Szinte szégyellősen
Az ősz nem is lehet, csak nőnemű,
szilaj szerető, magasztos anya,
szőke, vörös, rozsdabarna haja
övezi karcsú, égszínkék szemű
lényét, körte vagy alma emlőjét,
dajkáló karját, amely mint fa ága
kacéran lengeti a nagyvilágba
édes terheit, kibomló kendőjét.
Deleje éltet máig, mikor őszen
nyitom rá ajkam, szinte szégyellősen,
de ugyanazzal a sóvárgó hévvel
szívom szívembe forrongó borát
érlelő fények édes mámorát,
mint tavaly vagy ezelőtt ezer évvel.
Amíg a kételyek meg nem rohanják
Ki tudja, mire futja szűk időmből,
merre irányít lenge
iránytűje,
amíg kilépek csoszogó cipőmből
a semmi sarával forgó világűrbe,
de addig, ahogy balga fénycsík átfut
víztócsák homályán, tétova
szemmel
fürkészek átjárót rebbentő kátyút,
amerre lábát megvetné a csendem,
tán kis szerencsével nem is szégyellne
csőrébe kapni pár öröm-
magot,
bár az csupán a legfőbb lény élelme,
amiből hátra morzsákat hagy ott,
úgy kell avarban, hol támadó hangyák,
törmelékdombon össze-
kapirgálni,
amíg a kételyek meg nem rohanják,
s nem lesz belőle rothadó akármi,
figyelve a fennhéjázó körökre,
kik bármikor, bárhol lecsapni
készen
ámító légjárat szerint körözve
esnek toroknak bukórepülésben,
s nem mellesleg a szívnek ütemére,
úgy felpörög mellkast
dörömbölőn,
ha elfásult fény már nem is remélve
csillanna porszemnyi örömrögön.
Hisz Róma fölött az ég újra lángol
Ijesztget az ősz, mint a bumeráng,
tavaly lódította tavalyi tavaly
olyan fene módon kerekítve ránk,
ahogy szilaj szélben szembe kap a haj,
lélekbe a köd, énekbe a ragrím,
amely sorvégen kibicnek állva
esküdne fel egy véres kártyapartin
guillotine mellett alsóra, királyra,
mikor épp szabadvers állhat nyerőre,
s más Tinti ugat meg hexameternyi
nyúlugrást, hiába minden előnye,
esélye sincs, csak a nyálát lenyelni,
s felhőket vizslatni, egyik mint sintér
hurkot dob szinte felborzolt szőrére,
háromszáz könyvét, valljuk be őszintén,
eladná-e ma valaki őérte,
vagy laptopját, melyben róla írt verse
lapul majdnem kész verses kötetében,
amolyan költői kérdés ez, persze,
ma, mikor nap is gyújtogat a szélben,
annyi a rémség, fájdalom, iszony,
hogy mélyrétegek legmélyén se zéró,
jelenünk porba szegzi a szigony,
hegyére szúródik Homérosz, Néró,
egyiknek zöld az ég, másiknak lángbor,
segíthetnek-e régi istenek,
hisz Róma fölött az ég újra lángol,
s csodák itten régóta nincsenek,
jöjjenek-e Petőfik Tóth Árpádig
a szemétdombbá torzult dombtetőre
pengetni szélisten eolhárfáit,
ahol bumeráng kerül minket körbe,
kik águkról szakadtan egyedül
lebegünk más nyarak, őszök határán,
ahonnan tücsök még áthegedül
Szabó Lőrincék stb. világán?
Naiv gyönyör vágyhegedűvel
Szóba elegyedtem az Ősszel,
a tüneményes ismerőssel,
mit művel, hogy szolgál a kedves
egészsége, örökké tesz-vesz,
söpör, mosogat, egész délelőtt
főtt a feje, hogy főjön a befőtt,
babot, rejtvényt fejtett, lekvárt kavart,
megvigasztalta a zörgő avart,
miközben önarcképet festett
az őszi tárlatra, jól festek?
most meg kikapcsolódni szeretne
beilleszkedve a keretbe
az utcai színek forgatagában,
igen, jól vagyok általában,
néz igazítva vörös kontyán
szemüvege fölött pont rám,
szüreti bálon, rémlik régről,
amint szőlőt szakítsz az égről,
s bogyói sikongást okozva
csiklandnak csipkéket bogozva
kebleken, utolsó szemig
szenvedélyek szemelgetik,
hol erénycsőszök szeme láttán
se maradhat gyöngy a pártán,
naiv gyönyör vágyhegedűvel,
sugárvonóval hova tűnt el,
levélraj nincs, mely visszhangozva
hangjegyeit még visszahozza,
kinek mámorból jobb a kimért,
csak az nem hagyta ott a szívét,
repülő szőnyegemen annyi álom
múlott egy bókon, egy hajszálon,
mire a szél szétszórja mintám
határtalan’ hűs légi hintán,
az ágak, mint hústalan ujjak,
múlt ingerért emlékbe nyúlnak,
nem is lepréselt, távolba szakadt
levél az, amely álmodra akad
ködökbe lengve, hajladozva
elérhetetlen hajnalokba,
szólt és pirosló vállkendője
felröppent egyik háztetőre,
még intett az ablaküvegeken
tünedezve tüneményesen.
