"inkább hallgassuk a tengert"
Kereső  »
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 02. (736.) SZÁM – JANUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Száz év magány a halhatatlanságnak
Karácsonyi Zsolt
Atlantisz, ami létezik - beszélgetés Bréda Ferenccel
MAX BLECHER
Heges szívek
Egyed Péter
Laudatio Bréda Ferencről
Gaal György
Murádin Jenő születésnapi beszélgetései
Haklik Norbert
Novellák a legnagyobb cseh megteremtőjétől
Horváth Sz. István
Novellák
Imre Ábris
Versek
Pencs Attila
Versek
Vlad Moldovan
Versek
Bogdán László
Utazás a másik világba
Lovász Krisztina
Szavadat ne feledd…
FELLINGER KÁROLY
Versek
Czakó Gábor
Szerhij Patkanov és a szabir tabu
Szántai János
Az utolsó Jedik, avagy egy mítosz vége
Bréda Ferenc
SZÍNÉSZ-ESSZÉ. Theatrum entis: homo artifex scaenicus1
Fried István
Kisebbségtörténelem Csák Máté földjén
Miklós Krisztina
A fej, ami a mienk
Fleisz Katalin
A magány csapdájában
Jakabffy Tamás
Collier világnyi szobája
SZEKERNYÉS JÁNOS
Színek és formák geometriája
 
Bogdán László
Utazás a másik világba
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 02. (736.) SZÁM – JANUÁR 25.


Részlet A katona és a démon című regényből

Megmerevedünk, a félhomályban mélán forognak el a tárgyak, szédülök. Anka a bal, Carmen a jobb oldalamra hengeredik, kezem lüktető hasukon, és anélkül, hogy eldöntenénk, merre és hová, nekifeszülök Ibolyának, s máris, kiszállva tehetetlenül reszkető testünkből, eggyé válunk és repülünk! Üstökösszerű, hatalmas fénycsóvaként vágódunk neki a tükörnek, hihetetlen boldogság tölt el, ilyen erős és intenzív, az egyesülés kiváltotta eksztatikus örömet, ilyen extázist még nem éreztem soha. Átvillanunk a tükör mögötti szobákon, az őrködő alabárdosnak megmozdulni sincs ideje, az általunk keltett huzat félresöpri utunkból, és máris a háborgó tenger felett repülünk, a szúró napsütésben, alattunk a tarajló, állandóan megsemmisülő, de magukat állandóan újjászülő hullámok közé veszve remeg villogó tükörképünk. Egyek vagyunk, az egyesülés kiváltotta gyönyör tündöklése elborítja elmém. Hihetetlenül gyorsan repülünk, együtt négyen, nagyon erősek lehetünk! Megpróbálok a látványra koncentrálni. Fogalmam sincs, hol vagyunk, merre mehetünk, de sebességünk érzékelhetően felgyorsul, noha nem nagyon van, amihez mérni, se hajókat, se repülőket nem látunk, csak a nap tűz, egyre eszelősebben, ahogy magasabbra emelkedünk, tükörképünk kisebbedik, a háborgó tenger hullámai közé vész, de csillogva előtűnik megint, delfinek úszkálják körül, de bármilyen gyorsan is igyekeznek követni, óhatatlanul lemaradnak.

 

Időérzékem elvész, képtelen vagyok megállapítani, hogy mennyi ideje repülhetünk. Egyszerre lennebb ereszkedve észreveszek egy hatalmas, kopár szigetet és meglátom az óriási méretű kőszobrokat. Némely emeletes házaknál is nagyobb lehet, a körülöttük álldogáló, színesre pingált, mezítelen, csak ágyékkötőt viselő bennszülöttek eltörpülnek mellettük. Távolabb valamiféle ünnepély kezdődhet, a körtáncban forgó, torokhangon üvöltő indiánok, egy habzó szájú, teljesen mezítelen, színes ábrákkal telefestett, ugrándozó férfit utánoznak, a ritmus felgyorsul, s meghallom lihegésüket is, érzem a verítékező emberi testek szúró szagát is, de nem tudok sokáig gyönyörködni a látványban, mert lassabban ugyan, de továbbrepülünk, és megállapodunk a tengerparton álló őrkolosszusok fölött. Megjelennek az ideges, vijjogó madáremberek is. Izgatottan repdesnek körülöttünk, de nem engedjük magunkhoz túl közel őket, nehogy megsemmisüljenek. A legmagasabb szobor most felénk fordul, szeme vörösen kezd égni, a többiek is minket néznek, szemük sugara fogva tart, hálóként villódzik körülöttünk, és váratlanul érzem meg, amint felénk áramlik a mana. Arra kényszerítenek, hogy még lennebb ereszkedjünk, a legmagasabb fejének magasságában halljuk meg a mély hangot, mintha egy mélységesen mély kút fenekéből jönne. – Végre megérkeztetek, nagyon régen várunk rátok. – Biztos vagy benne, hogy ők azok? – szólal meg bizalmatlanul a bal szélen álló, teljesen földbesüppedt kőszobor és fogatlan szája valamiféle torz vigyorra húzódik. – Csak ők lehetnek. Ők vihetik el a hírt – vág közbe türelmetlenül, a jobb szélen álló behemót alak. – Miféle hírt? – kérdezzük, noha meg sem szólalunk, szánk sincs, hogy beszélhessünk, mint egy megkötözött léggömb lebegünk a levegőben. – Át kell mennetek a másik világba, ahol a hozzátok hasonlók élnek halljuk a legmagasabb mély hangját. – Meg kell keressétek a törzsfőnököt. Jöjjön vissza, amilyen hamar csak tud, mert veszélyben vagyunk és veszélyben van a népe is, a civilizáció kihívásaival nem tudunk szembenézni, állandóan kísérleteznek velünk, meg akarják fejteni születésünk értelmét, noha még a beszélő táblák jeleit sem tudták megfejteni. Hiva a neve, ott él a ti világotokban, vagy a Kolóniában, vagy a Zónában. Induljatok. Nincs idő! Fennebb emelkedünk, már nem korlátozzák mozgásunkat.

 

A változatlanul izgatott madáremberek vijjogva követnek, de menthetetlenül lemaradnak, az őrkolosszusok felemelt fejjel bámulnak utánunk, amíg a sugárzó nap fényébe nem veszünk. Fennebb, egyre fennebb emelkedünk, s váratlanul egy hatalmas, beláthatatlan űrt érzékelek magunk körül. Nálunk kisebb fénygombolyagok kerengenek megzavarodottan körülöttünk, de mi erősebbek vagyunk, nem tudnak a közelünkbe férkőzni, noha akarnának, nem tudnak behatolni gondolatainkba, noha láthatólag érdekeljük őket, s hiába igyekeznek követni, menthetetlenül lemaradnak.

 

Már sejtem merre repülünk s igyekszem felidézni Tóbiást, majd Huterát. Sikerülhet jelezni érkezésünket, mert hosszú repülés után, a Kolónia határában várnak ránk. – „Téged érzékellek – közli döbbenten Tóbiás –, és Ibolyát is, a másik két hölgyet nem ismerem.” – „Mikor kerültetek ide, drága barátom – hallom meg a szívemben Hutera hangját is. – S hogyhogy együtt vagytok, négyen, ez miképpen sikerülhetett?” – „Mi még egyelőre élünk – közlöm velük –, csak iderepültünk, mert át kell adnunk egy üzenetet.” – „Hogyhogy ide repültetek?” – döbben meg Tóbiás. – „Meséltem nektek, a szeretkezés közbeni repüléseinkről, a testünk most valahol egy hollandiai tengerparti ház jakuzzija mellett remeg, egy lepedőn, mi pedig itt vagyunk.” – „Nem minket kerestek?” – „De igen, hiszen csak ti segíthettek, át kell adnunk egy üzenetet.” – „Kinek?” – kérdezik szinte egyszerre. Elmondom, hogy egy Hiva nevű, Húsvét szigeti törzsfőnököt keresünk, hallottak-e róla? – „Viccelsz, Lodovico – röhög Hutera –, ki nem hallott volna róla, de nem itt van a Kolóniában, már régen, az emberi időszámítás szerint valamikor ezer esztendeje, a magyar honfoglalás idején jelent meg itt. Összeférhetetlen, agresszív lény volt, hihetetlen kalamajkákat csinált, hatalmas szellemi ereje erőszakossá tette, képtelen volt beilleszkedni, állandóan zavart és terrorizált másokat. Akkor még a degenerálódó világunkban nem volt halálbüntetés, a Fényfal sem létezett, ezért a Zónába száműzték, ott keressétek, Luci, Frédi bátyád szerelme talán útbaigazíthat, és legalább Ibolyka is találkozik végre az elődjével. Bizonnyal nem lesz tanulság nélkül való, ez az elkerülhetetlen találkozás. Nem nézitek meg a világunkat?” – kérdezi, de már megfordulunk. – „Most nincs idő, majd még eljövünk, izgatnak illúzióitok, Pirossal és Roxánával is meg szeretnénk ismerkedni, Viola és nagymamám sokat meséltek róluk, de rólatok is, hogy milyen csodálatos illúziót teremtettetek szerelmeiteknek. Nem is tudtuk, hogy négyen együtt olyan erősek vagyunk, hogy ilyen nagy utazásokat is megengedhetünk magunknak.” – Repülünk megint a beláthatatlan űrben.

 

A Zóna határában már vár ránk Luci. Közöljük vele, hogy egyetlen fénygombolyagban négyen vagyunk, egyikünket sem ismerheti, én Frédi unokaöccse vagyok, Ibolya a felesége, az idegen hölgyek a barátaink. – „Ha te tényleg a Frédi unokaöccse vagy, vannak elképzeléseim arról, hogy mit értesz barátnőkön, de hagyjuk ezt. Mikor kerültetek át?” – érdeklődik kedvesen. – „Mi még élünk, csak látogatóban vagyunk itt, egy Hiva nevű, volt Húsvét szigeti törzsfőnököt keresünk, át kell adnunk neki egy üzenetet. Ismered? Hol találhatjuk meg?” – „Ki nem ismeri – ámul el Luci. – Hamarosan ideér, már értesülhetett hívásotokról. Én nem akarok találkozni vele, de szeretnék még veletek beszélgetni. Igaz, hogy Ödön, Eszti és Viola, akik nemrég jártak itt és meglátogattak, hamarosan visszatérnek a földre?” – „Igaz!” – sugallom. – „És én, ha én is vissza akarok menni? – csuklik el a hangja –, mehetek? Engem is befogadtok?” – „Igen!” – közöljük szinte egyszerre. – „Ibolya, te is elfogadsz, hiszen te a mostani felesége vagy?” – „Persze – sugallja Ibolya –, mi amúgy is egyetlen nagy-nagy család vagyunk, de addig is, amíg eldől, sikerül-e a kísérlet, még eljövünk, meglátogatni téged! – „Csak jelezzétek előre, hogy készülhessek fel – közli, villan egyet és eltűnik, s helyén váratlanul villódzva jelenik meg Hiva. – „Kik vagytok? – érdeklődik komoran –, érzem, hogy nem akartok nekem rosszat, pedig nagyon erősek vagytok, sokkal erősebbek, mint én. És többen vagytok, ez hogy lehet, ez valami újdonság, már ilyesmikre is rájöttek a régi világ vezetői?” – „Nem – tiltakozunk. – Mi még élünk, csak látogatóba jöttünk. Hírt hoztunk neked, törzsfőnök, a szigetedet őriző hűséges szobraid azt üzenik, ha tudsz, térjél azonnal haza, világodat veszély fenyegeti!” – „De hogyan? – döbben meg. – Ott, a fénylények birodalmában erre csak egyetlen lény, egy Odon nevű férfi képes, de őt nem ismerem, nem is hiszem, hogy segítene nekem.” – „Kövess minket, nem biztos, hogy sikerül, de hát tudod, amúgy is minden illúzió. Hátha átjutsz!” – „De nem tudom segíthetek-e? – bizonytalanodik el. – Ezer év alatt, amióta itten vagyok, főként egy görög filozófussal és egy francia forradalmárral barátkoztam össze, tőlük sokat tanultam, tudom, azóta más lett a világ, nem akarnék csalódást okozni bennem vakon bízó, hűséges őrszobraimnak. És ártatlan népemnek sem.” – „Próbáld meg, Hiva, ha nem sikerül, egyedül is visszatérhetsz. Átmenni nehéz, visszatérni könnyű! Mi átviszünk, csak kövessél, ne törődj semmivel. Nincs olyan erő, ami feltartóztathatna bennünket!” – Elindulunk, simán jutunk át a fényvillódzások jelezte határon, már a tenger fölött repülünk, feltűnik a sziget, a velünk most egyáltalán nem foglalkozó, boldogan csivitelő madáremberek ujjongva körülfogják Hivát. – „Sok szerencsét, főnök! – fordulunk vissza. – Teremts illúziót, hogy emberi alakodban jelenhess meg előttük, másként feleslegesen rémiszted meg őket.” – „Köszönöm, nagyon köszönöm, csak hegy a heggyel nem találkozik, egyszer meg fogom hálálni kedvességeteket és nagyvonalúságotokat!”

 

Éles, riasztó berregés térít magunkhoz, pillanatokig azt sem tudom, hol vagyunk? A berregés egyre élesebben szól, a sápadt Ibolya leválik rólam, Carmen hozzásimul, masszírozni kezdi a combját, Anka felugrik és kirohan. Szédelegve vánszorgok utána. A képernyőn látszik az üres utca, de Anka, változtatva a kamerákat, körüljárja a házat, a tengerparti részen, a szikla mellett menekülő turistákat fedezünk fel. – „Valószínű gyümölcsöt akartak lopni – nevet –, s amikor bekapcsolt a riasztó, megijedtek. De a repülés fantasztikus volt!” –„Igen – sóhajt Ibolya. – Gyertek, ússzunk!” – „Mi sajnos nem mehetünk – sóhajt Anka, és ő is öltözni kezd. Farmer, fehér póló, fehér tornacipő, mintha Carmennel egymás tükörképei lennének. – „Nincsen senki, mehetünk meztelenül?” – „Vasárnap van, látod nagy a forgalom.” – „Papucsot viszont húzzatok – javasolja Carmen. – Felsérthetnek a kagylóhéjak.”

 

Kiszédelgünk a partra, turisták közelednek, csak annyi időnk van, hogy behátráljunk a tengerbe. A turisták, két férfi és három nő kíváncsian bámulnak utánunk, de nem mernek bejönni a vízbe, továbbsétálnak. Késő délután van, a nap már kezd lefele ereszkedni a hullámok közé, olybá tűnik, mintha vérezne a víz. Kimegyünk, rákok köröznek lassan, ráérősen, alig mozdulva a szikla előtt. – „Ilyenkor nem szoktátok megbeszélni, amit átéltetek? – indul előre a kert felé. – Ez most egészen furcsa volt, elkábító.” – „De igen. Kíváncsi vagyok ti mit és hogyan érzékeltetek ebből az egészből? Úgy egyáltalán tényleg elképesztő volt, egy több részes történet, és soha nem éreztem olyan orgazmussal felérő gyönyört, amit akkor, amikor hirtelen kiszállva testünkből egyesültünk, s egyetlen üstökösszerű, boldog fénycsóvaként elkezdtünk repülni.” – „Én sem – suttogja. – Ez már önmagában is fantasztikus érzés. Először, amikor a menetben voltunk, túlságosan a magam fájdalmas emlékeire koncentráltam, hogy megszabadulhassak végre már attól a rémálomtól, de ez most egészen más volt. Köszönöm.” – „Nekik köszönd.” – „Nekik is megköszönöm, fantasztikus lányok.” – Carmen és Anka nevetnek, és elénk tolják a fagylaltos tálakat, ránk terítve két fürdőlepedőt, nehogy megfázzunk. – „Nem tudom, ti hogy voltatok ezzel az egésszel, de én – kezdi Anka –, még soha nem éreztem ilyen boldogságot.” – „Én először, Amszterdamban, az Ambassade szobájában még nem tudtam erre koncentrálni – sóhajt Ibolya. – Saját nyomasztó emlékeim kötöttek le, ezektől akartam volna már szabadulni, s nektek köszönhetően azt hiszem, sikerült is, már nem álmodok a menettel, a senki földjével. De ez most azt hiszem, más volt.” – „Igen, más, teljesen más, mint az eddigiek, és nem voltak zavaró körülmények – néz ránk töprengve Carmen. – Átélhettük az egyesülés észveszejtő gyönyörét, most tényleg egyesültünk, egyek lettünk, de maga a repülés is szokatlanul izgalmas volt.” – „És talányos – töpreng Anka. – Azt még értem, hogy Frédi érzékletes meséje még elevenen élt bennünk, de az, hogy odarepültünk, anélkül, hogy előzőleg eldöntöttük volna, hogy hova, merre repülünk, fantasztikusnak tűnt és a talányos, kavargó történet is tele volt szimbólumokkal, volt, amit értettem, volt, amit nem. Hogyan beszélhettek hozzánk a kőszobrok? Kik azok a madáremberek? Miért voltak olyan izgatottak? Mintha ők is akartak volna valamit tőlünk? Ezt nem értem. Tényleg a Húsvét szigeteken voltunk?” – „A valóság nem az, ami létezik, hanem az, amit érzékelünk, a dolgok nem attól valódiak, hogy vannak, hanem attól, hogy mi felfedezzük, észleljük.” – „De azok a szobrok tényleg beszéltek hozzánk és üzenetet adtak át nekünk – ámul el Carmen, mint aki nem hisz saját magának. – És mi, gondolkodás nélkül, a veszélyekkel nem is számolva, elmentünk oda túl és átadtuk az üzenetet, visszahoztuk nekik Hivát, a törzsfőnöküket…” – „Igen – vág közbe türelmetlenül Anka –, de következőkör majd meglátogatjuk még egyszer Tóbiást és Huterát is, meg szeretném ismerni az illúzióik világát, a szerelmeiket. És Lucit is meglátogatjuk még. Jó, hogy megnyugtattad – néz Ibolyára. – Szegényke félt, hogy ő, éppen miattad nem jöhet vissza. Nem érezted? Volt benne egy olyan érzés, hogy esetleg ő már felesleges, hogy nem fogadjátok be.” – „De hát miért ne fogadnánk be? Pontosan a férjem első szerelmére leszek féltékeny? Annyit mesélt róla az évek során, hogy azt hiszem személyesen is ismerem. Elfér ő is, a Rodi kastélyában!” – „Mindannyian elférünk – legyint Carmen –, a kórházépületet megvesszük nekik, s ha nem fogunk tudni nyugodtan élni együtt a kastélyban, majd veszünk nekik egy másikat. Ez a legkevesebb. Pénzünk van!” – „Te könnyen beszélsz – mosolyog Ibolya. – Nektek, Rodival és Dorellel tényleg van pénzetek, s most már nekünk is – néz rám. – Még mindég nem osztottátok el?” – „Ráér, pontosan most kezdtünk volna osztozkodni, amikor úgy kívánkozott már Frédi a tengerre, hogy pusztult bele! Nem láttad, első pillanattól mennyire megértették egymást Dorellel, a tenger, közös szerelmük nagy kerítő. Nem, higgyétek, nem ez lesz a probléma, hanem a kísérlet sikere. Erre kellene most, koncentráljunk.” – „Az első része – mosolyog talányosan Carmen –, azt hiszem már sikerült is.” – „Rájöttél? – bámul döbbenten Ibolya. – Hogyan jöttél rá, te tényleg fantasztikus vagy?”

 

„Nem fantasztikus, hanem parafenomén – jelenik meg az asztalnál fehér ruhában, fiatalon, farkasfejű botját ujjai között forgatva dédapám. – Istenáldotta tehetsége van, reméljük, csak jóra fogja használni, mint ti is mindannyian. – Igen, lányok, s drága fiam ez volt az első kísérlet, és felülmúlva várakozásaimat: tökéletesen sikerült. Együtt, négyen el tudtatok repülni a Húsvét szigetekre, olyan gyorsan repültetek, mint mi, fénylények, végrehajtottatok egy nemes feladatot, hátha az elmúlt évszázadokban kissé megkomolyodó, a görög filozófus és a francia forradalmár barátaitól annyi mindent tanuló Hiva, képes lesz segíteni népén. Ti viszont képesek voltatok önfeláldozóan segíteni a szobroknak, a népének, és neki. Volt bátorságotok belevágni egy ilyen kalandos utazásba. Nem hittem komolyan hogy képesek lehettek rá, csalódtam, büszke vagyok rátok! Sikerült! S most már hiszem, hogy a visszaváltozás is sikerülni fog, ha az én erőm is társul a tiétekhez, de már itt is van Viola. Mindjárt eldől, hogy sikerülhet-e? Ha igen, itt is marad. Ti – pillant dévajul Carmenra és Ankára –, éppen nem vagytok, hogy is mondjam, akcióképesek, a véletlen rendezte így, a többiek hajókáznak, három napig bizonyíthatjátok, hogy mennyire szeretitek egymást. Senki nem fog megzavarni, vagy ha igen, annál jobb lesz mindnyájatoknak! Ibolya pedig, ha Viola itt marad, most már remélhetőleg örökre, jön velem, s erre a kis időre, ami még hátravan, a helyébe áll, hogy ne vegyék észre titkárnőm eltűnését ilyen hamar, és előkészítjük Eszter, Mária, Judit, Éva, Kriszti, Luci és Virgil visszatérését is. Még beszélek Tóbiással és Bélával, Pirossal és Roxánával is, döntsék már el, hogy ők vissza akarnak-e jönni?”

 

Viola ott libeg, előttünk, kis kék pettyes ruhácskájában, amit annyira szerettem és sápadtan néz bennünket. – „Megyek, hozom a dokumentumokat – áll fel Ibolya, és besiet a házba, hamarosan visszatér, és az asztalra helyezi a vaskos iratcsomókat. Az öreg a harmadik dossziéra mutat, lapozni kezdek, a hatvanhatodik oldalnál megálljt parancsol. „Mondjátok a szöveget” – parancsolja. – „Kaldeus és sumér szövegrészek, nem fontos, hogy értitek-e vagy nem, ha érdekel, majd lefordítom, amúgy sem a szöveg a fontos, hanem a hit! Mondjátok tagoltan, először az unokám, majd ti egymás után, másodiknak Ibolya, aztán Carmen és Anka, végül én.”

 

Elkezdjük, egyre borzongatóbb az egész, kiver a hideg, reszketünk, összekoccannak a fogaink. – „Most együtt mondjuk – javasolja az öreg –, tagoltan, határozottan, emelt hangon. Közben próbáljatok meg mindannyian a Viola visszatérésére koncentrálni, mondjátok magatokban, hogy mennyire szeretitek, mennyire várjátok vissza őt, ez nyilván eltarthat egy negyed órát is, lehet még többet! Nem tudom. De ne türelmetlenkedjetek! Tisztítsátok meg a gondolataikat, ürüljetek ki! Semmi másra ne gondoljatok, csak erre, ne engedjetek semmi más gondolatot, képzelgést magatokhoz közel, csak Violára koncentráljatok, és arra, hogy vissza akarjátok kapni őt! Vissza akarjátok hívni abból a másik világból.” – Kezét, mintha áldást osztana, felemeli, felállunk mi is, tétován felemeljük a kezünket, egymás mellett állunk. Az öreg javasolja, hogy fogjuk meg inkább egymás kezét, egyesüljünk valamiképpen, mint az előbb a repülés során és hunyjuk le a szemünket, sűrítsük össze energiáinkat és irányítsuk egyetlen pontra, Violára, és az ő áhított visszatérésére. – Nem tudom, hogy mennyi idő telhet el. – „Sikerült” – sikoltja Viola és váratlanul a nyakamba ugrik, ledönt a földre, megérzem a tenger vadító, halszaggal keveredő illatát és sírni kezdek.





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében