Irgalom
Irgalom az amikor
besüt a nap az ablakon
megvilágítja lényedet
fölforrósítja lényeged
Irgalom az amikor
rádöbbensz röpke
falevél-létedre
öröklött és szerzett
esendőségedre
Irgalom az amikor
csitul már szorongásod
s a csönd mögötti téren
bűneidet bevárod
Irgalom az amikor
szenvedsz mosolyogva
szerteszéjjel szállsz magadból
mint csépléskor a polyva
Irgalom az amikor
az Isten átutazóban
még egyszer benéz hozzád
s egy pillanatra földereng
maszkok mögül az orcád
Amikor…
Amikor úgy érzed,
valaki belőled megszökött,
szemlesütve állsz
a nagytükör előtt.
Nem mersz szembe
nézni önmagaddal,
hátad mögött hüppög
egy kifosztott angyal.
Működsz mint a gép,
majd szünetelsz,
s folytatod ott,ahol
éppen abbahagytad,
mindegy, hogy akartad
vagy nem akartad.
A főztöd ehető, a zokni tiszta,
láthatatlan könnyed
hull a fiktív batisztra.
Az öröm már csak álöröm,
a bánat védjegyes bánat,
fölsebzi a szó s a csönd
egyszerre a szádat.
Az illúziók eloszlanak:
fércelt fellegek…
Kocsonyásodik a remény,
áttetsző, reszketeg.
Állsz a semmi szegletén,
mint egy peronon,
s melletted a vágy, a tiltott,
hirtelen eloson.
Ki vagyok? Miért vagyok?
Kérdeznéd, de már senki nem felel,
mélység és magasság közt a polcról
egy kéz titokban elemel:
a sors keze, a sors tenyere.
Simogat? Paskol? Arcul ver?
Megszokás
Megszoktalak benneteket fiaim
itt vagytok még a közelemben
személyes élőlényeim
lelki alkatrészek
sötétség hűvösén
mezítlábas fények
világotok még határos velem
ki-be jár ki-be jár
felnőtt félelem
égve felejtett utcai lámpa
szívetek mögötti örökkévalóságba’…
Lényetek hátterében
egy ruhásszekrényben
vagyok üres vállfa
nehezékre várva...
Megszoktalak benneteket fiaim
és ez a megszokás annyira tömény
annyira komoly annyira más
nincs benne unalom nincs benne közöny
van benne alázat meg bicebóca öröm
meghalás s feltámadás naponta többször
vagy tán szüntelen belül a körön
Létállapot
A lélek nélküli iskolába
lélek nélkül járok,
falai között olykor
mégis csodára várok.
A lélek nélküli iskolába
csak egy út vezet,
a lélek nélküli iskola
díszes képkeret.
A lélek nélküli iskolában
az álmok folyton fogynak,
s nincs mentsvára a csöndnek,
nincs mentsvára a szónak.
A lélek nélküli iskolában
adatok vagyunk:
hol születtünk és miért,
s tiszta-e a lapunk?
A lélek nélküli iskola
végtelen folyosója,
szétszórva ég és föld között
létünk fűszersója…
A lélek nélküli iskolában
papír-rengeteg,
belépek és hirtelen
ködébe veszek.
A lélek nélküli iskolában
árcéduláznak,
látni-e nyomát vagy sem
a fölfeslő varrásnak?
A lélek nélküli iskolában
valamire várok,
szemlesütve állunk körbe:
valamire várók...
A lélek nélküli iskola
ma közel, holnap messze,
zsugorodik, míg belefér
egy apró szívrekeszbe?!
(Ó, félelem, ó, szorongás,
kérlek, ne rekessz be!)
Folyamat
Valami mindig elszakad
megszakad leszakad
foszlik a férc az ing hasad
valami mindig felborul
leborul kiborul beborul
fogy az ösvény vékonyul
valamit mindig eltörnek
megtörnek betörnek
prédául dobnak a közönynek
Valami mindig itt marad
lemarad kimarad megmarad
nem tudni mi az kincs vagy kacat...
valami elárvult állomás
holt mozdonyon gyér látomás
sok-sok kicsiny megalkuvás
a halál előszobája
szárnyasajtaja tárva
gyanútlan betérőre várva…
Valami kezdet valami vég
a szívnek társbérlői még
valami marasztal valami hajszol
befog a csönd-cinkos hallgatás
lassított filmen a lasszó...
Hiátus
Mint kifosztott láda
szétesésre várva...
nyitott vagyok
nyitva vagyok
ki-be járkál
kéklő ürességem
egyszer talán
otthonra lel
fent az üres égen...
Istent várom
legyen gyámom
lent az ürességben
