik, s szétterül a sandán surranó vízárban,

mint egy szirén hideg hangja, tenger nyálkarokolyája.

 

 

(Eb ő, ura én)

            „Hogy állnak-e a falak, nem is érdekel.

            Szívem szobája nem fér bennem el.”

            Karácsonyi Zsolt: A szoba

 

Megfigyelt területre cibált az eb, pórázon

fogtam és mentem, évezredekre bíztam magam,

hiszen meg van szelídítve,  ahogy akarom, úgy

ugrál körbe, szimata jobb, mint az enyém, a bajt

hamar kifürkészi, több veszélyre felfigyel, mint

az, kinek szolgál, gondoltam, pedig tudtam, ember

az eb ura, kitől megtanulhatott sok hibát,

hiszen megugatja, akit hűséggel szolgál, de

hálás is neki, életét adja, enni, inni

kap tőle, becézést és simogatást emberi

mérték szerint, bölcs Prótagorasz vélelme szerint…

 

Én abban bíztam, hogy bár megfigyelt területre

cibált, észre kellett vennie, amit én nem, hogy

a kamerák nem működnek. De ha mégis? Én

pórázon tartom, ő nem beszél, eb ő, ura én. 

 

 

(Útszélek)

            „És viszi őket a víz szennyes árja”

            Dante

 

Tűzben és vízben, át tűzön, vízen,

szomorú asszonyok s víg özvegyek

fogait lesve, rájuk nevetve,

várakozva, hogy almát kínálnak

kosaraikból, s véve belőlük

egyet-egyet, amennyi nem fojt meg

víz mélyére esve, amennyi nem

éget szénné, nem áraszt szúrós bűzt

mennyek s poklok kapujának dőlve.

 

 





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében