2017 novemberében ünnepeltük művészettörténetünk közbecsült, tudós krónikásának, Murádin Jenőnek a nyolcvanadik születésnapját. Erre az alkalomra jelent meg Szücs György művészettörténésszel, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársával folytatott esteli beszélgetéseinek a kötete, címlapján Mohy Sándornak az ünnepeltről készített portréjával. Szücs köszöntő sorai után Murádin öt fejezetben mesél életpályájáról, munkahelyeiről, kortársairól, kutatómunkájáról s általában arról a korról, amelyben élt. A kérdező próbál sorrendet, kronológiai és tematikai egységeket kialakítani a beszélgetésekből. Lényegében azonban csapongó az emlékezésfolyam. A kérdezett minduntalan korjellemző anekdotákkal, érdekes jellemzésekkel tarkítja a beszélgetést.
Az első fejezet a családra összpontosít. Az édesapa, a magyar-örmény családból származó Murádin Lukács a felekezeti iskola kántortanítója a Torda-Aranyos vármegyébe eső Harasztoson, amikor ott 1937-ben megszületik harmadik gyermeke, Jenő. A rövidesen beköszöntő bécsi döntés Dél-Erdélybe sorolja Harasztost, vagyis Romániában hagyja. Megismerkedhetünk a falu addigi történetével és a döntés következményeivel, amelyekre már hősünk is emlékezik. Az édesapa helyben marad. Jenő a vezetése alatt tanul az elemi osztályokban, s közben átéli a világháború forgatagát, majd az oroszok bevonulását 1944-ben. A szülei beíratják a kolozsvári volt Római Katolikus Főgimnáziumból létesített állami tanítóképzőbe, s itt tesz érettségit 1958-ban. Nem akar tanító lenni, jelentkezik a Bolyai Tudományegyetem történelem szakára. Át kellett élnie az egyetemegyesítés mozzanatát, s 1959-től a Babeş–Bolyai Egyetem hallgatója, a kurzusok egy részét már románul tartják. Ezúttal mesél az 1956-os forradalom kolozsvári vonatkozásairól, el egészen az egyetemegyesítés kikényszerítéséig. 1963-ban végzi az egyetemet, abban az évben, amikor édesapja meghal.
A következő fejezet első kérdése a magyar-örmény eredettel indít. Megismerjük e népcsoport háromszáz éves történetét, szerepét Erdély gazdaságában. Maga Murádin 25%-ban örmény, de vállalja kötődését. Aztán egy éles fordulattal visszatérünk az 1950-es évek Kolozsvárjára, a város magyar jellegére és erőltetett elrománosítására. Az egyetemen hallgatott kurzusokról, példaképeiről is beszél. Jakó Zsigmond és a művészettörténész Virgil Vătăşianu van rá nagy hatással, az utóbbit anekdotikusan jellemzi is. Kelemen Lajosra szintén ráterelődik a szó, munkamódszerére, nézeteire. Ő a történettudomány egzaktságát „ad absurdum tágította”. Az egyetemi évekkel kapcsolatban szögezi le Murádin: „Mi Magyarország történetéről soha egy sort sem tanultunk”. Ez is késztette, hogy a semlegesebb művészettörténet felé forduljon.
A Nagybánya utcáin című fejezet arra a témára vezet rá, amely összeköttetésbe hozta a kérdező Szücs Györgyöt Murádinnal. Különben a még kezdő kutató a Korunk főszerkesztőjének, Gáll Ernőnek a biztatására és kéthetes ösztöndíjával jutott el először a festőkolóniájáról híres városba. Ám még visszatérünk a pályakezdés bonyodalmaihoz. Murádint tanársegédnek osztják be Vătăşianu professzor mellé. Mire azonban elvégzi a katonaságot, az állást más foglalja el. Ezért kénytelen „kettős életet” élni. Az Igazság című kolozsvári napilapnál helyezkedik el, mint a művészeti rovat szerkesztője. De munkaidejét jórészt az Egyetemi Könyvtárban, levéltárakban tölti, adatokat gyűjt Erdély 19–20. századi művészettörténetéről. Kritikai írások és tanulmányok után az 1970-es évek végétől jelennek meg kötetei. Külső munkatársa lesz a Korunknak, Utunknak, A Hétnek, még magyarországi szaklapoknak is – pedig ezt eléggé tiltották. Ezután következnek a nagybányai élmények. Hogyan kereste fel Murádin az 1960-as évektől kezdve a még élő mestereket vagy rokonaikat, s szerzett adatokat tőlük. Milyenek voltak a viszonyok Nagybányán. Szó esik itt Hollósy Simonról, Maticska Jenőről, Thorma Jánosról, Nagy Oszkárról. Vida Géza esetében nem csak méltatást kapunk, hanem származását, román-magyar-zsidó-ruszin kötődését is tisztázza.
Az újabb fejezet Kolozsvár kincseiről ígér körképet. Nem véletlenül, Murádinnak 2011-ben jelent meg Kolozsvár képzőművészete című összefoglaló kötete. Itt olvashatunk a város Erdélyben betöltött központi szerepéről, az itt élt első festőművészekről. A 19. század közepéig működik a Királyi Líceum keretében a Normál Rajztanoda. Szó esik az Erdélyi Múzeum-Egyesületről, a tudományegyetemről és az ezek keretében létrehozott képtárról. A színházi élet is művészeti központtá tette Kolozsvárt. Már a két világháború közt alakult meg a Belle-Arte szépművészeti főiskola, amelynek a román tanárai is jól beszéltek magyarul, s az ottani hallgatók fele magyar volt. Ennek hagyományait újította fel a második világháború után a felsőfokú Művészeti Intézet. Említés történik a magyar, román és zsidó műgyűjtőkről, s a sétatéri, Kós Károly tervezte Műcsarnokról. Murádin mint újságíró rendre meglátogatta a városban élő művészeket s interjúkat készített velük. Ezek jórészt bekerültek a Függőhidak című kötetébe. Itt visszaemlékezik az Incze Jánossal, Kós Andrással, Kovács Zoltánnal, Gy. Szabó Bélával, Szervátiusz Jenővel folytatott beszélgetéseire. Két román művésszel, Romul Ladeával és Aurel Ciupéval magyarul társaloghatott.
A Korváltások címet viselő utolsó fejezet lesz bizonyára a legtanulságosabb az ifjabb nemzedéknek. Csak aki – ráadásul szerkesztőként – átélte a kommunista uralom évtizedeit, az tudja ilyen alaposan jellemezni az 1989 előtti időszakot. A Gheorghiu-Dej pártvezér halálától a Ceauşescu-féle bekeményítésig volt egy átmeneti korszak: „Én azt mondanám, hogy Gheorghiu-Dej halálától úgy 1971-ig tartott ez a jégkorszakot követő fölmelegedési időszak. Onnan kezdve mind meredekebben jelentkeztek a tiltások, egészen a Ceauşescu-korszak végéig. Csak példaként, odáig fajultak a dolgok, hogy borús tájat nem vettek be a festmény- vagy fényképkiállításokra. Miért lenne borús az a korszak, amit a bölcs vezető irányításával megélünk?” Megtudjuk, hogy a magyar szerkesztőségeket, a tehetséges munkatársakra utalva „elefánttemetőknek” hívták. „Mert gondold el, hogy a Napsugár gyermekirodalmi lapnál Lászlóffy Aladár, Veress Zoltán, Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Bálint Tibor dolgozott. Azután én is odakerültem.” Persze, akadtak besúgók is. Murádin elmeséli, hogyan próbálta őt is beszervezni a Securitate.
Kedvesen ír arról is, miként iszogattak a szerkesztőségekben. Bálint Tibor az íróasztal fiókjába rejtette el üvegjeit. „Mózes Attila? Hát senki annyit nem ivott meg, mint ő, egy vízimalmot elhajtott volna, ami a torkán lement. Jóllehet, igazán tehetséges ember volt, bátor írásai is megmaradtak.” Létay Lajosnak köszönhette, hogy a szerkesztőségben maradhatott. Létay mindig megvédte embereit.
A pártállami elnyomás sokakat félreállított. Nagy Albert műanyagbabák festéséből élt. Fülöp Antal Andort minduntalan kizsűrizték. Többen kilógtak az országból, mások kitelepültek. Mint ahogy a színészeknél, a képzőművészeknél is: odaát csak kevesen tudtak befutni. Abban a korszakban „Olyan volt az életünk, mint a szobrász Brâncuşi Végtelen oszlopa. Bizonyos érzékeny részünket hol megszorították, hol elengedték… a végtelenségig” – összegez Murádin.
A kötetet az évfolyamtárs, Pál-Antal Sándor pár oldalas visszaemlékezése zárja. A diákéveket, a közös tanulmányi kirándulásokat idézi fel. Az államvizsgát követő kötelező „kihelyezés” ceremóniáját is leírja. Ő a levéltárosságot választotta, s Marosvásárhelyen, az ottani állami levéltárban dolgozott egy életen át, eljutva az akadémiai tagságig. Murádin nem volt ilyen szerencsés, ő a szerkesztői munka mellett írt köteteivel érte el a Magyar Művészeti Akadémia tagságát. Az évfolyamtársak közül többen lettek tanárok, mások muzeológusok.
A könyvet Murádin Jenő köteteinek a felsorolása zárja – 55 címet olvashatunk (1977 és 2017 között megjelentek meg). Egy egész kutatóintézet büszke lehetne ennyi kötetre. Az utóbbi években szinte rendszeresen 3–3 kötettel jelentkezett. Közzétette a munkáinak alapjául szolgáló, 1867-től 1989-ig terjedő erdélyi magyar művészeti bibliográfiát is két kötetben, s ezzel utat nyitott a jövendő kutatóknak.
Szücs György: Esteli beszélgetések Murádin Jenővel. Exit Kiadó, Kolozsvár, 2017.
