1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Áp­ri­lis 19-én het­ven­esz­ten­dős lett vol­na. Alak­ja al­ko­tá­sa­i­ban, ki­tar­tó küz­del­mé­ben, ke­se­rű csa­ló­dá­sa­i­ban, si­ke­re­i­ben, csep­pek­ben mért elé­ge­dett­sé­gé­ben és for­ron­gó elé­ge­det­len­sé­gé­ben perc­ről perc­re, órá­ról órá­ra, nap­ról nap­ra elénk tű­nik, és min­ket, ba­rá­ta­it, mun­ka­tár­sa­it, is­me­rő­se­it pár­be­széd­re kész­tet mind­ar­ról, ami pil­la­nat­ra sem hagy­ta meg­nyu­god­ni, s amit tő­lünk is szá­mon kér­ne to­vább­ra is. Min­de­nek­előtt a hi­te­les mű­vé­szi ér­té­kek vé­del­mét, a tu­do­má­nyos ku­ta­tás kom­pe­ten­ci­á­ját s nem utol­só­sor­ban an­nak bir­tok­ba­vé­tel­ét, ami már ré­gen sa­já­tunk kel­le­ne le­gyen, vagy ha az volt, ak­kor an­nak is kell ma­rad­nia... Ez a bi­zo­nyos sa­já­tunk pe­dig ze­nei anya­nyel­vünk­höz kö­tő­dő nem­ze­ti mű­vé­sze­tünk mind nép­ze­nei, mind mű­ze­nei va­ló­sá­gá­ban.
Szá­mon ké­rő ars po­e­ti­cá­ja ve­tí­tő­dött ki egész élet­mű­ve min­den al­ko­tá­sá­ban, kezd­ve a ta­nu­ló évek re­mé­nyek­kel te­li op­ti­miz­mu­sá­val. A sor­já­zó ké­pek kö­zött ne­he­zen vá­lo­gat­va, íme, egy­né­hány be­lő­lük: a ze­ne­szer­zést Ko­lozs­vá­ron, Jodál Gá­bor pro­fesszor osz­tá­lyá­ban ta­nul­ta, ta­ná­ri te­vé­keny­sé­gét a ma­ros­vá­sár­he­lyi Szentgyörgyi Ist­ván Szín­mű­vé­sze­ti Fő­is­ko­lán vég­zi 1963-tól 1987-ig, ugyan­csak itt szü­let­nek meg zöm­mel szín­pa­di, ének­ka­ri, ka­ma­ra­ze­nei, szim­fo­ni­kus ze­nei al­ko­tá­sai, és itt ír­ja meg kri­ti­ku­si-ze­ne­tu­dó­si mun­ká­it, ta­nul­mány­kö­te­te­it, itt ve­ti pa­pír­ra ze­ne­et­nog­rá­fi­ai ku­ta­tá­sa­i­nak ered­mé­nye­it.
Az­tán, 1988-tól a szom­bat­he­lyi évek kö­vet­kez­nek. Ma­gya­ror­szág­ra va­ló ki­köl­tö­zé­se után is a ré­gi vág­ta­tó tem­pó­ban vég­zi mun­ká­ját.
Itt va­ló­sul meg el­mé­le­ti fő­mű­ve, az Er­dé­lyi har­mó­ni­ás ének­lés a XVIII. szá­zad­ban, amely a ki­adás vi­szon­tag­sá­ga­it el­szen­ved­ve vé­gül is az Aka­dé­mia mil­len­ni­u­mi pá­lyá­za­tán Arany Dí­jat nyer. E fel­tárt har­mó­ni­ás éne­kek szép­sé­gük­kel, hi­te­les­sé­gük­kel, tör­té­nel­münk ze­nei ele­ven­né té­te­lé­vel ar­ra ih­le­tik ze­ne­szer­ző­in­ket, hogy na­gyobb lé­leg­zet­vé­te­lű mű­vek­ben idé­zet­ként, kol­lázs­ként, avagy fel­dol­goz­va és to­vább­gon­dol­va el­évül­he­tet­len üze­ne­tü­ket, a ma­guk szí­nes sok­fé­le­ség­ében to­váb­bít­sák majd kö­zös­sé­günk fe­lé.
2000. ok­tó­ber 1-jén, a ze­ne nem­zet­kö­zi vi­lág­nap­ján tar­tot­ta meg szer­zői est­jét Deb­re­cen­ben, amely még ke­reszt­met­szet­nek is ke­vés volt gaz­dag élet­mű­ve be­mu­ta­tá­sá­hoz. Íme, né­hány az itt meg­idé­zett mű­vek­ből: Imák he­ge­dű­re és or­go­ná­ra (1999); Köz­mon­dás­ok. 4 ti­zen­két fo­kú ká­non (1972); Duó sza­xo­fon­ra és fa­gott­ra (1984); Éne­kek éne­ke cí­mű fér­fi­ka­ri mű (1972); Öt da­rab or­go­ná­ra 1998. Vé­gül Öt zsol­tár ve­gyes kar­ra és or­go­ná­ra zár­ta a szer­zői est mű­so­rát. Az 1991–92-ben kom­po­nált zsol­tá­ro­kon vé­gig érez­he­tő a rend­szer­vál­tás szű­kebb pát­ri­á­já­ban, Er­dély­ben le­zaj­lott drá­mai ese­mé­nyek em­lé­ke.
A het­ve­nes év­for­du­ló­ról az élet­mű meg­őr­zé­sé­re és nép­sze­rű­sí­té­sé­re ala­kult Sza­bó Csa­ba Nem­zet­kö­zi Tár­sa­ság szer­zői le­mez­zel em­lé­ke­zik meg, amely ka­ma­ra­ze­né­jé­ből és kó­rus­mű­vé­sze­té­ből nyújt gaz­dag vá­lo­ga­tást. Ugyan­ak­kor a tár­sa­ság „Sza­bó Csa­ba elő­adói dí­jat és pá­lya­dí­jat” hir­det meg gyer­mek- és if­jú­sá­gi, fel­nőtt fér­fi-, női és ve­gyes ka­rok ré­szé­re (fő­is­ko­lás kó­ru­so­kat is be­le­ért­ve) az­zal a cél­lal, hogy Sza­bó Csa­ba kó­rus­mű­ve­i­nek elő­adá­sát szor­gal­maz­za és nép­sze­rű­sí­té­se.
Het­ve­ne­dik, sor­ban a har­ma­dik már meg nem élt szü­le­tés­nap­ján az élet­mű pil­la­nat­ké­pei mel­lett em­lék­ké­pek so­ra is el­lib­ben előt­tünk. Ben­nük szo­mo­rú em­lé­kek ké­pe is. Az egyik az itt­hon-ott­hon iker­sza­vunk je­len­tés­kö­ré­hez kö­tő­dik. Sa­já­to­san ma­gyar ván­dor­sor­sot tük­rö­ző iker­szó ez, bá­na­to­san egye­dül­ál­ló, és le­for­dít­ha­tat­lan, akár a kül­hon ma­gá­nyos­sá­ga. Ba­rá­tom, osz­tály­tár­sam és küz­dő­tár­sam, Sza­bó Csa­ba 1989 őszén egy ígé­ret­tel te­li nap­sü­té­ses dél­előt­tön így bú­csú­zott tő­lem ott­hon a ko­lozs­vá­ri Ze­ne­aka­dé­mia be­já­ra­tá­nál: „De vissza­jö­vök!” Az­óta egy sok-sok ese­mény­ben gaz­dag jó más­fél év­ti­zed telt el s ve­le együtt az ő itt-lé­te is. Ak­kor, 2000 ok­tó­be­ré­ben, ő hí­vott meg há­zi­gaz­dá­nak itt­ho­ni est­jé­re. A mű­sor kon­fe­rá­lá­sa vé­gén fel­sej­lett ben­nem a bi­zo­nyos­ság: mi ott­hon még­sem vál­tunk el. Mű­vei, írá­sai tük­ré­ben min­dig is ná­lunk ma­radt. Ám mű­vei, írá­sai üze­ne­tét ma már itthonon-otthonon túl az örök­ha­zá­ból irá­nyít­ja fe­lénk, bi­zo­nyá­ra az­zal a re­mény­tel­jes meg­győ­ző­dés­sel, hogy mi épp­oly ben­ső­sé­ges sze­re­tő ag­gó­dás­sal idéz­zük meg élet­út­ját s ben­ne él­mény­for­má­ló út­juk­ra bo­csá­tott al­ko­tá­sa­it, aho­gyan ő lét­re­hoz­ta őket ér­té­ke­ink, ze­ne­mű­vé­sze­tünk, ze­nei anya­nyel­vünk óvá­sá­ért. Teg­nap is, ma is, hol­nap is.