Amikor arról beszélünk, hogy az irodalmi művek az örökkévalóságnak íródnak, valójában azt a reményünket fogalmazzuk meg, hogy alkotásaink túlélnek bennünket: mi elmegyünk örökre, de a művek itt maradnak, szintén örökre. Ebben a reményteljes narratívában azonban az örökkévalóság a jelen valamiféle meghosszabbítása, az alkotói hübrisz végtelenségbe való kiterjesztése, amely azzal a gőgös illúzióval vigasztalja magát, hogy már meglévő dicsősége a halállal nem ér véget. De milyen lehet úgy írni, hogy tudod: csak az örökkévalóságnak írsz, csak az utókornak, amelyről fogalmad sincs, hogyan fog kinézni? Hogy tudod: kortársaid egészen biztosan nem olvassák majd művedet, amely akkor kerül majd az olvasók szeme elé, amikor már minden emberi számítás szerint halott leszel. Nem tudod, milyen hatást gyakorolsz és kikre, hogy milyenek lesznek annak a kornak az olvasó emberei, hogy olvasni fognak-e még és emberek lesznek-e egyáltalán.
Nem tudni például, hogy Sophia, a világ első, állampolgárságot nyert mesterséges intelligenciája olvas-e irodalmat és ismeri-e a robotika három törvényét.
Mennyire bízhatnak az utókorban azok a szerzők (eddig négyen vannak: a kanadai Margaret Atwood, a brit David Mitchell, az izlandi Sjón és a török Elif Shafak), akik úgy zárták palackba legújabb munkáikat, hogy nem tudják, hová jut az üzenet – kereken száz esztendő múlva? Mert a Jövőkönyvtár (Future Library) elnevezésű projekt erről szól: azok az írók, akik belépnek a programba, vállalják, hogy írnak egy olyan művet, amelyet soha nem fognak nyomtatásban viszontlátni, mert csak száz év múlva publikálják azokat. A könyveket addig az oslói nemzeti könyvtár egy különleges szobájában helyezik el, és 2114-ig lakat alatt tartják (a program ugyanis 2014-ben indult); a projektet egyébként ezer fa elültetésével kezdték, ami cseppet sem haszontalan dolog, mert valamiből majd sokszorosítani kell nyomtatásban ezeket az opuszokat száz év elmúltával, amikor egyáltalán nem biztos, hogy a szépirodalomnak, ha létezik még, a papír lesz az elsődleges hordozója.
Minden egyes száz év magányba taszított mű veszteség a ma irodalmának; a szerzőknek pedig lemondás a megélhető sikerről, de biztosíték az utókor figyelmére. Talán minden rendes írónak ezt kéne tennie: egy lezárt borítékban az időre bíznia élete legjobb alkotását, hogy aki egy évszázad múlva elolvassa, friss szemmel, az idők során rárakódott magyarázatok terhétől mentesen tekintsen rá. Ha akkor is érteni és értelmezni tudja, ha ránk és magára ismer belőle, akkor nincs veszve semmi.
És az az író, aki kibírja, hogy a halálba vigye ezt a titkot, talán tényleg, egyszer, végleg megérett a halhatatlanságra.
