Felsorakoztunk a kapuban. Vártuk a tanító néni intését, hogy végre elindulhassunk hazafele. Csípte a hideg az arcomat, mire megjelent az ajtóban, Csongival az oldalán. Eddig nem tűnt fel, hogy nincs köztünk. Mindig leghátul állt. Egyedül. Pösze volt, senki nem akart szóba állni vele. A tanító néni tekintélyt parancsolóan megállt a lépcső tetején, Csongi félig a háta mögé bújva nézett ránk.
– Csonginak eltűnt a sapkája, tehát addig nem mehet haza senki, amíg elő nem kerül.
A sorban morajlás futott végig.
– Hogy nézett ki?
– Milyen színe volt?
A tanító néni lehajolt Csongihoz, ő a fülébe súgott.
– Sötétkék, bojttal a tetején.
Kincsővel összenéztünk. Mindenki keresni kezdte a sapkát, mi is benéztünk minden szék alá. Csongi ült, követte a nyüzsgő osztályt a tekintetével, néha motyogott egy annyit, hogy oft má néftem. Amikor sírni kezdett, kézen fogtam Kincsőt. Kimentünk az ajtó elé.
– Le fogunk bukni – nézett rám kikerekedett szemekkel.
– Muszáj lesz. A tanító néni megmondta, hogy ha nem, nem mehetünk haza. Nem bukunk le, csak mi tudunk róla. Én nem árulom el senkinek.
– Én sem.
Ijedten kapta hátra a fejét. Nem hallott senki. Szóltunk, hogy megtaláltuk a sapkát a kukában. Csongi próbált bemászni érte. Két osztálytársam tartotta a lábát, míg fejjel lefele lógott a szemét felett. A tanító néni közben ránk nézett, összehúzta a szemöldökét.
– Honnan tudtátok, hogy a kukában van, lányok?
– Mi csak belenéztünk, mert már mindenhol máshol kerestük.
– Jól van, én hiszek nektek. Bárki is dobta bele, szégyellje magát és kérjen bocsánatot Csongitól. Most menjetek haza. Már nem kell sorba állni.
Rohantunk mind a kapu felé. Csongi és Erik éppen egyszerre értek a kapuhoz. Megcsúsztak az ösvényen. Egyikük sem tudott időben megállni. Hangos puffanással csapódtak egymásba. Mi nevettünk, amíg fel nem álltak. Erik belerúgott Csongiba, akinek lerepült a sapka a fejéről és visszaesett a hóba.
– Így is itt kellett maradjunk miattad! Csak ne siess jobban, mint más!
Csongi megint sírni kezdett. Ott ült a kapu tövében, kezében szorongatta a sapkáját. Eljöttünk mellette. Másnap sántítva jött iskolába. Nevettünk, amiért ennyire kényeskedik. Mind láttuk, Erik nem rúgott olyan nagyot. Csongi sántított. Napról napra egyre jobban. Pénteken már fél lábon ugrálva jött be az osztályba. El kellett mondani, hogy mi történt. Erik rúgta meg, a sapka miatt. Kincsővel védtük Eriket. Nem akartunk a sapkáról beszélni. Csongi a következő héten nem jött iskolába. Aztán azt mondták, csontvelőrákja van. Én addig még csak folyami rákról hallottam. Felosztva kellett elvinnünk a napi leckét, hogy ne maradjon le semmiről a kezelés alatt. Egy idő után Csongi szülei azt mondták, inkább ne menjünk. Pár hónap is eltelt, amíg nem jött semmi hír. Bele is feledkeztünk a dologba. Anyám egy nap üzletbe küldött. Amíg vártam, hogy az elárusító összeszedje a cetlire feljegyzett dolgokat, észrevettem egy dobozt a pulton. Egy kopasz gyereknek gyűjtöttek valami műtétre. Az eladónő látta, mit bámulok.
– Az osztálytársad volt, nem? Szegény fiú.
– Ki?
– Hát Csongi. Aki ott a fényképen. Szegénynek a kezeléstől elhullott a haja és most már tolószékben van.
– Igen. Az osztálytársam.
– Na tessék, itt van minden, ami a cetlin volt. Nyolcvanháromezer lej lesz.
– Köszönöm. Csókolom!
Kiszórtam a pultra a pénzt, megfordultam, és már be is csaptam magam mögött az ajtót. Szaladtam haza. Lepakoltam, amit vásároltam, és átmentem Kincsőhöz. Az anyja mondta, hogy a szobájában van. Szaladtam fel a lépcsőn. Kopogás nélkül nyitottam be hozzá.
– Kincső, most voltam az üzletben. És, és, és... – lihegtem.
– Te is láttad a dobozt?
– És képzeld, hogy… Várj, te tudtál róla?
– Persze. De miért vagy ennyire kiakadva? Csak nem sajnálod Csongit?
– Nem, dehogy is! – Néztük egymást, elcsendesült a zihálásom. – Azért jó, hogy visszaadtuk a sapkát. Most, hogy kopasz, biztos jobban fázik a feje.
– Milyen bolond vagy, betegen úgysem mehet ki otthonról.
Nevetni kezdtünk. Megmutatta az új gyöngyös készletét. Mikor szürkülni kezdett, hazamentem. Másnap a tanító néni szólt, hogy gyűjtést szerveznek Csongi műtétjére az iskolában. Beírták az ellenőrző hátuljába is, nehogy elfelejtsünk szólni otthon. Már elkezdődött a következő tanév, amikor a tanító néni ismét bejelentést tett.
– Csongin elvégezték a műtétet és jobban van. Haza is hozták Ausztriából, szóval holnap iskola után meglátogatjuk őt. Sajnos már nem lesz az osztálytársatok, mivel évet kell ismételjen szegény.
A nap hátralevő részében mérgelődtünk. Senki nem akarta a szabadidejét nála tölteni. Ezt nem mondhattuk el a felnőtteknek, így másnap meglátogattuk Csongit. A bejárat előtt le kellett vennünk a cipőnket. Kék zacskót kellett a lábunkra húzzunk. Ugyanolyan színű maszk volt Csongi arcán. Erőtlenül nehezedett a tolószékbe. Mint egy rongy, amit odatettek. Még mindig hiányzott a dús, barna haja. Most hatalmasnak tűnt a homloka. Négyesével mentünk be hozzá, mint egy múzeumi tárgyhoz. Álltunk előtte, néztük egy pár percig, aztán kijöttünk, újabb csoportnak adva át a helyet. Csongi édesanyja érthetetlen módon örült nekünk. Eriknek külön megköszönte, hogy belerúgott a fiába, mert így még idejében észre tudták venni a betegséget.
Két nap múlva a tanító néni vörös szemekkel jött be az osztályba.
– Csongi meghalt.
György Alida 1995-ben született Székelyudvarhelyen. Három évig járt a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar-komparatisztika szakára. Jelenleg a Sapientia–EMTE filmművészet, fotóművészet és média szakán tanul Kolozsváron. A Látó folyóirat nívó-díjasa.
