Viola
Kosztolány’,
aki sző
Más ízű
életem
étele,
itala,
mióta
megjöttél,
kicsi lány,
Viola.
Hajnali
ébrenlét
eltűnő
angyala,
nélküled
nincs tavasz
azóta,
Viola.
Szertelen
lányaim
szétszerelt
otthona,
közülük
elsőként
egyenlő
Viola.
Bakfisok
szellemét
feldúló
harsona,
fellobban,
mint a tűz,
majd kihúny
Viola.
Szerelmünk
idején
elringó
gondola,
hajával
átfonja,
összefűz
Viola.
Senkisem
mondta úgy:
Anna vagy
Ilona,
ahogyan
én ejtem
a neved,
Viola.
Hegedű
hangja száll,
fuvola,
triola,
muzsikál
a neved,
Viola,
Viola.
Délolasz
hangzatok,
mandolin
dallama,
daloló
francia
oh là là,
Viola.
Velence,
Lisszabon,
viharos
Adria
hullámán
elúszik,
hazatér
Viola.
Illanó
életem
vissza nem
jön soha,
elmúlás
illata,
Viola,
Viola.
Életem,
halálom
mondja meg,
kicsoda
vagy nekem,
mindenem,
Viola,
Viola.
Amikor
fogad a
mennyei
iroda,
a földön
te maradsz
belőlem,
Viola.
Vízre írt
nevemet
szél fújja
már tova.
Viola
szólongat,
Viola,
Viola.
Holnemvolt,
sohamár,
álmaim
verssora:
Viola,
Viola,
Viola,
Viola.
Az erdélyi tenger
– fantázia sirály- és fuvolahangra –
A Király utca fölött sirályok
köröznek. Urbánus tengerérzés:
légvonalban az Adriától
ezernyi kilométer csupán.
Varázsfuvola-hangra szállnak be
a képbe – megjöttek, el se mentek.
Kell itt lennie valahol egy kikötőnek,
mondod,* ez itt egy tengerország,
a vízmélyek felé sodródó
elsüllyedt, megtalált városállam –
talált-süllyedt játék más korokban.
Kell itt lennie egy tengernek is,
mondod, és már hullámzik az utca,
sirályok fejünk fölött, lábunk alatt
halak úsznak a lomha délidőben.
És amikor a kezed ráteszed
a súlyos rézkilincsre, semmi
kétség, a nyikorgó kapun túl
ott vár a sok atlantiszi ember:
Hunyadi M., Bethlen G., Mikes K.
meg a számtalan nevesincsen
mélytengeri írnok, vendégek
Tengerkolozsvár és Vízierdély
időtlen jelenidejében.
Innen úszva is hazatalálok,
mondod, lassan tempózom utánad,
míg elnyel a Főtér alatt megnyílt
feneketlen Mariana-árok.
* Szántai János: A feltételes kikötő
Így lettél láthatatlan
Arra ébredtem egy reggelen,
hogy nem látlak már, eltűntél
a házból, csak hűlt helyed maradt
s mint helyszíni szemlén, kontúrok
között a test: üres,
a tested: ablak valamire,
ami helyett nem látlak téged,
mert alagutakat látok, végtelen
autópályákat szobákon át,
hajókirándulást egy messzi tengeren
és gekkókat egy adriai ház falán
s a part mentén sétáló vízitigrist,
szeretkezést egy meghitt télikertben,
kudarcba fúlt világvégék között,
didergést a Földközi-tengeren, homokvihart
lezárt könyvtárszobánkban, sose
halunk meg éjszakákra való
keserű ébredést, hogy már meghaltunk
és feltámadtunk, három tündért,
amint körben pajzán dalokat
énekelnek, népmesét, vadont,
vadászkalandot, kíméletlen bokszmeccseket
a világ legnagyobb küzdőterein,
anyámat, aki nem alszik éjjelente,
míg meg nem térek végre
a titkos hajnali háborúkból,
hogy álmos, hosszú délutánokon
eltévedjek ismert díszletek között,
egy házat fent a Holdon,
melynek legbelsőbb, titkos
szobájába bejárásom nincsen,
és így esett, hogy ha mozdulsz,
viszed magaddal át a házon
mindazt, amivé lettél,
és a tenger így hullámzik át
a konyhaasztalon, a nappalimból
télikert lesz, szerelmi fészek,
és tigris kószál kint a teraszon,
amikor kimész, hogy megszámláld
a láthatatlan, hulló égitesteket.
Megunt ballada
Mintha másvalaki
lakna már tebenned,
hiszen albérletbe
kiadtad a lelked
s elutaztál innen,
azt se tudod, merre,
visszajáró lelkek
vertek tanyát benne,
aki egykor voltál,
hiába keresnék,
ez maradsz magadnak:
ki-kihúnyó emlék,
nem te laksz magadban,
nem lakik itt senki,
visszajáró lelkek
jöttek hazamenni,
ott, ahová mentem,
nem tudják, hogy öltem,
ezt mondod, ahogy kell
balladás időkben,
nem szégyen a pózod,
albérleti lélek,
nem beszél magával,
visszajár, feléled,
költözne, utazna,
megmaradna bárhol,
elege van minden
hülye balladából,
nem ismer magára,
nem övé az érdem,
távolodó vendég
mások életében,
ez vagy, ez vagyok most,
nyár van, ugye, lelkem,
ideje lapoznunk
már e történetben.
VARGA MELINDA
