Megint rendet vágott a halál sorainkban: a nagy Nagy László után a névrokon Nagy Gáspár is – évtizedek múltán követve a példaképet – eltávozott. Hagyta a pannon derűt és a dimbes-dombos, jó szagú, mert szőlőkkel is illatosított tájat, a vasi dombokat, Bérbaltavár és a szomszéd falu, Nagytilaj barangolni való lankáit, ősállatcsontokat rejtő – a földet és az emlékezetet évezredek távolából is megmozgató – horhosait, „bányáit”, legelőit. Hagyta, odahagyta, elhagyta, hogy 56 évét megélve (minő, a költőhöz igencsak illő forradalmi szám!) örökre visszaköltözhessen a szülőföldre.
Avval, hogy Pannóniába, egy kissé a mennybe is.
Abba a – csak az igazakat, a haza ügyére fölkenteket magába gyűjtő – nemzeti lugasba, ahol most már örökkétig folyhat a disputa. Arra a valóságos és lebegő, mert a trianoni kaszabolásokat is – kerekedjék a haza – kiigazító terrénumra, ahol közvetlen példaképei, Nagy László, Kormos István, Jékely Zoltán és a hitével a csöndet bebábozó Pilinszky János várta.
Abba a határ nélküli, Budapesttől Torontóig, Kolozsvártól Montrealig nyújtózó hazába, amelyben a magyar irodalom, ez az Ómagyar Mária-siralomtól és Balassitól Illyés Gyuláig, Cs. Szabó Lászlóig és Határ Győzőig (őt is a napokban temetjük) húzódó, a különféle sípok összhangzattanától értéket értékre halmozó kis szőnyeg nem csupán a paloták márványlépcsőit díszíti, hanem a viskók döngölt agyagpadlatait is.
Nagy Gáspár plebejussága, akárcsak Illyésé, innen ered: az Arany János viaszpecsétjeként is elhíresült közjó – az értük tenni valamit! – belső törvénnyé alakult erkölcsi imperativusából. Történelmi ajzottságukban mindketten így tudták: a zsarnok, a zsarnokság ellen harcolni kötelesség! A ma már klasszikus és a fiatalon meghalt utód is – mutatis mutandis – egész életében ugyanazt az egyetlen mondatot mondta.
A Haza üdve okán? Inkább saját – a közösség parancsában föloldódó – lelkiismerete (az igazi egyetlen műszer) megnyugtatása céljából. De ez a „megnyugtatás” egyúttal az eleven szövetbe vágó kés élesítése is. Nem is akármilyen célból; legkivált azért, hogy – jöjjön akármilyen gerincroppantó próba – mindvégig egyenes maradjon a gerinc.
Nem véletlen, hogy Nagy Gáspár már egyik korai megnyilatkozásában a verset „töretlen gerincek kopogtatása”-ként mutatja föl. Majd ugyanitt, a metaforikus beszéddel bővítve a kört, „anyaságnak” titulálja, melynek „térdén az egyetlen fiú, hazám!”
Első kötete, a Koronatűz (1975) azért is izgalmas, mert több „kézjeggyel” íródik. Három vállalt előd – Petőfi, Ady, József Attila – mellett a sorokat átlengi Nagy László múlhatatlan – a bérbaltavári kozmoszt a felsőiszkáziból is gyarapító – jelenléte, s ami különös: egy, a Weöres Sándor-i énekkel kacérkodó udvarló hang ugyancsak. S már itt, nem csupán a Dózsa György-i példa miatt (címadó költemény), érezni a költő tág – táguló – világszemléletét: az egyetemes magyarságban való gondolkodást, hiszen verset ajánl a sepsiszentgyörgyi Kapuállító költőinek is.
Ebből az alapállásból önkéntelenül adódik – igazmondó hitét a pannonhalmi bencés indíttatás fölöttébb meghatározta –, hogy szóvá kell tennie az 1956 októberét feledésre-halálra ítélő Kádár-korszak legnagyobb becstelenségét: Nagy Imre és megannyi sorstársa kivégzését. És Nagy Gáspár nem tétovázik, 1983-ban, a mártír miniszterelnök halálának 25. évfordulójára megírja – a nyíltan is rejtező évszámok mögé bújva, de a sorvégi infinitívuszokkal nagyon is világossá téve gyászát – Öröknyár: elmúltam 9 éves című költeményét: „(p. s.) egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI”.
Hiába a verset közreadó tatabányai Új Forrás magyarázkodása – a politika szigorát ismerjük –, Nagy Gáspárra ráomlott az ég. A legszomorúbb, hogy a rangjukat féltő írószövetségi vezetők – vagyis a kollégák, hiszen ott dolgozott titkárként – védelmére sem számíthatott. Föladták.
Ám a költőt kemény fából faragták, hitét el nem vehették. Aki évekkel azelőtt Szaltószabadságot kiáltott – a vers Csak nézem Olga Korbutot... címmel jelenhetett meg –, hű maradt igazmondó elveihez, hiszen a szegedi Tiszatájat épp azért fejezték le (szüneteltették), mert a cenzúra jól észlelte, hogy abban a bizonyos versben – A Fiú naplójából (1981–1986) a magyar október, vagyis az eltiport szabadság harmincadik évfordulójára íródott – a harminc évgyűrűjével susogó drága júdásfa homályt oszlatóan regél: „Míg a szem él látni kell fele-Barátaim!...”
És költőnk látott! Bátran, tisztítótűznek gondolva a verset. Olyan lángnak, amelyben a személy (törékeny magamaga és megannyi sorsosa) megéghet, de az eszme, a közösség, a haza, a sokszor keresztre feszített igazság – soha! Haláláig megmaradt ez a – sokak szerint megkérdőjelezhető, mások által talán le is szólt – nyílt beszéde. A nyílt beszéd mint magatartásforma.
Verse az idők folytán sokat változott, (nem csupán a formagazdagodás révén) teltebb lett, ám a belőle kisütő korbácsoló indulat ugyanaz maradt. Annak ellenére, hogy ütött, különösen a rendszerváltó hazugok kaptak tőle sok csapást (Békebeli kannibálok; Nyári levél-hümmögés, zizzenés, amikor kertünkben a tetvek...; Árulások évada), megmaradt bájoló gesztusa, sőt a hitet kozmikussá tágítván szakrális vonzalma is. Hogy továbbadja a benne megvilágosodott fölismerést: „de a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!” (Jegyezvén szalmaszállal)
A bérbaltavári csodától – „Szőlőbontáskor, májusi-karácsonyban / foltos szalmazsák fölé leszállt az angyal” (Májusi-karácsonyban) – az érettebb korszak nagy verseiig (Hullámzó vizeken kereszt; Symphonia Ungarorum; Október végi tiszta lángok) úgy épül az ív, mintha a katedrálisok őrtornya együtt őrizné a felnőtt bizonyosságává váló béke-szigetet, és ama földrajzilag nagyon is meghatározható jászolhoz kötődő homályt. Aki jön, jön, jön – a névnek is megvan a rituáléja –, aranyat hoz nagy fazékkal, hogy mutathassa: a születés misztériumához ő is hozzájárult. Ám bonyolódik a kép, hiszen a kereszthalálra született – Nagy Gáspár költészetében könnyen rábukkanhatunk a legszemélyesebbé váló golgotai útra is – egy személyben maga az üdvözlő, üdvöt hozó király is.
És ebből a királyból lesz forradalmár, kényes ízlésű szómágus. Aki – nyíltan vallja, s jó pár költeményében kísérletet tesz is rá – posztmodern módra bármikor ujja köré tudja csavarni a verset (Az ún. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból), de ámulva hallgatja Jékely és Kormos szürrealitásba emelt, a női kebleket napkoronghoz hasonlító – égető – eszmefuttatásait is. Jékelyvel egyértelműen megjelenik Dsida, a Pisztráng-balettal a Psalmus Hungaricus jeremiási átka-siralma, nyugtalanító békéje, Kormos pedig a vértanúvá emelt jelképpel, a mosónő fiával együtt hozza az angyallá vált Sövényházi Márta Kódexszel fellegajtót nyitó tündérkedéseit.
Érdekes, hogy ez a kissé krúdys, a mesét (gyakorta történelmi mesét) mesébe úsztató vonulat – magyarán: Nagy Gáspár gyermeki játékossága – nem a versekben vevődik észre (habár a zeneszerző Szokolay Sándor a Symphonia Ungarorum megzenésítése folytán, a Nagy Gáspár-i harangokat kiegészítendő, egy csángó dalt éneklő gyermekkórussal csilingelt), hanem a költő prózájában.
Az életműnek ez a kevésbé ismert része.
Nincs benne bonyodalom – vagy ha igen, akkor másféle módon –, mint a verset megfeszítő metaforikus beszédben (A halántékon lőtt versek emlékműve mögött; Kibiztosított beszéd; Szabadrabok), a Milan Kunderára (és a cseh film vágásaira, „fényösszevonásaira”) figyelő történet attól lebilincselő, hogy a némelykor szürrealitásba úsztatott mese a legtermészetesebb hangon folyik. Ugyanakkor a tévesztések, összevonások, idősík-kavarások, álom és való váltogatása révén értelmi-érzelmi hullámzást kapunk.
Ember legyen a talpán, aki azonnal fölismeri, hogy a valahai, a valóságban is megtörtént buszozásban az udvarlás folytán hegymagassá nőtt hős nem maga a Budakeszire utazó Hölderlin-e, vagy a műveltséget játékká avanzsáló férfigőg egyik szélhámosa (Zöld Ervin – Tübingenből). S a (legény-részlet) című kisregény – amely majd a Kanizsa-vár (vissza) című ugyancsak hosszabb elbeszélésben teljesedik ki – pedig történelmi beszámoló az 1968-as csehszlovákiai bevonulás keretezte első (kamasz) szerelemről. Brutalitás és kisvárosi alakok kavalkádja – ez együtt Nagy Gáspár kanizsai álma. Fontos pillanat, hiszen ebben a lehetetlen élethelyzetben kezd nyiladozni a költő.
Akkor még felhőtlen boldogságában nem álmodta meg, hogy „nagy nyári délután lesz”, s arra sem gondolt, hogy egyszer majd – törvényerejű a számok ridegsége – búcsúznia kell (56 évesen).
Akit a nagytilaji temető földjébe tettünk – él. Attól leginkább, hogy ’56 fáklyáját hordozza szívében.
