Naptárversek
Augusztusi verspillangók
tizenharmadik nap
barátságról
a barátaim magamra hagytak,
szükséggomb lettem,
ha leszakad az összes,
felvarrnak végül engem is
az elegáns kabátra.
tizennegyedik nap
az állat transzcendenciája
egyre többet gondolok a kutyámra.
az állatnak joga van a transzcendenciához?
tizenötödik nap
az ember transzcendenciája
nincs halál, csak elmúlás,
magunkat sajnáljuk,
nem azt, akitől előbb-utóbb
búcsúznunk kell.
akkor megyünk el,
ha nincs dolgunk többé
a jelen idővel.
tizenhatodik nap
hullámtörő
előttem a Földközi-tenger,
mögöttem az Atlanti-óceán,
hullámtörő az idő.
akkor hívsz, amikor elképzelem
ajkad húsát,
nyelveink ölelkezését,
akár két test miniatúrái,
összefonódnak,
nem először történik meg,
gondolataimmal hívlak
magamhoz.
tizenhetedik nap
az ég könnyei
az ég könnyei a tengerek.
szemem tükrén közöny kútja.
minden magányt belaktam már.
huszadik nap
fekete jég
az ég sebes pejló,
patája villám,
sörénye dörgés,
pereg a rétre a fekete jég,
vágtat a harag-hágóra fel.
huszonegyedik nap
Isten haragja
a székelyek Istene hegyeket hasogat,
és hétvégi házat vág hűvös halomba.
hallod, hogy pattog tűz, hallod?
a füstkígyó párnád alatt.
huszonkettedik nap
homorú gondolat
az éjjel nagyot sóhajt,
deret szusszant a földre,
homorul a gondolat mögött
a nyárikék öröm,
mondhatnám azt is, várlak,
mekkora egy büdös közhely
ez a szerelem is,
annyi gond mögül,
úgysem látszódik
sem örömöm,
sem bánatom,
hát még a várakozás
izgága volta.
huszonharmadik nap
székely nyarak
a kéthónapos nyarak földjén
nincs idő az álmodozásra,
dologidőben, nagymosáskor,
rendtakaráskor, legfeljebb
egy-egy bódult éjszaka
ráz fel a mindennapok rutinjából,
ha sokáig maradok itt,
belém kocsonyásodik a közöny,
megtanulok szenvtelen lenni,
és elrejtőzni a szív apró rezdülései elől.
huszonnegyedik nap
a verandán
színes tintapaca ez a nyár,
illúzió, bóvli,
nem csábít, se nem öltöztet,
mint akinek semmi dolga,
ülök a verandán,
behunyom a szemem,
de már nem tudok álmodni
semmi jóval.
huszonötödik nap
kitömött madár
szerelem és lelkesedés nélkül
a költészet olyan, akár a kitömött sas,
szárnya és tollazata díszes,
de a repülés képességétől megfosztva
csupán tárgyi valóság része,
üvegszeme nem képes az éleslátásra.
huszonhatodik nap
közös tűz
a szerelem és a költészet
közös tűzből valók,
aprófát aprítok,
forgácsot, papírt
is teszek mellé,
várom, hogy lángra kapjon,
egymás tüzét szítsák bennem újra és újra.
huszonhetedik nap
fekete esők jönnek
ma egész nap esett,
olajkutat fúrt bennem
a letargia,
csak csúg,
csak csúg
az ereszen alá a fekete lé.
huszonnyolcadik nap
vonat
esőben érkeztem hozzád,
esőben távozom tőled,
megőszülnek a méregzöld fák,
öregszik az este,
egyre cammogósabb, komótosabb.
huszonkilencedik nap
eső
az utolsó nyári napon szakadatlan zuhog,
nyugtat a beton ritmikus kopogása,
azokra a találkozásokra emlékeztet,
amelyek egyszeriek voltak, megismételhetetlenek,
fejet hajtottak nekünk az antik városlakók,
egy esőversben élek,
a gondolatok esőlábakon
szaladnak tehozzád,
és az ölelésben nyitnak szárnyat.
harmincadik nap
szomszédok
mellettem három gyerek,
a szegénység fekete tulipánjai,
fölöttem a magány bogáncsa él,
közben azon gondolkodom, ki vagyok én,
milyen dolgom fűz ezekhez,
mert nem lehet véletlen,
hogy pont ők, pont mellettem és pont fölöttem,
mi lehet a közös lét-nevező?
harmincegyedik nap
terror
abban a városban ahol megmártóztam nemrég
a tengerben, most terror honol,
tizenhárom hallott, s majdnem száz sebesült,
olvasom a hírekben, egy irodalmi esten vagyok,
kicsit unom, levelet nézek épp,
(nem minden irodalmi est érdemes a meghallgatásra)
szomorúság hajol Gaudí épületeire,
emlékeinket vajon ki vigyázza,
az emlékek a tenger szemei,
és most sötétszürkék.
