"inkább hallgassuk a tengert"
Kereső  »
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 02. (736.) SZÁM – JANUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Száz év magány a halhatatlanságnak
Karácsonyi Zsolt
Atlantisz, ami létezik - beszélgetés Bréda Ferenccel
MAX BLECHER
Heges szívek
Egyed Péter
Laudatio Bréda Ferencről
Gaal György
Murádin Jenő születésnapi beszélgetései
Haklik Norbert
Novellák a legnagyobb cseh megteremtőjétől
Horváth Sz. István
Novellák
Imre Ábris
Versek
Pencs Attila
Versek
Vlad Moldovan
Versek
Bogdán László
Utazás a másik világba
Lovász Krisztina
Szavadat ne feledd…
FELLINGER KÁROLY
Versek
Czakó Gábor
Szerhij Patkanov és a szabir tabu
Szántai János
Az utolsó Jedik, avagy egy mítosz vége
Bréda Ferenc
SZÍNÉSZ-ESSZÉ. Theatrum entis: homo artifex scaenicus1
Fried István
Kisebbségtörténelem Csák Máté földjén
Miklós Krisztina
A fej, ami a mienk
Fleisz Katalin
A magány csapdájában
Jakabffy Tamás
Collier világnyi szobája
SZEKERNYÉS JÁNOS
Színek és formák geometriája
 
Jakabffy Tamás
Collier világnyi szobája
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 02. (736.) SZÁM – JANUÁR 25.


Megashow-k, kliplovagok, fesztiválüstökösök, szupernóva-DJ-k, elektronikusan alákevert vagy épp szemérmetlenül playbackelő, füstfelhőből kikelő bálványok, lájkmilliókban taksált aranyifjak – mintha az erőltetett érzékszervi önajzás jegyében az esztétikai környezetszennyezés zajos és fárasztó seregszemléjére ítéltettünk volna hétről hétre, hacsak nem szűrünk elszántan vagy ki nem vonjuk magunkat… „in montem sanctum”.

 

Az ember egyre kevésbé hajlamos felkapni a fejét. Gyanakvóvá válik. Belefásul abba a gyanúba, hogy a mindenáron új, az voltaképpen az uniformitás kor-szerű (nem korszerű!) maskarája. A populáris zene funkcióváltozásában, már-már követhetetlen eszményforgandóságában egyre nagyobb esemény, amikor a rakétasebességgel felívelő ismertség mögött egyértelműen fel lehet fedezni a tehetséggel társult, elképesztő mennyiségű munkát. A szakmát, akár nagy Sz-szel is. Amikor valaki végre nemcsak sztár, de művész is, nemcsak művész, de mester is. Aki mindent tud arról, amit mível, s akinek emiatt kikezdhetetlen a hitele.

 

Huszonhárom évesen mindezeknek megfelelni nagyon nagy dolog. Ha jobban belegondolunk, voltaképpen számtani abszurdnak hihetjük, hogy is sikerülhetett a brit Jacob Collier-nek mindaz, amiről a sajtó, a tévék, a dugig telt koncerttermek – meg persze a youtube-követések – tanúskodnak. Mikor tudta mindezt (ezt mind!) nemcsak megtanulni, de mesteri szintre csiszolni-szervesíteni is. Szolgálhat ugyan enyhítő körülményként, hogy még az édesanyjáról (a londoni Királyi Zeneakadémia tanáráról) is az az első emléke, hogy Bachot hegedül. Elhihetjük neki becsszóra, hogy kiskölyök-korától csak hangszereken kísérletezik, és az volt neki egy új hangzat megtalálása, mint másnak a nagybácsitól kikunyerált, vadonat új playstation. De akkor is! Ha nem volna zseniális, nincs az az összeadás, amely huszonhárom esztendő alatt ekkora zenei tapasztalat-batyut igazolhatna. Mert Collier nem csupán előadó (meghökkentő hangterjedelmű vokál, billentyűs, húros és ütőhangszerek, elektronikus hangkeverés), hanem zeneszerző is, pontosabban olyan önkifejező, aki hangzásban gondolkodik, zenében beszél.

 

Szokás a jazz világába betagolni, és be kell látnunk, jobb híján ez a legtalálóbb. De hát a jazzen túl a klasszikus zenei tudás teljessége frissen és bármikor elővehetően keze ügyében van, ott a groove, a folk, a triphop, a brazil zene nyelve éppúgy, mint a gospel, a soul, és mindez Collier-ül átszellemesítve, improvizálva, a szó elsődleges értelmében játszva. Herbie Hancock, Stevie Wonder, Jamie Cullum, David Crosby egymást rajongja túl Collier-ről beszélve, a The Guardian a jazz messiásának, a Jazzwise magazin a zene jövőjének nevezi. Ehhez képest akár banalitásnak tűnhet, hogy „Mozart reinkarnációjának” is mondták már, mintegy mellékesen.

 

De tartozom vele, hogy megmagyarázzam a címben mondott szobát. Világszerte sorjázó one-man-show estjein Collier hangszerek sokasága között áll színpadra. A közönség felől nézve balról jobbra: jazz-dobszett és egyéb idiofonok, membranofonok. Majd egy elektronikus zongora/szintetizátor, amely akár Hammond-orgona is lehet. Mellette a leggyakrabban használt „kulcshangszer”, a harmoniser (ez a szólóéneket a billentyűzeten lefogott akkordok szerint alakítja át többszólamú vokálháttérré). Aztán egy bőgő, végül közönséges, mezei zongora. Hátul gitárok, a semmiből olykor elővarázsolódik egy melodika. És persze loop minden mennyiségben. Ez a be- és elrendezés azt a szobát idézi, amelyben Collier gyerekeskedett és ma is stúdiójaként szolgál, ahol stúdión azt kell érteni, amit szó szerint jelent: a studírozás helyét. Mert hogy Collier a „kísérletezve tanulni” eszményét követi, a százévesnél is régebbi szülői házban számára fenntartott szoba így az iskolától a munkahelyig, a relaxációs tértől a szentélyig egyaránt működik és értendő. Ezen az áron talán sokkal érthetőbbé válik a tér átalakulása zenévé: „A szobám a hangszerem, bármilyen hangra vagy zörejre van szükségem, itt bármit elő tudok állítani” – mondja Collier, utalva 2016-os debütáló albuma címére is, az In My Room-ra, amelyet szó szerint egyedül, a szobájában rögzített.

 

Tavaly októberi budapesti koncertje után még egész sorozat esett a világ különböző nagyvárosaiban. Mondják, Collier fontolgatja: most már abbahagyná kissé a one-man produkciókat, és az együttzenélésre fordítana nagyobb figyelmet – nem mintha eddig hanyagolta volna. A két (!) Grammy-díj és az elmondhatatlan bőségben áradó méltatások máris súlyos pakk – és névjegykártya – a könnyeden, de tartalmasan fecsegő, elemi mélységből éneklő-zenélő srác számára.

 

Collier-t hallgatva-nézve az embernek az az érzése támadhat, hogy a zene története során talán még mindig nem játszottak el minden hangot.

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében