Régen nagy divat volt egy szép virágot szárastul albumlapok közé préselni, megőrizve a virág alakját, színét és a hozzá tapadó élményt. Hosszú évek után izgalmas volt fellapozni ezeket az emlékalbumokat. Virág helyett egy-egy vers, dallam (vagy néha teljes zenedarab) került a lapok közé, így még érdekesebb, színesebb lett a gyűjtemény. Még manapság is vannak, akik virágot préselnek – emlékül, de néha egy új művészeti ág műalkotásaiként is. Dokumentumfilmen láttam egy ilyen préselt virág-gyűjteményt, de amely a néző szemében a valódi festmények benyomását keltette. Ha nem részletezik a film készítői és a művész, hogy mit is látunk, könnyen elhittük volna egy nagyformátumú festőművész keze nyomának a jelenlétét ezeken a „színes rajzokon”.
A fonográf feltalálásával eljött a préselt zenék ideje is, immár egy évszázada őrizzük a zene ilyen emlékeit. A viaszhengerektől a mai ezüst- vagy éppenséggel aranyszínű lemezekig hosszú volt az út, de megérte a fáradságot: ma már majdnem tökéletesen megőrzünk minden pillanatot a zenéből is. Sokáig, sokan azt hitték, hogy a zenei lemezfelvételek valahogyan úgy viszonyulnak az igazi élő zenéhez, mint a szárított (préselt) virágok a valódihoz. Ma már úgy vagyunk ezzel, hogy néha szívesebben hallgatjuk meg a kedvenc zeneművünket lemezfelvételen, mint élő előadásban, hiszen a hangversenytermi előadás mind gyakrabban alul marad a rögzített zenéhez viszonyítva. Alig pótolja a hangversenyterem légköre (az együtt hallgatás különös feszültsége, az élő, mozgó muzsikusok érdekes látványa) az otthoni lemezhallgatás szélesen kitárulkozó transzcendens élményét. A muzsikusokban is van valamiféle lemondás: úgysem tudunk versenyezni a minél tökéletesebbé váló lemezfelvételekkel. Csak a hangversenyterem rituális légköre marad – nagyon sokszor! – az egyetlen élményforrás a hallgató számára: a CEREMÓNIA – és valljuk be: a néha megjelenő CIRKUSZ (a 20. század hangversenybotrányaira gondolunk).
Ide kívánkozik Bartók gondolata 1937-ből: „...Mindezekkel egyáltalán nem akarom azt mondani, hogy ne legyen gépzene, csak azt, hogy a gépzene nem helyettesítheti az élőzenét: éppúgy, ahogy a fénykép, bármilyen művészi is, nem helyettesítheti a festményt, vagy a mozi a színházat. – Lehet, hogy a gépzene egyszer valamikor valami önálló értékeset tud majd teremteni, ahogyan ezt pl. mozgóképszínháztól már régóta, de hiába várjuk. Ez mindenesetre nyereség volna. A baj azonban ott kezdődnék, ha a gépzene éppúgy elárasztaná a világot az élőzene rovására, mint ahogy a gyáripari termékek ezt megtették a kéziipar rovására. Mondanivalómat ezzel a fohásszal végzem be: Óvja meg a gondviselés ettől a csapástól utódainkat!” (A gépzene – a budapesti Zeneakadémián tartott előadásból idéztünk). Mint tudjuk és nap mint nap tapasztaljuk, a gépzene mindenhová behatolt, és nem merjük kimondani, hogy GYŐZÖTT. És a technikai haladás jóvoltából hovatovább még jobban át- meg átszövi mindennapjainkat, életünket. Nem rég kínáltak egy lehetőséget, hogy minden művemet, írásomat tegyük fel kottaképben, hangzó zenében és a szövegeket a maguk eredeti megjelenési formájában lemezre. Már láttam is képzeletemben a sokórás lemezfelvétel sorozatot (amiből már 34 lemezem el is készült) és sok kötetes összkiadását műveim partitúráinak (amiből tíz kötet szintén készen áll), amikor a felkérő felvilágosított, hogy az ajánlatát úgy értette, hogy minden, ami már készen van és a leendő, még kiadásra váró kotta- és lemezanyag EGYETLEN LEMEZRE KERÜLNE FELVÉTELRE. Egyetlen lemezre? – kérdeztem vissza. Mi sem természetesebb – kaptam a gyors választ. Hatvan év munkája egyetlen lemezen, egyetlen, préselt (zene)virágként? Hihetetlen! És kitűnő a minőség is – tette hozzá az ajánlattévőm. Hangjából éreztem, hogy ebben nem is kételkedhetem. Hatalmas zenei anyagokat, pl. az opera vagy a szimfonikus zene történetét és sok más egyebet is össze lehet sűríteni egyetlen lemezre. Sok száz életmű kerülhet egymás mellé; és még csak a kezdetén vagyunk ennek a folyamatnak, ennek a fantasztikus PRÉSELÉSI ELJÁRÁSNAK.