amit
szívébe nyúl
öreg fa odvába
ijesztő hidegséget érez
ijesztő hidegséget
mintha áramütés
érte volna
rémülten rántja
kezét vissza
amit görcsbe rándult
markában szorongat
az az élet
hulladéka maradéka
piszka
ki vesz
ácsorgok
sorsom
utcasarkán
gyönyörű
galambokat
röptettünk
ifjú
éveink
néztük hogy
szállnak
magasan
s az ég
kékjében
tűnnek el
észre ki vesz
ki vesz észre
amikor
mint egy
csillag
belehullok
életembe
lyuk a
öregedésem
még mindig tart
megváltozni
minek kinek
ha lenne unokám
ki letegez letatáz
nem tudakolózik
hogylétem felől senki
nincs kivel
magamba beszélek
mint egy kulcsban
lyuk a lelkem
szomorú ember
háza is szomorú
ajtója ablaka
széke asztala
kertje udvara
ketrecében kakasa
óljában malaca
utolsó órája
esemény
mi történt hogy
nem történik semmi
ülök a kerti hintaszékben
melyen ujjnyi vastag a por
ó múlandóságom rémképe
romjaim alatt ki keresne
lehunyom szemem
s csak a belső fényre figyelek
voltam húsz éves
negyven hatvan
már csak voltam
csendsálat tekerek
nyakam köré
köveket füstölök a kertben
esemény vagyok
egy üres telken
egy madár fejében repülök
és nem találok ki
az ég alá
rúzsozza
babérlevelen
sose ültem
aki egész nap
zabálja szégyen
palackarcom a végtelen
vízfelszínen
sehol senki
kinek üzen
a lélek leszakad a testről
gyümölcs az ágról
létrában a szú jár
tejembe hullott
egy temetőbogár
kóválygok beteg
őszi legyek
fű között hangya
hímez
ajkát feleségem
rúzsozza lilára
kékre
közelebb
agyam nem kap elég levegőt
kökény magjára zsugorodik
rám az éj
élninemtudásom unalom
parfümével befröcskölve
hangyabolyt fölpiszkálom magam
órákig tart ébredésem
nem amit vártam
mindig valami más van
asztalomon papírlapok
iszonyú vergődése
ami nem történt meg
ezután miért történne
aprószemű eső szitál
deprimált vagyok deprimált
pohár borom sincs
repedt csizmámra
ujjnyi fókazsír
hajnal padján egyedül ébredek
szemközt a végtelennel
kétségbeesetten húzódni
kezdek önmagamhoz
egyre közelebb
leveled
leveled most
kaptam meg
mit egy pillangó
nyelvére írtál
az örömteremtést
nem gyakoroltam
már jó ideje
én faszra vetkőzve
ő öle tükrével
villogtatott szemembe
gyönyörünk úgy csapódott le
mint harmat a fűre
valami most
egy hatos meg egy ötös
nem örülök nem örülök
valami most elkezdődött
valaminek vége
csontvelőben összepréselt
énem nem kap lélegzetet
hónom alatt félelem bibliája
lelkem lapul penész a házban
jól nem vagyok
mindig csak valahogy
nekem mindent szabad már
bennem lenyugvóban minden
ön igazán vonzó hölgy
csakhogy engem jobban
vonz már a föld
légüres térben szült virágok
elkiáltott szavak kísérnek
rohanok hogy lerázzam
az öreget kúthoz érve
ő meri a vizet
égő cigaretta saját számra égek
szótlanságom fájáról
csöndem úgy hullik le
mint egy túlérett körte
