1. A 2006-ban megjelent Buday György és Kolozsvár című – könyvművészeti díjjal kitüntetett – kiadványban Makkai Ádám a világhírű grafikus huszonöt íróportréját elemzi, és a művész kiemelkedő alkotásai közt jelöli ki az Arany-portré helyét. „Itt is két arc szerepel – írja –, a fiatal és az öreg Arany, mintegy egymásra kopírozódva, de ezen a képen van a legtöbb »vizuális idézet« a költő műveiből: itt látjuk a repülő madarat levéllel a csőrében (»Szilágyi Erzsébet levelét megírta...«), itt láthatjuk a »Lombár nagy harangját« a Tengerihántásból, majd amint elúsznak a levegőben (»...azon ülve muzsikálnak, furulyálnak eltűnőben«...), míg a kép bal sarkában alul látható, amint Vörös Rébék átmegy a pallón.” (Makkai Ádám: Buday György magyar költői arcképsorozata. In: Cseke Péter [szerk.]: Buday György és Kolozsvár. Álom egy Solvejg-házról. Esszék, tanulmányok, visszaemlékezések. Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2006, 234–239.)
A magyar költészet angol antológiája számára készült portrék alkotása idején (1970 és 1972 között) Buday mintegy négy évtizednyi távlatból nyúl vissza kedvenc témájához. Egyértelmű, hogy a „vizuális idézetek” azokat a balladákat emelik ki, amelyek affinitásának leginkább megfeleltek, amelyekkel az Erdélyi Szépmíves Céhnél megjelent kötetének előkészítése során a legbehatóbban foglalkozott. Jancsó Béla esszéíró, aki Buday grafikai fejlődését baráti közelségből figyelhette, már 1933-ban műremeknek nevezte a Tengerihántás és a Vörös Rébék ábrázolását. De nem hagyta homályban a többi alkotást sem, jelezvén, hogy Buday tekintete átfogta Arany egész ballada-skáláját. Szólt a Tetemrehívás, az Ágnes asszony, az V. László borzongató víziójáról, az Árva fiú grafikai bravúrjáról, a Hídavatás misztikus tömegerejéről. A legművészibb kidolgozottságúnak azonban a Vörös Rébéket ítélte. Rámutatott arra, hogy Budaynak ebben a „borzongatóan félelmes és felejthetetlen” művében sikerült megteremtenie a babona és sorsszerűség „népi Párkáját”. Jelkép-értelmezése szuggesztíven érzékelteti, hogy a mély szakadék fölötti keskeny pallón felénk lépdelő Párka „nyűgöző” tekintetével nekünk is szembe kell néznünk, mert számolnunk kell a feje körül megelevenedett varjak „rossz gondolataival”. (Jancsó Béla: Arany János balladái Buday György képeivel. Erdélyi Fiatalok, 1933. II. sz. Ua. in: J. B.: Irodalom és közélet. Cikkek, esszék, tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1973, 249–250.)
A sikertörténet nem hagyta érintetlenül a kivételes teljesítmény mai értelmezőit sem. Murádin Jenő műkritikus és művészettörténész frissen megjelent kötetének bevezető tanulmányában így ír: „Buday fekete alapból emeli ki a képet, világoló fehér foltokkal töri meg bennük a sötétséget. Képeit a fokozott expresszivitás jellemzi, ugyanakkor érződik rajtuk a római iskola, az újklasszicizmus hatása is.” (Murádin Jenő: A szerkesztő, könyvtervező Kós megrendelései. In: M. J.: „Mi, a babiloni torony építését akarók”. Kós Károly az erdélyi képzőművészet szolgálatában. ARTprinter Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2017, 13, 16.)
2. „Remekmű mindig akkor keletkezik – írta Riedl Frigyes az 1893-as Arany-ballada-válogatás élén megjelent bevezetőjében –, ha valamely nagy tehetség megtalálja a tehetségének leginkább megfelelő műfajt és tárgyat. Ilyen volt Aranyra nézve a ballada.” Akiről tudjuk, hogy szerette és tanulmányozta a népköltészetet, a népballadát pedig a legtökéletesebb műformának tartotta.”
Buday „legigazibb szerelme” szintén a népballada volt. „Nem véletlen tehát, de művészi tárgykeresésének logikus útfolytatása – jegyezte fel negyven évvel később Kós Károly –, hogy az alföldi népballadák után Arany János balladáihoz jutott el.” (Kós Károly: Új Arany illusztrációk. Arany János balladái Buday György képeivel. Pásztortűz, 1933, 10, 322–323. Ua. in: Sas Péter [szerk.]: Kós Károly publicisztikája. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2014, 340–341.) Az 1933-ban megjelent kötet 19 Arany-illusztrációt tartalmazott, a két évvel később elkészült Székely népballadák 47-et. És mindhárom mélyvilágában felfedezhetjük a művész gyermekkori alapélményeit. „Erdélyben születtem – olvasható az Életemről, művészetemről című, 1970-es visszatekintésében –, s bárha Kolozsváron éltem, sokat jártam a Székelyföldön, Kalotaszegen, Mezőségen és a Barcaságban, s nagyapámék gazdaságában, rokonok házánál elevenből tanultam meg a székely meséket, balladákat, mondákat, melyeket később nyomtatásban is felfedeztem.” (Cseke Péter: I. m. 9–18.)
Kevesen tudják ma már, hogy a par excellance fametszőként számon tartott világhírű grafikus indulása idején az izmusok útvesztőiben kereste az alkatának leginkább megfelelő formanyelvet. A Tizenegyek antológiájában (1923) művészet-esztétikai esszéivel feltűnő Jancsó Béla kimutatta, hogy Buday első, 1924-es tárlata magán viselte az expresszionizmus jegyeit, a kubizmus formatechnikáját. „Expresszionista városi képein érdekes újítással kísérletezik, távlatot hoz be, ami az expresszionizmus előtt merőben ismeretlen.” (Jancsó Béla: Buday György képkiállítása. Újság, 1924. július 6. Ua. in: Irodalom és közélet, 247–248.) Kós Károly ekkor figyel fel rendkívüli tehetségére. Nem tévesztette szem elől később sem, a harmincas évek elején pedig az Erdélyi Szépmíves Céh igazgatójaként feladatokkal halmozta el. De ez csak akkor következett be, miután Buday rátalált a Kós számára oly kedves fametszésre.
Hogy a hét sovány esztendőben mi történt? Az alkotói megtorpanást a kényszerű szegedi áttelepülés idézte elő. Édesapja, dr. Buday Árpád (1879–1937) nemzetközi tekintélyű régésznek számított a kolozsvári egyetemen. Nagyobbik fiából is régészt szeretett volna nevelni, ezért állandóan magával vitte terepjárásaira. Ha az apát a régmúlt korok kultúrája ejtette ámulatba, a fiút a tájélmény varázsa, a korabeli népi élet gazdagsága ragadta meg. Hanem az idegen nyelveken levelező tudós felkeltette a román hatóságok gyanakvását: kémtevékenységgel vádolták, rövid időre le is tartóztatták, szakmáját Erdélyben nem folytathatta. Több évi egzisztenciális küzdelem és hetekig tartó vagonutazás után „jövevényként” érkezik meg családjával 1924 őszén Szegedre, a Kolozsvárról átköltözött egyetemi tanárok kolóniájára. (Vö: Lengyel András: Buday György halálára. Forrás, 1990, 12. – Ferenczi Attila: A fametsző ifjúsága. Magyar Napló, 1993. szeptember 3.) „A hazacserének első kihatása – olvasható Vásárhelyi Z. Emil ma is figyelmet érdemlő 1936-os Buday-tanulmányában – önbizalmának csökkenése. Szülővárosához mérte magát, s most az idegen város közömbösségére kellett reáébrednie, hogy nem a Szent Mihály templom a világ közepe.” (Vásárhelyi Z. Emil: Buday György. Pásztortűz, 1936, 17, 343–345.)
(Közbevetőleg hadd jegyezzem meg: Szegeden idén május 17. és 19. közt emlékeztünk meg a régészprofesszor halálának 80. és a Nagy Fametsző születésének 90. évfordulójáról.)
Arany 1849 utáni műfajváltásába” ugyancsak beleszólt a „drámaíró történelem”. „Stílusának mindig volt bizonyos hajlama a tömörség iránt, amely a balladákban különösen beválik – idézhetjük újból Riedl Frigyest. – Szerkezetérzéke szintén nagyobb, mint bármely más magyar költőé, a balladában pedig ez a legnehezebb. Képzeletében is van valami balladaszerű. Szereti a gyorsan eltűnő, a futó jelenségeket reproducálni.”
A „visszahonosítottságában” is magányos, Szegeden magát idegennek érző Budayban végső soron a természeti élmények varázsa ébreszti fel latens módon élő művészi érzékenységét, művészetfilozófiai meditációi pedig felerősítik az új technikák iránti érdeklődését. Régésznek készülő öccse, Buday Kálmán történetesen Heidelbergben folytatta tanulmányait, így 1930-ban őt kéri arra, hogy Bécsből fametsződúcokat, véső- és metszőkéseket hozzon számára. Az új technikának köszönhetően 1931-ben már megszületett a Boldogasszony búcsúja című sorozata. A Szeged-alsóvárosi búcsú megörökítését műfajilag ő maga képregénynek tekintette. Valójában már ezek is balladák voltak. A hangvétel megváltozásának oka: a szülőföld kényszerű elhagyása, kimondhatatlan Erdély-nosztalgiája. Debreczeni László máig helytállóan érzékelte: a sorozat lapjain „a szegények könnyei, özvegyek, árvák jajai keresnek megnyugvást”. (Erdélyi Fiatalok, 1932, 3–4. 59–60.) Buday akkor már a Londonban megismert settlement-módszerrel tanulmányozta a Szeged környéki tanyavilágot. „Mély szociális érzék” jellemzi – állapította meg. „A fehér-fekete virtuózaként” nemcsak grafikusként, hanem költőként is bemutatkozik.
3. Ez a hír jut haza Kolozsvárra annak kapcsán, hogy a Boldogasszony búcsújának „képballadáival” Buday elnyerte a Magyar Bibliopfil Társaság 1931. évi kitüntetését. Talán ennél is nagyobb örömöt jelentett Buday számára a mesterének tekintett Kós Károly elismerése: megtalálta stílusát, az alkatának legmegfelelőbb technikát. „Stílusa van, pedig nem dolgozik semmiféle »izmus«-ban, vagy éppen azért van, hogy nem látszik a stíluskeresés izzadt gyötrődése munkája termésén.” (Kós Károly: Buday György grafikái. In: Murádin Jenő: „Mi, a babiloni torony építését akarók”. Kós Károly az erdélyi képzőművészet szolgálatában. ARTprinter Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2017, 79–80.) Tudatos önkorlátozással, középkori kódexmásoló szerzetesekéhez hasonló türelmével, alázatával és megszállottságával megteremti az azonos minőségű művek sokszorosíthatóságát. Ennek kapcsán Kós azt tudatosította benne, hogy a népi kultúra újraélése letisztulást eredményezett művészetében; rátalált „az anyag és szerkezet ismeretében szerkesztett epikára”. Fény és homály elosztása sejtelmessé teszi munkáit, és mégis érthetővé. Minthogy a ballada bizonyos részleteket megvilágít, másokat homályba borít, helyet ad a fantáziának is. A kötöttségben a szabadság megélésének/elérhetőségének lehetőségeit keresi. Az Arany János balladái megjelenése megszólalásra készteti a Jancsó Bélában szunnyadó művészet-esztétát is, aki az Erdélyi Fiatalokban kifejtette: „A grafika nagyon erdélyi műfaj és nagyon erdélyi kifejezési anyag a fa. S nagyon erdélyi műfaj a ballada: a tragédiának preformált őse. A balladateremtő Arany János ebben Erdély lélekrokona, ezt egy kongeniális fiatal erdélyi grafikus most 19 fametszeten át nagyon meg tudta velünk éreztetni.” (Jancsó Béla: Arany János balladái Buday György képeivel. Erdélyi Fiatalok, 1933, II. 59. Ua. in: Irodalom és közélet, 249–250.)
Két évvel később, a Székely népballadák megjelenése idején az „ösztönös asszociációk ösztönös kapcsolatáról” beszél: csak az lehet művészi tárgy, amit a művész „ösztönösen a maga problémájának megérez”, kifejezni kényszerül. Minden kornak van irodalmi-művészeti szükséglete. Minden kor vár valamit irodalmától-művészetétől. „Amit vár, az sokszor a saját lelki tartalma kifejezése, máskor éppen annak a kifejezése, ami belőle és korából hiányzik.” (Jancsó Béla: Vádak az erdélyi magyar irodalom ellen. Erdélyi Fiatalok, 1935, 2. Ua. in: Irodalom és közélet, 106–119.)
Az Arany-balladák metszése idején Buday egy negyven évvel korábbi illusztrált Arany-albumot lapozhatott fel: a Zichy Mihályét. Hozzá viszonyítva kellett kialakítania a maga elképzelését. Ez pedig annál könnyebb volt, minthogy sem ő, sem az Erdélyi Szépmíves Céh nem akart „ragyogó pompájában versenyezni” a Zichy-illusztrálta kiadvánnyal. Nem díszalbumot, hanem szép könyvet akartak.
Ha az Arany János balladái dúcainak elkészítése 2–3 hónapot vett igénybe, a Székely népballadák 47 metszetéhez egy egész esztendő szükségeltetett (1933 karácsonyától 1934 karácsonyáig) és egy – a maga korában híres – táncművész, Bauer Lilla inspirációja. Ezt ugyanabban a levélben írja meg Jancsó Bélának, amelyikben a jól végzett munka örömével közli: „javíthatatlan nosztalgiával igyekszem ébren tartani és megtartani magamban mindazt, ami születésem és fiatal éveim levegőjét jelenti”. (Buday György levele Jancsó Bélának, Szeged, 1935, V, 12.)
A szegedi Buday Napokon a Somogyi Könyvtár Fába vésett balladák címmel rendezett Buday György-kiállítást az idén. A közreműködők Baróti Dezső irodalomtörténésznek, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma tagjának értekezésére utaltak a kölcsönvett címmel. Baróti a harmincas évek derekán világossá tette:
„Buday György metszeteiben mégsem csak a balladáknak az antik sorstragédiákkal rokon reménytelenségét szabad meglátnunk. Zárt falai sohasem teljesen bezártak, s rabjai sem mind a szabadulás reményétől teljesen megfosztott, »életfogytiglan« elítélt rabok. A falakon ablakokat látunk, még ha rácsosakat is, a rabok egy másik élet természetes rendjét tekintő világba tekintenek ki, a messzire kanyargó, fehér utakra, amelyek végén talán szabadság vár rájuk. A felhők vagy az égalja fehérbe játszó mozgalmassága szintén valamilyen reménységet sugároz, ugyanúgy a vonalaknak az a finom változatossága, amellyel a tájat, különösen a lankás mezőket s a női keblek kerekségét sugárzó dombokat jelenítik meg. És bármennyire ellenségeseknek, a természet nyers erőit megtestesítőnek tűnnek a falak rokonai gyanánt felénk néző hegyek, tetejükön gyakran emberi alakokat látunk. Ők, akik a tetőkre értek, merész anticipációk gyanánt már felszabadultak, és győzedelmeskedtek sorsuk felett.”
Tamási Áron 1932 kora tavaszán Szegedre látogatott. Hosszas sétájuk alkalmával az író megjegyezte: mennyire sajnálja, hogy nem Buday rajzolta meg az ő Szűzmáriását. „Én csak hallgattam boldogan, és ujjongtam belül – idézi fel a találkozás élményét Jancsó Bélának –, mert éreztem, hogy rám találtak, és én rátaláltam az én igazibb utaimra.”
Attól kezdve ismét a Szent Mihály-templom vált számára „a világ közepévé”, ennek tövéből várta a feléje hullámokban érkező művészi megbízatásokat, amiképpen az elismeréseket is. Jancsó Béla és Buday György levelezésében, nemkülönben az Erdélyi Fiatalok, a Pásztortűz, az Erdélyi Helikon hasábjain fellelhető a Buday-művek egész sorának genezise. Kezdődik a sor a Boldogasszony búcsújával, folytatódik a Berczeli Anzelm-illusztrációkkal, Arany Bor vitézével, az Új élet kapujában című Karácsony Benő-regényhez készített fametszetekkel. Aztán olyan emlékezetes művekkel, mint a Walpurgis éjszakája, a Vak vezet világtalant, Az ember tragédiája, a Book of Ballads, A mi korunk Khimérái, a Nyíri és rétközi parasztmesék, Mauriac: Jézus élete, a Magyar parasztmesék...
4. Amint Buday elnyerte a Magyar Bibliopfil Társaság 1931. évi kitüntetését, magától értetődő volt, hogy Arany halálának 50. évfordulóján a Könyvművészek Társasága felkéri a Bor vitéz grafikai megjelenítésére egy olyan kiadvány számára, melyben az összes jelentősebb magyar grafikusok, rézkarcolók, fametszők stb. ugyanezt a balladát illusztrálják.
Annyira meglepi Budayt az Arany-balladákkal való találkozás élménye, hogy nyomban megkérdezi kolozsvári barátját, az Erdélyi Fiatalok spiritusz rektorának tekintett Jancsó Bélát: van-e valamilyen elképzelésük az őszi Arany-évfordulóval kapcsolatban? „Tekintve, hogy halálának 50 éves fordulója alkalmából a kiadói jog alól felszabadul Arany – olvasható a Szegeden kelt 1932. augusztus 1-i levélben –, azt hiszem, elég olcsón ki lehetne hozni egy balladáskötetet tőle, gazdagon illusztrálva fametszetekkel. Erdélyben úgyis alig van közkézen, s egy szép és olcsó kiadás jól elkelne az ifjúság, a gimnazisták kezében is. Legkésőbb karácsonyra meg lehetne csinálni.” Azt is jelzi, hogy a balladák gyöngyszemeire gondol. Pontosabban: nem a történelmiekre. A nyomdát illetően pedig a Minervára. A Karácsony Benő új könyvéhez készített illusztrációit látva ugyanis meggyőződött arról, hogy az akkoriban nyomdatechnikailag korszerűsödött „Minerva nagyszerűen ért a nyomáshoz”. Egy későbbi érveléséből kiderül, hogy tulajdonképpen népkönyvet tartana szükségesnek, „amely méltó Aranyhoz és ahhoz, akit mi Aranyban látunk”.
Jancsónak tetszik az ötlet (1932. aug. 20.), nyomban ír László Dezsőnek, ikertársának az Erdélyi Fiataloknál, aki felkarolná a neki is kedves gondolatot – de a lap anyagilag akkor nem vállalhatta fel a kötet megjelentetését. „Nagyon-nagyon örülök, hogy az Arany-balladáskötet gondolata tetszik nektek – olvashatta Jancsó a szegedi választ. – Nagyon szeretném megcsinálni. Talán mégis az összes balladákat kellene kiadni, ha már [az] iskolák ifjúságára is gondolsz, legföljebb az általam kevésbé kedvelteket nem, vagy csak egy apró fejléccel illusztrálnók. Az én dúcaim költsége, készkiadásaim egész minimálisra zsugoríthatók, amennyiben van most némi fa-készletem. Kb. 20–30 pengő ára új anyag kellene, ha azonban ez az összeg is nehezen előkeríthető, úgy én előlegezném, és majd a Magyarországon eladandó példányok bevételéből fedeznők. Elég sok dúcot szeretnék csinálni, de meglehetős olcsó papírnyomatot, egészen népszerű, legkevésbé sem amatőr jellegű kiadványra gondolok. […] Én az igazat megvallva legjobban tényleg annak örülök, ha az Erd[élyi] Fiatalok csinálja meg, és ebben az esetben – inter nos szólva –, ismétlem, örömmel mondok le a honoráriumról, és csak majd bizonyos számú tiszteletpéldányt kérek.”
Buday még a kötetet sem látta, amikor az Erdélyi Fiatalok 1933. évi II. számában ezeket a Jancsó-sorokat olvashatta: „Rezignációval kevert örömmel vesszük kezünkbe ezt a pompás könyvet. A rezignációra megvan az okunk: ezt a könyvet Buday György eredetileg a mi kiadásunkban óhajtotta megjelentetni, de mi erre sok futkosással sem tudtuk az anyagi lehetőséget megteremteni. De őszinte az örömünk, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában mégis Erdélyben látott napvilágot ez könyv, az erdélyi gyökerű művész hódolata Arany János szelleme előtt.”
A harmincas évek első felében Buday művészetének hegy- és vízrajzi térképén az Arany-balladák és a Székely népballadák ikercsúcsát fedezhetjük fel. Egyiket sem tárgyalhatjuk a másik nélkül, de a csúcsok felé vezető utak művészi erőfeszítéseit is láttatnunk kellett.
Magam Debreczeni László tollából értesültem a „süllyedő népi élet utolsó üzenetéről”. Mégpedig a Székely népballadák második kiadása kapcsán, amelyik – a Londonban megjelent Book of ballads ötven fametszetét követően – már az 1937-es párizsi világkiállításra készült. „Ebben a művészi keretben: a sejtelmes illusztrációkkal, e sárgás papiroson, régies számokkal hatnak igazán a maguk döbbenetes erejével és valóságával ezek a balladák. Így […] valóban úgy érezzük, mintha régi nótafák szájából hallanók, s érezzük azt az egész sajátos és titkos varázst, amely időtlenségük misztikumaiba visz. Lelkünkben rezonálnak azok a titkos hangok, melyeknek nyitjához az utat idegen műveltség-kutatások és talmi értékek tömkelege zárta el. Vágyunk a feleszmélésre, a süvítő tiszta havasi légre, s a tiszta víz egészségét kívánjuk. Ha zord s olykor ijesztő is a havas… […] Nagy nyereségünk ez a könyv így, ahogy van…” (Debreczeni László : Székely népballadák. Erdélyi Fiatalok. 1937, II, 26.)
Amikor e sorokat írta, Debreczeni nem is sejtette, hogy a világkiállítás könyvművészeti nagydíja lesz a válasz a székely balladáskönyv üzenetére.
Összegezésképpen nem mondhatunk mást, mint amit Kós is hangsúlyozott: a harmincas évek elején Buday revideálta a könyvművészet életfolyamatát, s a korabeli technikai eszközök felhasználásával a legnemesebb könyvgrafikai hagyományok alapján teremtette újjá a könyvművészetet. (Kós Károly: Új Arany-illusztrációk. Arany János balladái Buday György képeivel. Erdélyi Szépmíves Céh kiadása. Kolozsvár, 1933, Pásztortűz, 1933, X. sz. 322–323. Kós Károly publicisztikája. 340–341.)
