„… a szó legprecízebb formája is csak a közelítés, csak a ráfogás kategóriájába sorolható… Kérdésed összefügghet a fragmentumszerűséghez való vonzódásommal, illetve azzal a tudatos felismeréssel, hogy a dolgok totális megragadása eleve lehetetlen. Körbejárásról, megérintésről lehet szó, ami számomra automatikusan a töredékszerű közelítés lehetőségét biztosítja. Ez pedig rokon azzal a gondolattal, hogy amit szavakkal bekeríthetek, az mindig innét marad a teljesség határán. ”
Mészöly Miklós: Párbeszédkísérlet
Egyre több irodalomtudományi munka figyelme irányul Mészöly Miklós irodalmi alkotásaira. A teljesség igénye nélkül felsorolunk néhány olyan reprezentatívabb szakkönyvet, amely a neves szerző művészetét vizsgálja: Thomka Beáta Mészöly Miklósról szóló monográfiája régebbi kiadvány ugyan, de mindenképp említésre méltó, vagy N. Tóth Anikó Szövegvándor. Közelítések Mészöly Miklós prózájához című, nemrég kiadott könyve. Jelen írás tárgyát Görözdi Judit Hangyasírás, csillagmorajlás címet viselő kötete képezi, amely Mészöly Miklós írásművészetét meghatározó elhallgatásalakzatokat elemzi.
Görözdi szerint a mészölyi epika annak megszólaltatására törekszik, ami egyébként hallgat, az alkotói közérzet beszédmódra való konvertálása egyik fontos problematikája az író művészetének. „A mészölyi megismerés csendje az elhallgatásalakzatokban válik érzékelhetővé olyan jelenségként, amely a nyelvi megnyilatkozás felfüggesztésével hitelesíti a narrációt” – írja a szerző. Mészöly írásaiban a szövegcsend is egy végső rendhez, értelemhez való hozzáférésre vonatkozó kételyt érzékeltet. Ugyanakkor a nyelv kompetenciájának korlátozottságára irányítja az olvasó figyelmét, és a jelentésmeghatározás elhárítását vagy a befogadónak a jelentésképzésbe való beavatását is szolgálja. Görözdi a mészölyi csendek feltérképezését több mű kapcsán végzi el, elemzés alá vonja többek közt a Saulust, és A pille magányát is, külön fejezetet szentelve nekik.
Vállalkozása merésznek tekinthető, amennyiben olyan „csendeket”, „hiányjeleket” kell formai, szemantikai szempontból meghatároznia, amelyeket Mészöly Miklós szándékosan helyezett el a műalkotásaiban. A szerző ezenkívül annak szemügyre vételét is megcélozta, hogyan szervezik az üres helyek a mészölyi szövegeket és mi a funkciójuk az életmű távlatából nézve. A kötet problémafelvetését találóan példázza a bevezető címe is: „Gduuu-gduuu”, a Saulus szereplőjének, a beszédhibás Támárnak nyelvi kifejezését idézve. A könyv öt részre tagolódik, a következő fejezetek különülnek el: I. A közérzet poétikája: térkép, repedésekkel, II. Nyelvi ambivalencia és irodalmi elhallgatás, III. Elhallgatásalakzatok a Saulusban, IV. Az áttűnés poétikája: a pille szárnymozdulata, V. Elhallgatásalakzatok a Megbocsátásban.
Az irodalomtudós szerint Mészöly művei egy olyan szemléletet közvetítenek, amely a művészetet a létről szóló emberi tapasztalat és gondolkodás lenyomataként értelmezi. Az írások a nyelvi megelőzöttségre utalnak, olyan poétikai világokat létesítenek, amelyek a „valóság” és elbeszélt történet közti analóg megfeleltethetőséget tematizálják vagy csökkentik. „A valóságot imitáló, analóg és tükrözéses eljárásokat alkalmazó prózavilágot hagyományosan az objektívnak felfogott realitás (vagy annak szelete) hitelesíti, ezzel szemben Mészöly Miklós az epikai hitelességet az adekvát elbeszélői pozíció és elbeszélésmód megválasztásával biztosítja, szövegeinek nyitott szerkezete révén a hitelesítést a befogadó kompetenciájába helyezi (legalábbis részben).” – mondja Görözdi, aki az író pályájának első szakaszában keletkezett alkotásokban a francia egzisztencializmusra emlékeztető jegyeket és a nouveau roman poétikai hatásait véli felfedezni. Ezeket az írásokat szűkszavú, szenvtelen előadásmód jellemzi, gyakori bennük a szereplők létbevetettségének alaphelyzete vagy a tárgyak, állapotok minuciózus leírása. A szövegirodalom önreferencialitásával szemben a valóságanyaghoz és a históriaihoz való ragaszkodás mondhatni eltávolította Mészöly karrierének második szakaszát a prózafordulattal leírt kánontól; művei a „célirányos szerkesztettség epikai kiiktatásával (vagy háttérbe szorításával) kísérleteznek.” Az idő-történés egységeit nem jellemzi a kronológiai vagy kauzális rendkövetés. Az író munkanaplójában így vélekedik saját alkotói módszeréről: „… olyan időérzést adni, ami nem kronológiába kényszeríti az olvasó átélő közérzetét, hanem az időnélküliségben való szüntelen mégis-előrehaladás szuggesztióját kelti. Vagyis, epikai dinamizmust teremt, megfogható múlt-jövő nélkül. Ahogy a múltnak-jövőnek a valóságban is csak jelene van. […] Az aktuális pillanatok mindegyike […] ugyanazokat az elemeket (megtörténtségeket) rendezi minden alkalommal aktuális rendbe, reflektál rájuk…”
Mészöly munkásságának későbbi periódusában keletkezett szövegekben a személyes elbeszélőt egy személytelen narrátor váltja fel, ám a belső elbeszélői nézőpont neki is tulajdonsága, csakhogy a redukció vagy a nézőpontszórás megbontja a nézőpontnak az elbeszélőhöz és a narrátori helyzethez való kötöttségét. A távolságtartó előadásmódot egyrészt a nyelvontológiai tapasztalat megjelenítése (a beszédmód megakadályozza a nyelv uralmát a kifejeznivaló fölött, és kimondja, hogy a nyelv elégtelen a világ jelenségeinek megragadására), másrészt pedig az összefüggéseket mellőző epikai „pillanatfelvételekből” történő építkezés határozza meg. Ennek következtében kiszélesedik az értelmezői horizont és a szöveg az olvasó számára még inkább megnyílik. Az író elhatárolódott az elbeszélői mindentudó szereptől, műveiben az értelmezés, mesélés vagy alkotás viszonylagossága hangsúlyozódik. Görözdi úgy véli, hogy „Mészöly Miklós a kezdetektől fogva a magyar elbeszéléshagyomány anekdotikusságával szemben alakította poétikáját. 1948-ban megjelent első kötet (Vadvizek) után a Sötét jelek (1957) prózái már jelzik azokat a narrációs jellegzetességeket, amelyek egyedivé tették a mészölyi kisepikát: tárgyilagosan távolságtartó elbeszélés, melyben az élményszerűséget a megfigyelés és a megértés kételye ellensúlyozza.” Az 1980-as évek körül keletkezett írásokban pedig erőteljesen jelen van a „az epikai tér közép-európai, pannon behatároltsága”, ami az archaizáló hatású helyszín fixálásának, a történelmi idők és nézőpontok váltogatásának köszönhető.
Görözdi Judit Heidegger és Zygmunt Bauman munkáinak segítségével próbálja megragadni a mészölyi közérzetet, felfedni a közérzet és az elbeszélésmód közötti kapcsolatot, az előbbinek utóbbira való konvertálását. A Mészöly-szövegek mellőzik a folyamatos kronológiát, az elbeszélői tudathoz „igazodó, ingázó ritmussal” helyettesítik, utóbbi a szinkron és aszinkron idősíkok váltogatásában érhető tetten. A szövegcsend, kihagyás, elhallgatás stb. megragadásához a kötet szerzője Zsadányi Edit által leírt kihagyásalakzatokat hívja segítségül, ugyanakkor újabb változatokkal egészíti ki azokat. Főképp a Saulusra és a Megbocsátásra terjed ki Görözdi vizsgálata. Előbbi „olyan olvasást provokál, amely a befogadó racionális tudattartalmakon túli érzékenységét hozza mozgásba.” A regényzárlat nyitott marad, Saulus megvakulása nem mondódik ki egyértelműen. A mesélő „emlékező tudata a háttérbe szorul, az átélő tudat viszont egyre kevésbé képes beszámolni a benne lezajló változásról, utalásokkal s a korábban felvezetett metaforaháló elkötésével, dadogva tájékoztatja olvasóját.” Az emlékek, reflexiók és események sora töredékekből létrejövő asszociációs lánccá alakul. A töredékek a személyiségalakulás utáni Saulus tudatállapotát ábrázolják. A pille magánya ehhez képest egy másfajta alkotói közérzetet tükröz, szétesett világképet hordoz. A Megbocsátás elbeszélőjének nézőpontja szórt, vagyis mindentudó pozícióját néhol más szereplőre ruházza, máskor pedig tőlük függetleníti. Míg a Saulusban egy világ nyelven keresztüli elérhetetlensége kap kiemelt figyelmet, addig a Megbocsátásban a nyelviség kérdése háttérbe szorul a valóság hiteles epikai ábrázolásának eleve korlátozottságához képest.
A Hangyasírás, csillagmorajlás a mészölyi életművet újabb szempontból vizsgálja, Görözdi elhallgatásalakzat-elemzése arra utal, hogy az író művei lassú olvasást igényelnek, „szuggesztív erejük azonban a felületes olvasás számára is jelzi a mélyükön rejtőző tartalmakat.”
