A nyolcadik napon
A jól végzett munka öröme,
immár mélységekbe ereszkedett,
kialakult az új nemzetközi helyzet,
már másként szabták a felhők
széleit az Édenkert kapuján túl,
új divat váltotta fel a fügefalevelet.
A galambok már nem tartották
csőrükben az olajágat, a tengeren
ott úszott egy koporsónyi törmelék.
Hiába locsolta az Úr a kiterített
árnyékokat, a végtelen évmilliókban
már nem maradt élet, Jákob létrája
is eltűnt, Robinson Péntek nélkül maradt,
elérhetetlenné vált az egyetlen menedék.
A nyolcadik napon már nem maradt
semmi használható az eredendőből.
Az agonizáló fényből nem lehetett lángot
lobbantani. Prométeusz is csak csendben
ült a hegy lábánál, nem akart újra
lopni az égiektől, mert tudta, hogy le
kell mondania végleg a tűzgyújtás öröméről.
Holnap elindulok érted
A mélymedrű távolságban
eltemette valaki a holdfényt,
hirtelen kiürült a kert is,
nem tudok nekidőlni a fának,
elnémultak az égi madarak,
csak a felhők lélegeznek felettem.
A virágajkak becsukódtak,
s a rám tekeredő félelemben
egyedül mormolom imámat.
Holnap megkeresem elveszett
lábnyomodat, feltárom a
fekete sziklával fedett üreget.
Nem hagyhatlak örökre a
göröngyök között , – kiszabadítalak
a barlang-mélyből csorgó hideg
öléből; csak adj egy jelet!
S a meghosszabbodott árnyakon túl
legördítem csöndedről a követ.
Az átváltozás metafilozófiája
A tárt ablakok mögött új ablak
nyílik, s mintha megsimogatná
arcod a belső igazság tündérkeze.
Ott állsz, hol az utópiák üvegfala
megpattan, s belezuhansz a születés
és visszatérés globális forgószelébe.
Ahogy szellemed kilép a búra alól,
földarcodról leszárad az ördögélmény,
elsimulnak a ráncok, fölállsz, s magadhoz
szorítod viharból virággá szelídült
örökséged. Most már fényarcú vagy,
kiveszett belőled Jób minden szenvedése.
Te vagy a szabadcsapat vezetője a néma
fák seregében , te vagy a tenger ura,
te vagy az eltévedt bárányok pásztora.
Jöttél hegyeken át szökellve, egyre közelebb
merészkedtél az éj sűrűjébe. Jöttél, hogy
színeváltozásodban megtörténjék
a gyökerek visszateremtése.
A bűnbeesés harmóniája
Valahogy egérutat kell nyerni,
Ég és Föld között csillag-ablak
tükörképét keresni; s megvetni
a lábadat ott, ahol ablak nyílik
Platon barlangjába, ahol mozdul
a meddő anyag, s összeépül
veled a kiszolgáltatott test és
a belédégett lélek öröme.
Valahol a disszonanciából
kiülepítheted a tiszta alkotóelemek
gyökerét, s kitejesedhetsz akkor is,
ha folyó úsztatott fa vagy, – ha az
utcán ásító sötétség árnyékában
takargatod sebeidet, s a falevelek
úgy sodródnak eléd, mint kitépett,
elszórt zsoltárlapok. Csontjaidból
akkor is sikerül ma Nagy Homokozóban
kinyerni titkos készletedből aranyadat.
Egy angyali démon hangszere
csengeti fülbemászó dalod,
s önnön hangerőd a ragadozó
képzelet nyomán megzavarja az
Énekek Énekéből kiszűrődő áramlatot.
Gondolj a küldetésre, a kiűzettetés
parittya-éles, pokolbéli emlékére,
s akkor majd meglátod, hogy még
mindig belőled tündöklik a világ,
s léted önmagában bemocskolhatatlan.
Szabad légtérben lebegsz egy nagy
társasutazásban, fel nem ismert
lehetőségek között, s döntésképtelenségedben
is megpróbálsz a végtelennel érintkezni.
Jegyzetfüzet
Simone Weil nyomán
Ma már csak a belső hangra
figyelek, a lecsupaszított,
tiszta kontúrokat építő szavakat
hallom. Mindent eldobok, ami
élettelen, – nincs apelláta – ami
nem kapcsolható a Semmihez,
csak az kísérhet el a végső valóságba.
A föld csöndjébe menekülök, –
abba a jótékony ürességbe, ahol
már nincs bizonytalanság, ahol
nem baj, ha nincs mibe kapaszkodni,
ahol a nem létezés boldog tudata
emel égi magaslatokra.
Ott már csak múlt idő leszek,
a jövő sziklacsúcsa elérhetetlen marad.
Emlékeimből kifolyik majd a jelen, s nem
fenyeget környezetszennyező lélegzetem.
Ülök majd egy szigeten, ahol senki
nem keres, ahol körülvesznek fájdalomtól
széthasadt kövek, ahol a romlékony
fényben megégnek a madarak, ahol ajkamon
a szavak nedves falevelek, ahol a fák
közel és távol elaggott szüzek.
Belegyógyulok majd a nagy mélységbe,
hallgatom az angyalok zsongását, –
magához szorít a szent révület.
De akkor is csak a belső hangomra
figyelek, s ha összefutunk, elolvashatod
ezt a kiszakított szentenciát, s látni
fogod: a fénybe ásott gödörben ez
megmaradt belőlem, – ez a jegyzetfüzet.
