A ház nagy volt nekünk
„Bontsd le
az ékes házat,
melyben annyi sok öröm,
s gond vala részed
Bontsd le a házat mindenestül,
építs erős hajót helyette.”
(Gilgames)
A ház talán mindig is túl nagy volt nekünk:
mint az ország háza, nagyobb létszámra épült.
A sajátunk nem kilenc évig, de sokáig épült.
Saját kezünkkel építettük fel, tégláról téglára,
akkor a növekedést még szerettük. De aztán
csak a fájás meg a hiányzás lakott benne helyettünk.
És ez valódi fájás volt, és tényleg csak nőtt, egyre nőtt
a téglák közt a nincs. Mint ahogy Kovács papa
süketült meg, fokozatosan, lassan tűnt el hallása,
hiába vette a kólát, csokoládét, légyölő szereket.
Ami régen egy családé volt, a fogak földje lett,
és a fog angolul azt jelenti: köd.
A ház amúgy is túl nagy volt nekünk,
mint a Parlament: nagyobb létszámra készült.
És korszakai voltak, mint egy századnak.
A mi házunknak csak huszadik százada volt.
Kovács mama volt az első világháború.
Utána a reluxákat mindenki lehúzta volna,
ami ellen főleg Kovács papa tiltakozott,
(kriptai setítsíg, üvöltgette), pedig ő szerette legjobban.
Sokat sírt a reluxák szabdalta ablak előtt.
A második még szörnyűbb volt (Kovács papa),
ahogy egyre többet tudtunk a halálról,
tudtuk azt is, hogy el fog jönni, de
azt nem gondoltuk, hogy ilyen hosszú lesz,
mint a Vásár utca, ami a temetők felé visz,
hogy végül majd szinte megszokjuk,
unalmas és végeláthatatlan túlzás, feleselés,
veszekedés végén a pofon, mint egy atombomba.
Nem sokra rá jött a kommunizmus,
még hosszabb, véresebb és nyomasztóbb
(anya haldoklása), mint azelőtt bármi,
mivel ez már nagyon rólunk szólt.
Egyre inkább rólunk szólt, már-már
saját bűnrészességünk is szóba került
az akkor még nem így visszhangzó szobákban.
De nem volt erőnk vádaskodni, mindannyian
tudtuk: nyakig benne voltunk, nem lehetett kikerülni.
És eljött rendszerváltásunk: apa mint államfő,
nem illett hozzá, ahogy egyre inkább egyedül maradt,
nem volt miért maradnia, elment ő is,
váratlan elköltözése után más lett megint minden,
csak az adósságokra figyelt, színpadi tányérpörgető lett,
varázsló és nyúl egyben, és Balázs megtette, amit lehetett,
egy idő után ő is elköltözött, azt hitte, bírni fog vele,
de a végén már kontrollálatlan volt az áradás, bárki
bejöhetett. Túl nagy volt a ház. Eladtuk végül.
Ezen a képen hallgatok
Ezen a képen én vagyok
huszáregyenruhában
a legszomorúbb huszár
az egész Petőfi Sándor
óvodában. Egy álló és
egy ülő kép, a csákóm
ferde, a kardom markolatára
lóg a nekem nagy egyenruha ujja.
Sokat nevettünk ezen a képen anyával.
Ezen a képen én vagyok
nézem a tévét és nem értem
mások miért nem értenek
mások miért nem beszélnek
magyarul, ahogy azt sem értem
másokat hogy hívhatnak ugyanúgy
ahogy engem.
Ezen a képen meg azt nem értem,
mások hogy lehetnek mások,
más lakásokban hogy lakhatnak,
másik emeletén a Szabadság téri
lakótelep 1/A épületének. Más
épületekről már nem is beszélve.
Sajnálom őket, hogy ők nem lehetnek
én.
Ezen a képen testvérem megsimítja fejemet.
Ezen a képen én vagyok
fociedzés után vernek az öltözőben.
Ha nem értették volna, amit mondtam nekik,
most nem vernének. Ezen a képen megtanulom,
hogy nem feltétlen jó, ha értjük egymást.
Ezen a képen én vagyok:
éppen kikapok az MTK színeiben.
Ezen a képen én vagyok
arról beszélek valakinek
egy kocsmában, hogy a magyar
labdarúgó válogatottat
azért verik meg mindig mert mindenki csak
nevet rajtunk. Nevet rajtuk?
Már nem emlékszem, hogy mondtam.
Ezt hagyjuk abba.
Nem szeretném, ha nevetnének
a magyarokon, azt szeretném, ha
szeretnék őket, hogy ha szeretnénk
magunkat.
Ezen a képen én vagyok
nevetek a magyar labdarúgókon.
Ezen a képen én vagyok
egy verset szavalok éppen.
Arany János írta, mindenki sír rajta,
„Szülőanyám, te szép Magyarország,
hogy ne lennék holtig igaz hozzád.”
mindenki sír, mikor elmondom
a városháza épülete előtt,
miközben a lakótelepet nézem
és a tűzoltózenekar
játszani kezd egy tavaszi ünnepségen.
Ezen a képen én vagyok,
egy másik verset kell szavalnom
ugyanarra a tavaszi ünnepségre,
Föltámadott a tenger,
arra próbálok, anya hallgat engem, kijavít,
ha rosszul mondom, csak tőle fogadom el a kritikát,
azóta nem szavalok, hogy
nem mondhatom el neki fellépés előtt.
Ezen a képen én vagyok.
Toroczkay András 1981-ben született Budapesten. Költő, író, kritikus, szerkesztő. Legutóbbi kötetei: A labirintusból haza (verseskötet), József Attila Kör – Prae.hu, 2015; Búcsú Éhestől (regény), Magvető, 2015.
